1. Ichneumonok vagy manguszták (Mungos E. Geoffr.)

[Más neve : Herpestes.]

A Viverridák kétségkívül legrégibb idők óta ismert és ezért legfontosabb alakjai az ichneumonoknak, vagy mangusztáknak jellemző sajátosságait a következőkben foglalhatjuk össze: Rendszerint kurta lábakon nyugvó törzsük megnyúlt, hengeres; a fej kicsi, vagy legfeljebb középnagyságú, az arcorr hegyes, a szem meglehetően kicsi, szembogaruk kerek, vagy tojásdad. A fülek rövidek, lekerekítettek. Az orr rövid, csupasz, középvonalában barázda húzódik végig. Úgy a hátsó, mint elülső lábak ötujjúak; bundájuk durva, hosszúszőrű. A felső ajak csupasz gödre jó elválasztó bélyeg a legközelebb álló nemekkel szemben. 40, rendszerint jól fejlett foga erős gumókat visel. Az első előzápfog gyakran elcsenevészedik. A manguszták főleg Afrikában otthonosak, melyet teljes egészében benépesítenek, de Dél-Ázsiába is átnyúlnak, sőt egy fajuk Spanyolország délibb tartományaiban is előfordul. Mindenütt a síkvidéket szeretik, ettől sohasem távolodnak el messzire.

A közönséges ichneumon (Mungos ichneumon L.)

Közönséges ichneumon (Mungos ichneumon L.).

Már úgy illik, hogy legelőször is ezt a régi egyiptomiaknál szentként tisztelt állatot, a „fáraók patkányát” ismertessük és megemlékezzünk a legrégibb idők óta fennmaradt nagy híréről és arról a nagyfokú tiszteletről, mellyel az ókor népei illették. Már Herodotos mondja, hogy az ichneumont minden városban szent helyeken bebalzsamozva temetik el. Az ichneumonnak a kígyók ellen vívott küzdelmeit a régiek jól ismerték. Az állatról szerzett megfigyeléseket a régi korok felfogásának megfelelően legendás mesekörrel fonták körül, melyeket Strabo, Aelianus és mások írásaiból ismerünk. Egy másik monda szerint az ichneumon az egyetlen állat, mely szembe mer a krokodilussal szállni. Állítólag az alvó páncélos szörnyeteg torkába besurran, a szívéig fúrja magát, azt szétmarcangolja és így öli meg az állatot. Vagy pedig ott leskelődik körülötte, kifürkészi, hova rakta le a retteget állat a tojásait, ott addig ás és keresgél, míg a mélyben rá nem akad az elrejtett kincsre. Erre neki esik és nem törődve az anya éberségével, hamarosan felfalja az egész fészekaljat és így az emberiség megbecsülhetetlen jótevőjévé válik. Mindeme mondákból csak az állat kígyó-gyűlölete tartható fenn.

A kifejlett ichneumon jóval nagyobb a házi macskánál; testhossza ugyanis körülbelül 65 cm, farka pedig legalább 45 cm. Alacsony lábai miatt azonban a ténylegesnél kisebbeknek látszik. Csak ritkán látni 20 cm-nél nagyobb vállmagasságú hímeket. Mint minden cibetmacskaféle, az ichneumon is karcsú termetű, de korántsem oly kecses, mint a petymeg, amennyiben a legtöbb rokonával összehasonlítva aránylag nagyon is vaskos. Legjobban igazolja ezt a súlya, mivel egy fejlett ichneumon 7, sőt 9 kg-ot is nyom. Lába rövid, talpa csupasz és ujjait csaknem közepükig rövid úszóhártya köti össze. Farka hosszú szőrözete miatt tövén igen vastagnak látszik; mintha csak a test folytatását alkotná és ecsetforma pamatban végződik. Szemetája csupasz, azért kicsiny, villogó, kerekbogarú szemei csak annál inkább előugranak. Füle rövid, széles és kerekített. Fartáján lapos tasakja van, mely középen nyilik. Bundája egészen különleges. A rozsdasárga, sűrű, gyapjas szőrt mindenütt 6–7 cm hosszú, szálkás sörteszőrök födik. Ezek a nemesszőrök feketével és sárgásfehérrel gyűrűzöttek és fakósárga hegyben végződnek; ezáltal az egész bundának zöldesszürke szint kölcsönöznek, mely nagyszerűen illik az állat tartózkodási helyéhez. Feje és háta sötétebb, kétoldala és hasalja fakóbb. Lába és farka vége fekete.

Az ichneumon Észak-Afrikát lakja Marokkótól Egyiptomig és Kisázsiáig. Egy alfaja, melyet azonban igen sokan önálló fajnak tartanak, a mungos ichneumon widdringtoni Gray Európa állatvilágának tagja. Ez a spanyol ichneumon, a melon, vagy meloncillo, mely Délspanyolország folyószelte völgyeit lakja és pedig szinte kizárólag az eszparto-fűvel borított nádasokat és lapályokat. Afrikában és Szaharától délre a Fokföldig már a közelrokon Mungos caffer Gmelin él. Az ichneumon főleg Egyiptomban folyók bozótos partjain, sűrű nádasokban tartózkodik. Ilyen helyeken húzza meg magát nappalra és a nádszálak közt keskeny, de nagy gonddal tisztogatott utakat készít, melyek mély, de nem túl tág vacokba vezetnek. Az ilyen lyukakban a nőstény a tavaszi, vagy az első nyári hónapokban 2–4 kölyket szül. Fiait igen sokáig szoptatja és a hímmel együtt még igen sokáig kísérgeti.

Az „ichneumon” nevet, mely „felkutató”-t jelent, ez az állat minden bizonnyal megérdemli. Szokásaiban és értelmi képességeiben a hasonló alakú nyestre emlékeztet, melynek kellemetlen bűze, furfangja, rabló ügyessége és vérszomja őt is jellemzi. Nagyobb mértékben félénk, óvatos és gyanakvó. Sohasem merészkedik ki a nyilt mezőre, hanem lehetőleg mindig födött helyen bujkál és rendkívül óvatosan jár, de azért aránylag nagy területet barangol be. Nappal jár vadászni és mindent felfal, amit csellel megkaparinthat: az emlősöket a nyúltól, madarakat a tyúktól, lúdtól lefele. Megeszi még a kígyókat, bogarakat, férgeket és valószínűleg a gyümölcsöt is. Az egyiptomi parasztok rablásai miatt halálosan gyűlölik, tyúkóljaikat és galambducaikat a legkegyetlenebbül kifosztja. Különösen veszedelmes a tyúkfészkekre, melyeket ott a tyúkok vad madarak módjára a szabadban raknak. Valódi haszna ma már alig van, ha csak nem tudjuk be neki igen nagy érdemül, hogy a kígyókat tizedeli.

Járása fölötte sajátságos. Úgy tűnik fel, mintha csúszna a földön és egyetlen tagját sem mozdítaná, mert hosszú, lecsüngő szőre teljesen elfödi lábait, melyek mozgását alig lehet észrevenni. A nyári hónapokban ritkán látni egyedül, mert mindég egész családjával megy vadászatra. Elől megy a hím, utána a nőstény, az anyát a kölykök követik. Mindegyik szorosan a másik nyomában lépked, úgy látszik, mintha az egész sor csak egy nagyon hosszú kígyóhoz hasonló állat volna. Néha az apa megáll, fölkapja a fejét és mindenfelé szimatolva liheg, mint a fujtató állat. Ha meggyőződött róla, hogy nincs mitől tartania, tovább megy, ha zsákmányra talált, hangtalanul siklik tova a fű közt, majd hirtelen egyet-kettőt ugrik, esetleg a már szárnyra kapó madár után is. Az egérlyuk előtt mozdulatlanul leselkedik, egy-egy patkányt, vagy fiatal madarat mulatságos körültekintéssel kerülget.

Szimatja valószínűleg éppoly jó, mint a legjobb orrú vizsláé, az az egy biztos, hogy vadászatán elsősorban szaglása vezeti. Ha tojásra akad, kiszívja, az emlősöknek és madaraknak csak a vérét szívja ki és az agyvelejét költi el. Sokkal többet öl meg, mint amennyit el képes fogyasztani.

Hangját csak akkor hallani, ha golyós lövést kapott, különben még a legfájdalmasabb seb sem tud belőle hangot kicsikarni. Az egyiptomiak ugyan azt állítják, hogy párzáskor is hallatja éles, egyhangú füttyét. Mint egyéb szokásáról, más állatokkal szembeni ellenségeskedéséről is sok mindent beszéltek és különösen hangsúlyozták, hogy a róka, sakál és az intőgyík nagy ellensége. De mindez mese. Az ichneumon leggonoszabb ellensége az ember. Kívüle még csak a Nílus árthat neki, ha elárasztja lakóhelyét. Csakhogy az ichneumon jó úszó és mindig idejekorán éri el azokat a magas töltéseket, melyek egyik falutól a másikig húzódnak, vagy a csatornákat szegélyezik és sűrű nádrengetegeikkel jó búvóhelyet nyujtanak.

Az ichneumon vadászatát minden egyiptomi nagyon istenes cselekedetnek tekinti. Csak be kell menni a faluba és kihirdetni, hogy nimsz-re (az ichneumon arab neve) akarunk vadászni, bizonyos, hogy a falu apraja-nagyja örömest fog segíteni elpusztítani ezt a gonosz, furfangos állatot. Kivonulnak egy hosszú nádashoz, a vadász ott lesbe áll, a nép pedig lassan tereli feléje a vadat. Az állat teljesen tisztában van avval, hogy miről van szó és amint a hajtók lármája megkezdődik, azonnal menedéket keres valamely tanyájában; de ezzel nem sokat ér el, mert az arabok hosszú botjaikkal innen is kiugratják és az ichneumon kénytelen belátni, hogy más nádasba kell menekülnie. Nagy óvatossággal bujkál a nád közt, időnkint fülelve szimatol, amint hallja, hogy a hajtók egyre közelebb és közelebb jönnek, végre mégis rászánja magát és kilép a tisztásra. Ilyenkor ellapulva halkan siklik tova, hogy gyors mozgása el ne árulja. Igen nagy golyóval és egész közelről kell rálőni, ha meg akarják ölni, mert roppant szívós, ha csak megsebesül, kétségkívül megugrik, mert nehéz sebeket is elbír.

A fogságban tartott ichneumon életét már Alpinus vázolta. Ennek az észlelőnek több hónapig volt egy hím példánya, melyet szobájában tartott. Az állat együtt aludt a gazdájával, mint a kutya; úgy játszott vele, mint a macska. Eleségét maga szerezte meg. Ha éhes volt elment a háztól és pár óra mulva jóllakottan tért vissza. Igen tiszta, ravasz és bátor állat volt; nagy kutyákkal is gondolkodás nélkül összekapott, megölte a macskákat, menyéteket, egereket s többször vérengző öldöklést vitt végbe a tyúkok és egyéb madarak közt. Igen kellemetlen volt, hogy mindent összerágcsált, különösen a könyveket. Francia természetvizsgálók szerint igen könnyen megszelídíthető, megismeri gazdája hangját és oly engedelmesen követi, mint a kutya. De semminek sincs tőle nyugta; mindent ide-oda hurcol a házban és igen alkalmatlanná válik, mert minden lehetőt feldönt. Más tekintetben viszont határozottan hasznos. Az olyan ház, melyben ichneumont tartanak, rövid idő alatt megszabadul a patkányoktól és egerektől, mert a ragadozó fáradhatatlan buzgalommal üldözi ezeket a rágcsálókat. Zsákmányával valami sötét kuckóba vonul és morgásával és röfögésével adja értésünkre, hogy szükség estén meg is tudja azt védeni. Brehmnek is volt alkalma fogságban élő ichneumonokat hosszabb időn át megfigyelni. Egy szép, felnőtt hím állat igen megelégedettnek látszott ketrecében. Nagyon szelídnek mutatkozott, bár nem egyszer tett ellenkező természetéről bizonyságot. A többi ichneumon rendesen elég jól megfér a hozzá hasonlókkal, vagy más fajrokonaival. Ez a faj azonban csak bizonyos fokig barátságos. Mikor Brehm egy alkalommal egy mungót – az ichneumon közeli, kisebb termetű rokona, melyet a következőkben fogunk ismertetni – tett hozzá, rögtön felborzolta a szőrét, úgy, hogy valósággal tüskésnek látszott és hihetetlen dühvel rontott rá a jövevényre. Vad hajsza kezdődött a ketrecben. A mungó igyekezett menekülni fajrokona elől, ez viszont minél hamarább meg akarta fojtani. A két állat szinte őrjöngve kergetődzött és oly csodálatos fürgeséggel mozgott, hogy az ember el sem hitte volna róluk. Mint a macskák, vagy mókusok másztak fel a faágakon, vagy a ketrec rácsozatán. óriásiakat ugrottak és menyétügyességgel surrantak át a szűk réseken, bámulatos elevenséget tanusítottak. A mungót el kellett távolítani, különben az ichneumon minden bizonnyal megölte volna. A magára maradt ichneumon még azután is egész nap nyugtalan és izgatott volt. Éppen ily ellenségesen viselkedett egy másik szomszédjával szemben is, mellyel a ketrec hibás volta miatt a rácson keresztül közlekedhetett. Ez a szomszédja egy fiatal vadmacska volt, mely már egész jól megszokta a fogságot és mindenféle játékkal mulatott. Szerencsétlenségére kedve szottyant szomszéd fogolytársával is játékba elegyedni, azonban az ichneumon, mihelyt a vadmacska meggondolatlanul átdugta a lábát, abban a pillanatban megragadta a szegény állatot, megfojtotta és lerágta a két első lábát.

A manguszták testalkatra mind hasonlítanak egymásra, sőt legtöbbjük egész viselkedésében is. Ezért tulajdonképpen az ichneumon leírásával célunknak már meg is feleltünk volna, ha nem érdemelné meg egyik-másik faj a külön leírást. Kelet-Afrikában Matschie szerint nem kevesebb, mint 6 fajuk él, melyek közül kettő megérdemli, hogy megemlékezzünk róluk, mert rokonaiktól külsőleg is meglehetősen eltérnek.

A rövidfarkú ichneumon (Mungos paludinosus Cuvier)

Bundája sötét vörösbarna, sárgásszürkén pettyezett; rövid farka alig hosszabb a test félhosszánál, aminek egyébként nevét is köszönheti. Hossza 65 cm, farkáé 37 cm. Fajuk az úgynevezett mocsári manguszták (Atilax F. Cuvier) alnemének egy képviselője, mely erősen megrövidült törzs, továbbá erősen fejlett fej és nyak által tűnik ki. [Az Atilax-ot ma már általában a Mungos-, Herpestes-től független, önálló nemnek tekintik.] Úgy keleti, mint nyugati Afrikában el vannak terjedve, ahol mocsaras, erdős folyópartokon élnek; elsőrangú úszók és jól buknak a víz alá is és mindenféle vízi állattal, halakkal, békákkal és rákokkal táplálkoznak. A másik fontosabb keletafrikai alak:

A fehérfarkú ichneumon (Mungos albicandus F. Cuvier)

Nevét fehér farkvégéről nyerte. Ettől eltekintve, felső részén feketésszürke, vagy sötét sárgásszürke. Ez a faj a nagy elterjedtségű Ichneumia Is. Geoffroy alnem egyik képviselője.

Az indiai ichneumon vagy mungó (Mungos mungo Gmelin)

[Más neve: griseus.]

Indiai ichneumon (Mungos mungo Gmel.).

A közönséges ichneumon után leghíresebb mangusztafaj, mely a fáraók patkányát Indiában helyettesíti, a mungó. Nagyságra jóval kisebb, mint az ichneumon; testhossza 40-50 cm, farkáé valamivel kevesebb. Hosszú, szálkás szőre szürke, hegye előtt széles fehér gyűrűvel tarkázott, ami ezüstszínű pettyezést és világosszürke színt kölcsönöz ez állatnak. Ez a szín az állat fején és végtagjain sötétebb, lábain feketésbe megy át, arca és torka többé-kevésbbé vörösbe játszik. Az ismertető jellegek igen változók, miért is számos különböző faj és változat felállítására vezettek.

A mungó elterjedési köre egész Elő-Indiára, kelet felé Asszamig, nyugatra Afganisztáig és Beludzsisztánig terjed ki. Ezenkívül Ceylon szigetén is él. Az, hogy a Malakka-félszigeten, ahonnan Cantornak sikerült egy példányt szereznie, tényleg él-e mungo, legalább is valószínűtlennek látszik.

A maláji ichneumon (Mungos javanicus Geoffroy)

Az előbbi fajnak rokona, csakhogy jóval kisebb, – 20 cm hosszú farkával együtt alig 55 cm hosszú, – az aranymanguszta, vagy maláji ichneumon. A kedves állat sötétbarna bundáját finom, aranysárga pettyezés tarkítja, mintha aranyport hintettek volna a bundájára. Hátán sötétebb, fején pedig vörhenyesbe hajló. Ez a faj Jáva és Szumátra szigetén, a Maláji félszigeten és Kokinkínában, Dél-Kínában és Hainan szigetén a mungót helyettesíti.

A mungó nem barátja az összefüggő erdőségnek, hanem cserjésbozótosban, tüskés bokrok közt, ligetekben, ültetvényekben, folyóvizek csalitos partjain, vagy bozóttal lepett sziklás helyeken tartózkodik; nem egyszer az emberi telepeken is tanyát üt, ahol a baromfiakban és egyéb háziállatokban mérhetetlen károkat okoz. A magaásta lyukban 3 vagy 4 kölyköt hoz világra. Úgy látszik, megeszi az ízletes gyümölcsöt is, elsősorban azonban a húst kívánja. Szikláról-sziklára, kőről-kőre, barlangról-barlangra csatangolva, oly lelkiismeretesen vizsgálja meg a vidéket, hogy csak a legritkább esetben marad rejtve előle a préda. Egeret, patkányt, kígyót, vagy más effélét kapar ki földalatti tanyájáról. Igen ravaszul jár el, mikor tyúkra vadászik. Kinyújtózik és holtnak tetteti magát, míg a kíváncsi baromfi oly közel jön hozzá, hogy néhány szökéssel megragadhatja őket. Az utazóknak ebben az állításában semmi valótlan sincs, mert Közép-Afrikában az afrikai manguszták is így tesznek.

A mungó nagyhírű és nagy becsben tartott állat, elsősorban természetesen a mérges kígyókkal vívott harcai miatt. Bár egyáltalában nem nagy, mégis győzedelmeskedik még a pápaszemes kígyó fölött is. A bennszülöttek azt állítják, hogy a mungó, ha mérges kígyó harapta meg, ellenszerül egy igen keserű gyökeret eszik; ez azonban a mesék birodalmába tartozik. Győzelmét főkép ügyességével vívja ki. Már Jerdon és Sterndale is ebben látták a bátor kis harcos fő fegyverét. A küzdelem folyamán felborzolt, szálkás szőre és nem kevésbbé vastag bőre azonkívül fölötte megnehezítik a kígyónak, hogy mérgét az állatba oltsa. De ha ez sikerül neki, a mungó is éppúgy elpusztul tőle, mint bármely más állat, bár Blanford szerint e méreg hatása lassúbb, mint a többi hasonló nagyságú emlősnél. Ugyanez a kutató szemtanuja volt, hogy egy mungó a pápaszemes kígyó fejét annak méregmirígyeivel és méregzacskójával együtt minden baj nélkül jó étvággyal elfogyasztotta. Viszont ne felejtsük el, hogy a mi sündisznónk és görényünk, Lenz és Méhely szerint, szintén baj nélkül állják ki a keresztes vipera harapását és a fejét is felfalják, méregmirígyeivel együtt. Ugyanezt állítják a mi borzunkról is.

A londoni Zoological Society 1871. évi első havi ülésén Sclater felolvasta azokat a leveleket, melyeket des Voeux-vel, Santa Lucia helytartójával, váltott. A helytartó a felől érdeklődött Sclater-nél, Brehm barátjánál és kartársánál, hogy a rettenetes lándzsakígyó (Bothrops lanceolatus), a nyugatindiai szigetek ez istencsapásának kiirtására nem volna-e célszerű ott is meghonosítani a mungót, szekretáriust és óriás halkapót (Paralcyon gigas). Sclater azt felelte, hogy a fennforgó körülmények közt a mungó volna a legalkalmasabb és ő tanácsolná is, hogy végezzenek vele ebben az irányban kísérleteket; csak attól tart, hogy a derék mungó majd nagyobb pusztítást visz végbe a jámbor tyúkok, mint a valamivel mégis csak veszedelmesebb mérges kígyók közt! Ezért helyesebbnek vélné, ha a kérdezett állatok helyett inkább nagy díjat tűznének ki e kígyók pusztítására. Egyidejűleg mégis küldött két mungót, hogy megbizonyosodjanak a felől, vajjon megtámadja-e egyáltalában a lándzsakígyót? Des Voeux nem sokkal a mungók megérkezése után értesítést küldött egy viadalról, mely a bátor kis ragadozó és a rettegett mérges kígyó közt zajlott le. Egy félméternél hosszabb lándzsakígyót nagy üvegedénybe helyeztek és megmutatták a ketrecéből kieresztett mungónak. Amint ez megpillantotta a mérges kígyót, rögtön nagy izgalom szállta meg. Farkát és szőrét felborzolta és harckészen futkosta körül az üveget és igyekezett fogaival és karmaival kihúzni az üveget elzáró rongyot. Miután ez sikerült neki, a kígyó kimászott az üvegből és néhány lépést tovasiklott a fűben. A mungó rárohant és fogaival, meg karmaival igyekezett a hátába kapaszkodni. De a kígyó valószínűleg nem érte váratlanul a támadás – azzal, hogy testét villámgyorsan hátra dobta, ki tudta kerülni. Erre hirtelen ő ment át támadásba. Ráugrott kis ellenségére és, úgy látszik, méregfogaival is belevághatott, mert a mungó sivítva magasra felszökött. De már ugyanabban a pillanatban rászökött a kígyó hátára és vad haraggal marcangolni kezdte. Rövid viaskodás kezdődött el, melyben a kígyó, helyzete miatt, nem használhatta fogait. Erre a küzdők újra széjjelmentek, a kígyó pár lépéssel odébb csúszott, a mungó pedig ezalatt, látszólag céltalanul, ide-oda futkosott. Így telt el vagy három perc. A kígyó nehezen csúszott, látszott rajta, hogy szorongva keres menekvést, végre csendesen fekve maradt; erre a mungó hirtelen visszafordult a kígyóhoz, elkapta derekánál az élettelennek látszó kígyót és a nyitott ajtón át behurcolta ketrecébe. Ott kényelmesen hozzáfogott zsákmánya elfogyasztásához, először is éles fogaival egy harapásra összemorzsolta a fejét. A ketrec ajtaját bezárták és eltávoztak, de nem remélték, hogy a bátor mungót élve láthassák viszont. Jó óra mulva visszatértek a ketrechez, kinyitották és a csata hőse hűvös nyugalommal sétált ki belőle. Egyáltalában nem látszott meg rajta, hogy valami baja történt volna. A ketrecet megvizsgálva, a kígyóból már csak egy kis részt, a farkát, találtak meg, a többit a mungó elköltötte. 14 nappal később a bátor koma éppoly fürge és harcias volt, mint azelőtt bármikor. Hogy hol és mekkora sebet kapott, nem lehetett megállapítani, mert minden erre irányuló vizsgálatot meg tudott hiúsítani. „A kígyó – így végzi des Voeux levelét – nem volt teljesen kifejlett példány, de már elég nagy volt ahhoz, hogy marásától az ember 1–2 óra alatt elpusztuljon.”

A hetvenes években Jamaicában is meghonosították a mungót és ott a cukornádültetvényekben garázdálkodó patkányok közt olyan pusztítást vitt végbe, hogy az így hajtott hasznot évente néhány millióra becsülték.

Valamennyi manguszta közül a mungó a legalkalmasabb a szelidítésre, mert nagyon tiszta, csinos, fürge és aránylag barátságos állat. Ezért hazájában sok helyen igazi háziállatként nevelik; ezt a barátságos vendéglátást megfizethetetlen szolgálataival ezerszeresen hálálja meg. Mint a közönséges ichneumon, ő is nagyszerűen érti a módját, hogyan kell a házat a patkányoktól és egerektől megtisztítani. Szokása szerint, csak nappal munkálkodik. Ha először kerül idegen házba, fürgén körülfutkos és rövidesen felfedezi, hogy melyik lyukban talál neki való prédát. Ezt azután lankadatlan buzgalommal üldözi és ritka eset, hogy vadászata sikertelen marad. Rossz kedvében a különben igen kedélyes állat mindenkire, aki a közelébe merészkedik, fogait vicsorgatja, akár csak a harapós kutya. De haragja nem hosszútartamú. Az emberrel hamar megbarátkozik. Gazdáját rövidesen követi, vele alszik és kezéből eszik; általában úgy viselkedik, Brehm saját tapasztalásából állítja, egyáltalában nem is gondol arra, hogy fogolytársait bántalmazza.

Sterndale nevelt egy mungót, mely 3 évig volt Indiában állandó kísérője; ez engedelmes és hű volt, mint egy kis kutya. „Pipsz” nagyon jól tudta, mikor akar neki gazdája madarat lőni; hátsó lábaira állt, mikor a gazdája célzott és mihelyt a lövés eldördült, maga rohant a lelőtt zsákmányért. Nagyon szerette a tisztaságot, sőt evés után még felette mulatságos módon karmaival fogait is piszkálgatta. Igen vakmerő állat volt. Egyszer sikerrel megtámadott egy nagy kutyát, máskor harcba keveredett egy jól megtermett, nálánál hatszorta nagyobb hím túzokkal; úgy megsebesítette, hogy az sérüléseibe belepusztult. Pipsz sok kígyót is megölt. Ha ingerelték, úgy felborzolta a szőrét, hogy kétakkorának látszott, de elég volt, hogy gazdája csillapítólag felemelje az ujját, hogy nyomban megbékéljen. Egyszer eltévedt egy sűrű cserjésben és gazdája semmiképpen sem tudott nyomára akadni. Másnap azonban, mikor ugyanazon a vidéken vadászott, újra megtalálta. Pipsz örvendezve kúszott le a fáról. Később Angliába is elkísérte gazdáját, ahol mindenki megszerette, aki csak ismerte ez állatot. Egész sereg játékot tudott; ugrálni, bukfencet hányni, kalappal a fején széken ülni, katonásdit játszani.

A rákász ichneumon vagy urva (Mungos urva Hodgson)

Rákász idhneumon (Mungos urva Hodgs.).

Végül álljon még itt egy fajnak, a rákász ichneumonnak, vagy ahogy Nepalban hívják: urvának a leírása, mert életmódja meglehetősen eltér a többi fajokétól. Az urva testalkata és fogazata nem nagyon tér el a többi mangusztáétól. Arcorra megnyúlt és hegyes. Törzse zömök és erős. Ujjain, melyek közül a belsők elől és hátul magasabban fekszenek, nagy bőrhártya feszül ki; farmirígyei feltűnően fejlettek. Bundájának színe nagyjából hasonlít a többi mangusztáéhoz; felül barnás árnyalatú, piszkos vasszürke, alul és a lábai egyszínű sötétbarnák. Lábai lefelé gyakran feketék. Felső testét gyakran sötét sávok tarkítják, szemétől válláig élesen felötlő sáv fut le. Farkán – mely tövén nagyon dússzőrű, néhány keresztcsík foglal helyet. Nagyság tekintetében egyetlen fajrokona sem mulja felül. A felnőtt hím testhossza 80–90 cm, amiből kb. 30 cm esik a farokra.

Hodgson a nepali mocsaras őserdőkben fedezte fel a rákász ichneumont. Elterjedési köre nem nagy, amennyiben a Himalájában Afganisztántól és Nepaltól Asszamig, Makámig és Kína déli részéig terjed el. Fölfedezője szerint részben vízi állat, mely főképp békákkal, rákokkal táplálkozik. Két, kb. cseresznyenagyságú farmirígyéből bűzös folyadékot tud hátrafelé lövellni, mégpedig meglehetős erővel. Többi rokonához hasonlóan, ő is földbe ásott lyukakban üti fel tanyáját.