| 1. alcsalád: Menyét-formák (Mustelinae) | TARTALOM | 2. Menyétek (Mustela L.) |
1. Nyusztok (Martes Pinel)
A menyét-formák alcsaládjában az első és legfontosabb nemzetség a nyusztoké, amelybe a nyusztot s ennek legközelebbi rokonságát sorozzuk. Közép nagyságú, nyúlánk és karcsú törzsű, rövid lábú ujjon-járó állatok, fejük előfelé keskenyedő, orruk hegyes, fülük nem élével, hanem lapjával fordul előre, meglehetősen rövid, csaknem háromszögű és hegyén lekerekített. Szemük közepes nagyságú és élénk, lábuk ötujjas és éles karmokkal fegyverzett, farkuk közepes hosszúságú; alfel-mirigyük pézsmaszerű anyagot választ ki. Bundájuk hosszú és puhaszőrű. Fogképletük 3. 1. 4. 1. - 3. 1. 4. 2..
A nyuszt épp oly szép, mint fürge ragadozó. Testhossza mintegy 55 cm, a farkáé pedig 30 cm. Gereznája fölül sötétbarna, az orrán fakó, a homlokán és pofáin világosbarna; törzse két oldalán és hasán sárgás, lábain feketésbarna, s a farkán sötétbarna. Füle alatt keskeny sötétbarna sáv húzódik. Hátulsó végtagjai között vörösessárga, sötétbarnával szegélyezett foltja van, amely néha szennyes-sárga sáv képében egészen a toroktájig húzódik. Nyakát és torkát körülbelül a száj-zugtól a szügyig nyúló, egyenlőtlenül formált, de mindig kerekded és sohasem szétágazó, színre nézve pedig legtöbbnyire sárga, vagy vörhenyessárga folt díszíti. De ennek a foltnak nem is a színe a döntő megkülönböztető bélyeg a nyesttel szemben – mert hiszen míg egyes nyusztpéldányokon ez egészen fehérré is válhatik, a nyesten viszont sárgásba hajló is lehet – hanem annál fontosabb ennek a foltnak az alakja. Puha, tömött és ragyogó bundájában kétféle szőr van: az egyik a meglehetősen hosszú és merev fedő szőr, a másik pedig a rövid, puha, finom gyapjú szőr, amely teste elején fehéresszürke, hátul és kétoldalt pedig sárgás színű. Felső ajkán négy sor bajuszsörtéje van, s ezeken kívül egyes sörteszálakat szemei alatt, álla alatt és nyakán is láthatunk. Télen az állat sötétebb színű, mint nyáron. Egyszer-másszor színváltozatokkal is találkozunk. Schäff („Jagdtierkunde”) említést tesz egészen sárga, fehér és világos vörhenyesbarna nyusztokról is, sőt egy olyan példányról is, amely fehér alapszínű volt, s emellett torokfoltja sárga, lábai feketék voltak, hátán pedig keskeny sárgás sáv húzódott végig.
A nyuszt hazája Európa valamennyi erdőséggel borított tája, de jól benyúlik Ázsiába is. Természetes, hogy ekkora elterjedési területen a nyuszt, főként bundáját illetőleg, meglehetősen változó. A legnagyobb nyusztok Svédországban élnek, s ezeknek bundájuk még egyszer olyan tömött és hosszú, mint a mieinké, színük pedig szürkébb. A német, s épp így a magyar példányok közt több a sárgásbarna, mint a sötétbarna színű. Az előbbi jelesen Tirolban honos, s ennek gereznája csalódásig hasonló az amerikai cobolyéhoz. A lombardiai nyuszt halvány szürkésbarna, vagy sárgásbarna, a pireneusi nagy és erős, de szintén világos árnyalatú, a Makedoniából és Tesszáliából valók középnagyságúak, de sötét színűek.
A nyuszt szívesen tanyázik akár fenyves-, akár lomb-erdőben, reá nézve inkább az a fontos, hogy az erdő minél elhagyatottabb, sűrűbb, gondozatlanabb legyen. Itt-ott azonban fátlan területen is megmarad, hogyha sziklahasadékokban megfelelő búvóhelyet talál, – mint például Anglia északi részében. De alapjában mégis telivér fán élő állat, s olyan mestere a fákon való kúszásnak, hogy ebben a tekintetben egyetlen ragadozó sem mérkőzhetik vele. Legszívesebben fák odvaiban, vadgalambok s ragadozó madarak elhagyott fészkeiben, valamint mókusok vackaiban üti föl sátorfáját. A nappalt rendesen vackán heverészve tölti; napszállta felé, gyakran azonban már valamivel előbb is megkezdi portyázásait s legtöbbször minden fajta állatnak utána jár, amelyről fölteszi, hogy legyőzheti. Az őzgidától és nyúltól le egészen az egérig egyetlen emlős sem érezheti magát tőle biztonságban. Prédáját belopja, villámgyorsan ráront és megfojtja. Hogy olykor fiatal vagy gyönge őzeket is meg mer támadni, nem egyszer tapasztalták. Schaal erdész egyszer cserkészet közben látta, hogy a nyuszt egy fiatal őzet fojtogat; az erdészt éppen a kis őz panaszos sírása irányította oda. Kogho főerdész több hasonló esetről tesz említést. Mindamellett mégis azt kell mondanunk, hogy a nagyobb emlősök ellen intézett támadások aránylag ritkák, s a nyuszt legkedvesebb emlős prédája a mókus és a pele, azaz a fákon élő rágcsálók. Ezek közt az épp annyira takaros, mint kártékony állatok közt nagy pusztítást visz véghez. De ismételnünk kell, hogy azért más, útjába kerülő emlősöket sem vet meg, ha fölteheti, hogy elbánik velük: hiszen azért menyét. A nyulat rendszerint vackán lepi meg, vagy pedig legelés közben; a vízi pockot állítólag még a vízben is üldözi. Egyébként azonban a madarakra nézve is éppannyira veszedelmes a nyuszt, mint az említett emlősökre nézve. Rettentő ellensége mindenféle nálunk élő tyúkfajnak, de a legkisebb madarakat sem veti meg, ha el tudja őket csípni. Ezenkívül gyalázatos fészekfosztogató, ha teheti, a méhkasokat is megdézsmálja, a földön található erdei gyümölcsöt is szívesen megeszi, sőt még a gyümölcsösökben is kárt tesz, mert a szilva, cseresznye és körte is inyére való. Ha az erdőben fogyatékán van a tápláléka, vakmerőbbé válik; végső szorúltságában, az emberi lakások közelébe is ellátogat. Itt aztán a tyúkólakban s a galambházakban olyan mészárlást visz véghez, aminőt saját legközelebbi rokonain kívül egyetlen más emlős sem. Lenz, aki egy fiatal nyusztot fölnevelt, megállapította, hogy rablónk csúszó-mászó állatokat is fölfal, ezt azonban nem valami szívesen teszik, sőt nyilván csak nagy éhség viszi őket reá. Az bizonyos, hogy nagyobb állatokat mindig torkukon ragadnak meg, s úgy fojtják agyon; de az viszont mende-monda, hogy mindenkor egyenesen és szándékosan a nyakverőereket harapják át.
A nyuszt január végén vagy február elején kezd párosodni. Ha valakinek véletlenül alkalma nyílik az erdőben, holdvilágos éjjel a kis rablóra rábukkannia, láthatja, hogy több nyuszt eszeveszett módon űzi-kergeti egymást a fákon. Prüszkölve és mormogva zaklatják egymást a szerelmes hímek, s ha a küzdő felek egyforma erősek, akkor a nőstény tiszteletére kemény párviadalt rendeznek az ágak közt; úgy látszik, a nőstény többi fajrokonaikoz hasonlóan kedvét leli az efféle viaskodásban, s ezért a szerelmes kérőket hosszabb ideig távol tartja magától, még végre a győztes előtt meghódol. Kilenc heti vemhesség elmultával, tehát március végén vagy április elején a nőstény 3–4 fiat hoz a világra, amelyek számára faoduban, ritkábban mókus- vagy szarkafészekben, esetleg sziklahasadékban mohával kibélelt vackot készít. A kölykek körülbelül két hétig vakok. Az anya féltő gonddal őrzi és táplálja kicsinyeit, s eleintén a vacoktól sem távozik messzire. Néhány hét múlva azonban már vidáman követik anyjukat a kölykök, s fürgén ugrándoznak a fák ágai közt; anyjuk gondosan és alaposan rátanítja őket a szükséges fogásokra, másfelől pedig a legkisebb veszélyre is figyelmezteti és gyors menekülésre ösztökéli. Ekkorára nőtt kölykek elég könnyen fölnevelhetők, ha kezdetben tejjel és zsemlyével, később pedig hússal, tojással, mézzel és gyümölccsel tartjuk jól őket.
A nyuszt nagyon megszelídül, és rendkívül ragaszkodik gazdájához. „Én láttám egy nyusztot – beszéli Frauenfeld lovag, – amely testvéremet Tullnból Bécsbe, a dornbachi erdőn keresztül, több mérföldnyi úton nyomon követte, akárcsak a kutya. Bécsben egy fáskamrában ütött tanyát, és roppant nagy halom tyúk és galambtollból kényelmes vackot készített magának. A toll természetesen éjjeli portyázásain lemészárolt sok szárnyas maradványa volt. Reggel az udvarról feljött az első emeleten levő lakásba, ahol kaparással kért bebocsáttatást. Itt mindenkor megkapta rendes kávéját, amelyet nagyon szeretett, ezután vígan játszott és ingerkedett a gyermekekkel, s igen boldog volt, ha megengedtük neki, hogy egy órácskát valamelyikünk ölében pihenhessen és szunyókálhasson.”
„Az én nyusztom, írja Grischow Brehmnek, oly szelíd volt, hogy karjaimba vehettem és cirógathattam. Atyám zsebeit mindig apróra kikutatta, mert hozzá volt szokva, hogy azokban mindig talál valami ínyére való nyalánkságot; gyakran bemászott kabátunk ujjába is, hogy fölmelegedjék. Egy fekete majompincs oly örömmel s oly kedvesen játszogatott vele, hogy igazi örömünk telt nézésükben. Szilajon kergetődztek, s ezt a játékot a kutya hangos ugatással kísérte; ilyenkor a nyuszt minden ügyességét kifejtette. Sokszor fölült a kutya hátára, s úgy megülte, mint a majom szokta a medvét. Ha pedig a kutya már nagyon ráunt lovasára, nagy ravaszul úgy szabadult meg tőle, hogy tovább futott, mint amennyire póráza a nyusztot engedte, s így egyszerűen lemarasztotta magáról. Közbe-közbe néha egy kissé össze is koccantak; ilyenkor a nyuszt egy kis hordóba bújt, a kutya pedig a hordó előtt várakozott, amíg a játszópajtásnak újra megjön a kedve. Sohasem kellett sokáig várnia, mert a nyuszt, hamiskásan kipislogva csakhamar előbújt, néhány pofont adott a kutyának, s ezzel bizonyítékát adta újabb játszókedvének.”
Azok a nyusztok, amelyet Brehm ápolt, nagyon barátságtalanul fogadtak egy görényt, amelyet Brehm éppen annak kipuhatolására hozatott, vajjon ezt az annyira közelrokon állatot hogyan fogadják. A görény szorongva nézegetett körül, bizonyosan a menekülés útját kereste; de a nyusztok sem fogadták szívesen a látogatást. Azonnal fölmásztak a „mászófa” tetejére, s onnan vetettek vasvillaszemeket a jövevényre. Végül azonban kíváncsiságuk s vérszomjuk legyőzte félelmüket; odamentek a görényhez, körülszaglászták, rácsaptak a lábukkal, s aztán villámgyorsan visszaugrottak. Ezután újból oda somfordáltak, és ismét reácsaptak, hátulról körülszimatolták, s ezután hirtelen – mind a ketten egyszerre – tátott szájjal ugrottak az ellenség nyakának. S miután ezen csak egyik számára volt hely, a másik elengedte, s figyelmesen szemlélte a küzdelmet, amely társa és a görény közt kifejlődött. A küzdők néhány pillanat alatt egymásba haraptak, s olyan gombolyaggá fonódtak össze, amely meglepő gyorsasággal ugrált, hempergett ide-oda. Néhány percnyi marakodás után úgy látszott, hogy a győzelem pálmája a nyuszté lesz. Oly erősen ragadta meg a görényt, hogy ez mozdúlni sem tudott. Ezt a pillanatot használta föl a másik nyuszt, s fogaival belékapott a görény hátuljába. Ekkor a görény halála bizonyosnak látszott; de ime mind a két nyuszt egyszerre elengedte a görényt, egyet-egyet szippantottak a levegőből, s azután, mintegy elbódultan tántorogtak a menekülést kereső görény mögött. A fojtó bűz, amely szerteáradt, megmagyarázta, hogy a pocsék állat utolsó fegyverét használta. Hogy a bűznek minő hatása volt, vajjon csillapító-e vagy pedig elriasztó, – ebből a kísérletből nem derült ki; való azonban, hogy a két nyuszt erősen prüszkölve követte ugyan a görény nyomát, de nem támadta meg többé.
Az állatkertekben fogva tartott nyusztok itt-ott szaporodnak is, de kölykeiket rendesen mindjárt fölfalják még akkor is, ha eleséggel bőségesen ellátják őket. Kivételesen azonban, mint például Drezdában történt, az is megesett, hogy a ketrecben született kis nyusztokat szüleik szerencsésen egészen fölnevelték.
Németországban újabban nagyon gyérül a nyuszt. Így például Wiesbaden környékén a három utolsó évtizedben évenként 30, 25, s végül csak 20 nyuszt került terítékre évenként. Hogy Németországban teljes kiirtását megakadályozzák, újabban a Taunus hegységben s a Központi Tanulmányi Alap erdőségeiben bizonyos tilalmi időt is megállapítottak a nyuszt vadászatára. Egyébként azonban ezt a „nemes rablót” mindenütt irgalmatlanul üldözik, nem annyira vérengzéseinek megtorlásául, mint inkább értékes prémjéért. Legkönnyebb friss havazás után elejteni, mert ilyenkor csapája nemcsak a földön, hanem az ágakon is meglátszik és követhető. Véletlenül ugyan az erdőben is megpillanthatja az ember, amint rendesen hosszában elnyúlva hever valamelyik faágon. Innen aztán könnyű lelőni, annál is inkább, mert ha az első lövés nem talál, a vadász gyakran még egyszer tölthet, mert a nyuszt sokszor még ilyenkor sem mozdul a helyéről, s állandóan csak a vadászt bámulja. Az előtte levő tárgyak annyira elfoglalják, hogy a menekülés eszébe sem jut. Brehm szavahihető embertől hallotta, hogy fiatal korában többedmagával kővel vert le egy nyusztot a fáról. S ez úgy történt, hogy az őt körülröpködő, céljukat tévesztő köveket az állat figyelemmel kísérte mindaddig, amíg végre egy nagyobb kő fején találta s elkábította. Állítólag órák hosszáig is le lehet kötni a nyuszt figyelmét egy madárijesztővel, úgy hogy még fegyverünkért is haza mehetünk, s úgy lőhetjük le. S ezt a viselkedését nem magyarázhatjuk kíváncsiskodással, hanem inkább azzal, hogy állatunk az idegenszerű tárggyal szemben bizonyos védelmi állásba helyezkedik, s minthogy ebben biztonságban érzi magát, nem változtat rajta.
A nyuszt vadászatához bátor, tüzes kutyára van szükségünk, amelyik alaposan odakap, s a vadat megragadja, mert különben a nyuszt dühös védekezésével, ráugrásaival könnyen meghátrálásra készteti a kutyát. Nekivaló csapóvassal is aránylag könnyen meg lehet fogni, de azt nagyon jól le kell takarni; csapófával és ládás-csapdával is meg lehet keríteni. Csalogatónak legjobb egy darab kenyér és egy szelet vöröshagyma, melyet sótlan vajban és mézben kell kisütni és kámforral meghinteni. Vannak azonban másféle csalétkek is, amelyeket sokféle, erős illatú anyagból szakértelemmel kell összeállítani.
A nyuszt gereznája minden más honi állatunk bundájánál becsesebb, s jóság tekintetében a coboly prémjéhez hasonlít. Az évenként piacra kerülő nyusztbőrök számát Brass 160.000-re teszi, ennek a számnak egy harmada állítólag Németországból, illetőleg Közép-Európából kerül ki. A legjobb prémeket Norvégia szolgáltatja, de nagyon jók a Skóciából származók is; a többiek, – az itt következő sorrendben – egyre csekélyebb értékű prémet hoznak a piacra. Ez a sorrend: Itália, Svédország, Észak-Németország, Svájc, Felső-Bajorország, Mongólia, Oroszország, Törökország és Magyarország. A nyuszt bőrét nemcsak szépségeért, hanem könnyűségeért is becsülik. A norvég nyusztprém darabjáért mostanában 60–80, a németországiért körülbelül 40 márkát fizetnek.
A nyest abban különbözik a nyuszttól, hogy valamivel kisebb, lábai aránylag rövidebbek, rövidebb arcorra mellett is hosszabb a feje, kisebb a füle, rövidebb szőrű a bundája, világosabb színű a gereznája, kevésbbé szőrös a talpa és fehér a torka. Ezenkívül a harmadik felső előzápfoga s a felső tépő- és zápfoga, úgy alakját, mint arányait tekintve, eltérő a nyusztétól. A kifejlődött hím teljes hossza 70 cm, amiből egyharmadánál valamivel többet a farokra kell számítanunk. Szürkés-barna bundája, melynek fedő szőrei közül átviláglik az egyszínű, fehér gyapjas gyapjú szőr, végtagjain és farkán valamivel sötétebb, a lábtőn egészen sötétbarnába átmenő. Fülének peremén rövid, fehéres szőr látható. Rendesen fehér, kivételesen azonban sárgás torokfoltjának hátsó széle mindig széjjelágazó, s ezek az elágazások a karok belső oldalának feléig nyúlnak le. Albinok is előfordulnak.
Miller Gerrit szerint („Catalogue of the Mammals of Western Europe,” 1912) a nyest Közép-Európa egész területén honos az atlanti partoktól kelet felé, valamint a Földközi-tenger partjaitól a Keleti-tengerig. De azt mondhatnók, mindenütt megtaláljuk, ahol rokona, a nyuszt is él, tehát Oroszországban s Ázsiában egészen Tibetig. Érdekes, hogy Angliában hiányzik, s nem találjuk például Szárdinián s a dán Bornholm-szigeten sem. Kréta-szigetéről pedig kissé eltérő változatát írták le, M. foina bunites Bate néven. Úgy látszik, Hollandiában csaknem teljesen kiirtották, legalább is erre kell következtetnünk abból, hogy föltűnően ritkán kerül terítékre. Ahol előfordul, jóval gyakoribb, mint a nyuszt, és jóval közelebb húzódik az emberi lakásokhoz; szinte azt mondhatnók: a nyest egyenesen falvakban és városokban tanyázik a legszívesebben. Rendszerint magányosan álló csűrökben, istállókban, kerti lakokban, régi épületekben, kőrakásokban, nagyobb farakásokban üti föl sátorfáját a baromfiak ez ádáz ellensége. „Az erdőben, – írja Müller Károly, aki nagyon tüzetesen tanulmányozta – csaknem mindig odvas fákban tanyázik; a pajtákban mélyen befurakodik a szénába vagy szalmába és rendesen a falig nyomul. Járatait úgy csinálja, hogy részint széjjel tolja, részint pedig szétrágja a szénát vagy szalmát. Szénapajtákban rendesen az egyik falszögletben, vagy valamelyik gerendán veti meg vackát. Tanyája a puha szénában egyszerű mélyedésből áll, s a lakása ezzel együtt gömbszerű üreg, melynek alját tollal, gyapjúval, szőrrel, sőt kócfélével is igen ügyesen kibéleli.”
A nyest életmódja és szokásai sokban megegyezők a nyusztéival. Mozdulatai, kúszása, mászása mesteriek, s épp annyira bátor, ravasz és vérengző is, mint előbb ismertetett rokona. A legsímább törzsű fákra is könnyedén fölkúszik, hatalmasakat ugrik egyik ágról a másikra; biztosan és gyorsan úszik, kígyóügyességgel csúszik prédája felé, s a legkeskenyebb réseken is keresztülbúvik. Müller szerint tél idején a nappalt átalussza, legföljebb háborgatásra ébred föl, nyáron azonban napközben is préda után jár, s ilyenkor tanyájától nagyobb távolságra is elmerészkedik. „Kóborlása titokzatos. Mint az árnyék surran tova, s a legkisebb fedezéket is föl tudja használni arra, hogy mögötte meglapuljon. Ha zavarba jön, s a meglepetés első pillanatában nem tudja, merre meneküljön, akkor vén asszonyok módjára sajátszerűen bólingat a fejével és esetleg bedugja valamelyik közeleső nyílásba, majd ismét hirtelen visszakapja, sőt védelmi állásba is helyezkedik, s ránk vicsorítja vakítóan fehér fogsorát. Ilyen esetekben azt is megfigyeltem nála, hogy – éppen, mint hasonló esetben a róka – a nyest is behúnyja a szemét, mintha várná a csapást. Portyázásain éppoly tettrekész és bátor, mint ravasz és agyafúrt. Nincs galambdúc, amely magas volna számára; s még akkor is beléfurakodik, ha a legnehezebb kerülő utakat és módokat kell is alkalmaznia. Olyan nyílás, amelybe feje belefér, egész teste számára is elegendő. Rossz háztetőkön néha a cserepeket is fölfeszíti, hogy a kiszemelt zsákmányhoz hozzáférkőzhessék.”
Tápláléka csaknem ugyanaz, mint a nyuszté, de azért sokkal kártékonyabb ennél, mert jóval több alkalma van rá, hogy az embert érzékenyen megkárosítsa. Ahol csak teheti, behatol a baromfiólakba, s itt telhetetlen vérszomjjal fojtogat. Ezekenkívül egeret, patkányt, üregi nyulat és mindenfajta kis madarat is lemészárol; ha pedig az erdőben portyázik, megöli a mókust, sőt a kígyó- és békafélét is. A madártojásra különösen vásik a foga, de nagyon inyére van sokféle gyümölcs is, így például a cseresznye, szilva, körte, egres, madárcseresznye és a kendermag is. A finom gyümölcsfákat úgy óvhatjuk meg a nyest látogatásától, hogy dohánylevél, vagy petróleummal kenjük be a törzsüket. A baromfiólakat és galambdúcokat azonban jól be kell zárni, sőt arra is ügyelnünk kell, hogy minden föltűnőbb patkánylyukat bedugjunk. A baromfiólakban nemcsak mészárlásaival okoz kárt, hanem azzal is, hogy az életben maradt tyúkokat is annyira megrémíti, hogy sokáig nem mernek arra az alvóhelyükre menni. Vérengzése valóságos őrjöngéssé fajul, s úgy látszik, nem puszta szóbeszéd, hogy a menyétek valósággal megittasodnak áldozataik vérétől. A tyúkólakban és galambdúcokban véghezvitt vérfürdő után, írja Müller, a nyestet gyakran találták alva valamilyen zugban. „Néhány esztendő előtt, – írja ez a megfigyelő – Alsfeld közelében egy galambdúcot rabolt ki a nyest. Valamennyi galambot lemészárolta. Egy napra rá az épület közelében levő sövényben találták meg a bódult nyestet, még pedig oly sajátságos bárgyú, elbutult állapotban, hogy minden fáradság és ravaszság nélkül, agyonverhették. Ha dúskálhat a vérben, a húst semmibe sem veszi, s legföljebb még az agyvelőt csemegézi meg. Egyébként pedig, ha módjában van, a másnapról is szeret gondoskodni.” Hogy mekkora az a kár, amit a nyest okozhat, Schäffnek abból az adatából is kitűnik, amely szerint 1891 május és június havában Raundorf községben 81 tyúk, 35 galamb és nagyon sok üregi nyúl esett neki áldozatúl.
A nyest párzási ideje rendesen három héttel későbben kezdődik, mint a nyuszté. Legtöbbnyire február végén. Ebben az időben a szokottnál is gyakrabban hallani macskaszerű nyávogását, s valami sajátszerű morgást, amelyet a háztetőkön kergetőző és civódó hímek hallatnak. Ebben az időben van a nyestnek a legerősebb pézsmaszaga, amely annyira átható, hogy szobában kibírhatatlan. Valószínű, hogy ezzel csalogatja oda társait. Hogy vajjon kereszteződhetik-e a nyest a nyuszttal, mindmáig nyilt kérdés; Schäff („Jagdtierkunde”) ezt hihetőnek tartja. Áprilisban vagy májusban 3–5 kölyköt vet, ezeket odaadóan gondozza, óvatosan rejtegeti és később alaposam megtanítja rabló mesterségükre. „Az anya, – írja Müller – tőle telhetőleg azon fáradozik, hogy csemetéit a testgyakorlásban kioktassa. Alkalmam nyilt ezt néhány esetben végignézni. Egy parknak öt méter magas fala összeköttetésben állott egy pajtával, amelyben egy négy kölykes nyestpár tanyázott. Szürkületkor nagy óvatosan legelőször az anya bújt elő, igen alaposan körülnézett és élesen fülelt; majd macskamódra néhányat lépdelt a fal tetején, s azután nyugodtan leült. Egy teljes perc multával előbújt egy kölyök is, s ez szorosan anyjához telepedett; ezt aztán gyors egymásutánban követte a második, harmadik és végül a negyedik kölyök is. Néhány pillanatnyi tökéletes mozdulatlanság után az öreg óvatosan fölkelt, s 5–6 nagy ugrással végigszökdelt a falon, mire az apróságok is utána szökdécseltek. Ekkor az öreg hirtelen eltűnt, s csak alig-alig hallottam valami neszt, amint a kertbe ugrott. A kicsinyek habozva, bátortalanul nyujtogatták utána a nyakukat. Végre elszánták magukat és a falhoz közelálló nyárfa igénybevételével lejutottak a földre. De alig értek le, anyjuk egy bodzabokorról ismét a kőfalra pattant. Ezt a mutatványt a kicsinyek most már minden késedelem nélkül utánozták, s valóban bámulatos volt, milyen gyorsan találták föl magukat, s milyen könnyen jöttek rá a könnyebb és rövidebb útra. Ezután pedig már olyan buzgalommal és szemkápráztató gyorsasággal folyt a futkározás és a nyaktörő ugrándozás, hogy a rókák és macskák játszadozása ehhez képest valóságos gyermekjáték. A tanítványok percről-percre fürgébbek, ügyesebbek és vakmerőbbek lettek. Föl a fára, le a fáról, a falon át a tetőre, majd vissza, mindig anyjuk nyomában olyan ügyességgel mozogtak ezek a kicsiny ragadozók, hogy már most nyilvánvalóvá lett, mennyi okuk van a szegény madaraknak a legnagyobb óvatosságra is.”
A kölykeikkel elfogott nőstények a ketrecben is minden félelem és habozás nélkül folytatják kicsinyeik gondozását. Lenznek volt egy szoptatós nősténye, amely csöppet sem restelkedett, hanem mindenkinek szemeláttára szoptatta fiát. A csöppség gyakran hangosan sivalkodott, ha rosszkedvű vagy éhes volt, s ha anyja nem tartotta elég tisztán, erős pézsmaszagot terjesztett. Az anyán Lenz ezt a szagot csak kis mértékben érezte. Néha szoptatós macskák segítségével is fölneveltek nyest-kölyköket, hiszen tudvalevő, hogy a macska szívesen dajkál idegen csemetéket is. Így fölnevelt kölykek rendesen szerfölött szelídek, s valósággal háziállatokká válnak. Sőt még meglett korukban elfogott nyestek is megszelídülnek bizonyos fokig.
Fogságban a nyest is nagyon mulatságos állat; bámulatos ügyessége és nyaktörő ugrándozásai szórakoztatók; tulajdonképpen egyetlen pillanatig sem marad nyugton, mert hol erre, hol arra fut, ugrik vagy kúszik. Az állat fürgeségét nehéz volna ecsetelni. Ha néha tomboló jókedvében játszik, ugrándozik, alig látjuk, hol a feje s hol a farka. De kellemetlen szaga miatt, amelyet különösen a hím terjeszt, továbbá az apróbb állatokra való veszélyessége miatt is, nem sok helyen szívelik.
A nyest vadászatára és fogására csak tapasztalt vadász vállalkozzék. Állatunk ugyan nagyon ragaszkodik váltójához, de mégis könnyen fog gyanút s ilyenkor a legügyesebb vadászt is ki tudja játszani. Azokon a helyeken, amerre rendes járása van, a legkisebb változás is arra készteti, hogy hetekre, sőt hónapokra is megváltoztassa útját.
Brass szerint Németország, illetőleg Közép-Európa évenként 120.000, Európa többi része pedig mintegy 250.000 nyestprémet szolgáltat. Egy-egy bőr értéke 25–35 márka. A legszebb, legnagyobb és legsötétebb színű prém Magyarországból és Törökországból kerül a kereskedelembe; természetesen ezek a legértékesebbek is. A németországi bőrök kevesebbet érők.
A coboly (Martes zibellina L.)
A coboly a legszorosabb rokonsági kapcsolatban áll az eddig tárgyalt európai menyétfélével. A nyuszttól főként kúpalakú feje, nagy füle, hosszú és erős végtagjai, narancssárga torokfoltja, valamint selymes puhaságú gereznája révén különbözik. „A coboly feje, – írja Mützel – bármely oldalról nézzük, egyformán kúpalakú, míg teste és végtagjai, a többi menyét-félékhez viszonyítva, izmosaknak és zömökeknek tűnnek föl. A kúpos fej csúcsa az orrahegye; az innen a homlokra vont egyenes nagyon meredek, s ennek pedig az az oka, hogy a homlok- és halántéktáj szőrözete hosszú szálú, s ez a bunda kitölti azt a szögletet, amelyet a fültő a fej fölületével alkotni szokott. A pofa és alsó állkapocs szőrbundája szintén hosszú s hátrafelé símuló, s ez is hozzájárul a sokszor emlegetett kúpalakhoz. A coboly füle nagysága és hegyessége tekintetében minden más menyét-féléét fölülmúlja; sokkal nagyobb a nyest fülénél s a coboly sajátszerű kifejezésének is ez a magyarázata. Végtagjai is főleg fejlettségüknél fogva különböznek rokonaiétól; a többi menyét-félék gyöngéd alkotású talpához viszonyítva az övé valóságos medvemancsnak mondható. Aránylag hosszú lábai folytán szinte föltűnővé válik az állat vállmagassága és zömök rövidsége.”
A prém annál szebb, minél tömöttebb, puhább és egyenletesebb színezetű, s főként minél kifejezettebb a gyapjúszőr kékesszürkébe átmenő füstösbarna színe. A szibériai cobolyprém-kereskedők ezt a szinezetet a prém „viz”-ének mondják, s e szerint becsülik a bőr értékét. Minél sárgább a „viz” és minél világosabb a fedőszőr, annál kevesebbet érő, de minél egyformább színű és sötétebb a bunda, annál értékesebb a prém. A legszebb bőrök fölül feketések, az orron szürkével vegyest feketék, a pofákon szürkék, a nyakon és az oldalakon vöröses gesztenyebarnák, a nyak alsó felén szép tojássárga színűek; a fül rendesen szürkésfehérrel vagy világos halványbarnával szokott szegélyezve lenni. A torok sárga színe, mely Radde szerint egyszer-másszor narancsvörösbe hajlik, az állat halála után annál hamarább halványodik el, minél élénkebb volt azelőtt.
Sok cobolynak fölül feketés bundájába több fehér szál is vegyül, s orra, pofája, melle és alsó teste fehéres színű; ezeket némelyek, mint alfajokat különböztetik meg. Másokon a felső test szőre sárgásbarna, az alsó testé s néha a nyaké és a pofáké is fehér és csak a combok sötétek; ismét másokon a felső és alsó rész sárgásbarna és csak a lábaik és farkuk sötétebbek. Végre egyesek egészen fehérek.
A coboly eredeti elterjedési köre, Trouessart szerint Észak-Európára és Észak-Ázsiára esik, Skandináviától Kamcsatkáig; idővel azonban ez az elterjedési kör mind szűkebbé vált. A szakadatlan üldözés a cobolyt Északkelet-Ázsia legelhagyatottabb erdeibe szorította vissza. Teljes kipusztulásától azonban most már nem kell tartanunk, mert végre tilalmi időszakok bevezetésére is kezdenek gondolni. „Kamcsatkában, mondja Steller – a félsziget meghódításakor annyi volt a coboly, hogy a benszülötteknek egy csöppet sem esett nehezükre annyi cobolybőrt megszerezni, amennyire adójuk megfizetésére szükségük volt; sőt még ki is nevették a kozákokat, hogy egy cobolybőrért egy kést is adtak cserébe. Valamikor egy vadász a nélkül, hogy különösebben meg kellett volna magát erőltetnie, 60, 80, sőt még több cobolyt is össze tudott szedni egy tél folyamán. Ezért bámulatos mennyiségű cobolyprém került kivitelre az országból, s a kalmár, aki élelmiszer cserekereskedésre alapította üzletét, könnyűszerrel ötvenszeres jövedelemre tett szert. Egy kamcsatkai hivatalnok legalább 30.000 rubelt szerzett ilymódon, s mint gazdag ember tért vissza Irkutszkba.” Ezekben az aranyidőkben vadásztársulatok alakultak Kamcsatkában; ettől fogva nagyon meggyérült a coboly nemcsak ott, hanem Kelet-Ázsia más vidékein is. A coboly megfogyásának főoka a vadászok kíméletlen üldözésében keresendő. A bennszülöttek szerint azonban állatunk nagyobb vándorutakra is hajlandó, még pedig kedvenc prédáját, a mókust követi ilyenkor. Ezeket a rágcsálókat üldözve, még a zajló, nagy folyók átúszásától sem riad vissza, különben pedig kerülni szokta a vizet. Nagyon kedves tartózkodási helye a cirbolyafenyőerdő, melynek óriási törzseiben alkalmas búvóhelyet talál, magvait pedig szívesen megeszegeti.
„A coboly – írja Radde – kis termetéhez képest Kelet-Szibéria minden állata közt a leggyorsabb, legkitartóbb és helyenként, a szakadatlan üldözés következményeképp a legfurfangosabb is. Mint minden okos állatnak, úgy a cobolynak az értelmi képessége is fokozódott azáltal, hogy az üldöző vadászokkal gyakrabban találkozva, nagyobb mértékben volt kénytelen erejét és ravaszságát alkalmazni. Így pl. a Bajkálhegységben – amelyben nagyon jó hasznát veszi a törmelékes kőzetben bővében levő lyukaknak és repedéseknek – sokkal nehezebb őt kutyákkal felhajtatni, mint a Bureja-hegységben, amelyben a sziklarepedéseket nem használja ki, mert a faodvakban lakik. Itt nem kizárólag éjjeli ragadozó, mint amott és fényes nappal is vadászik és ilyenkor csak abban az esetben alszik, ha már éjjel jóllakott. Legszívesebben és legbuzgóbban napkelte előtt portyázik a hegylejtőkön. A nyoma valamivel nagyobb, mint fajrokonaié, s különösen annyiban jellegzetes, mert az ujjain levő hosszabb szőr miatt körrajza elmosódottabb. Járásközben rendesen előbb a jobblábát teszi előbbre.” Ügyes mozgását és a kúszásban való kiválóságát illetőleg a nyuszthoz hasonlítható. Tápláléka főként mókusokból és egyéb rágcsálókból, ezeken kívül pedig kis madarakból áll; de nyilván a halakat sem veti meg a coboly, mert halhússal csapdába is csalható; azt is állítják, hogy a vadméhek mézét is nagyon kedveli. A cédrus magva is nagyon ínye szerint való; azoknak a példányoknak, melyeket Radde elejtett, gyomruk tömve volt ilyen magvakkal. A párzás ideje állítólag január havára esik, s a nőstény körülbelül két hónap mulva 3–5 fiat hoz a világra.
A coboly vadászata és fogása egész törzsek minden fegyverfogható férfiát talpraállítja, a kereskedők pedig ezer meg ezer mérföldnyi utat tesznek meg a bőréért. Amint már Steller az orosz Stcsukin is mondja, a legtöbb coboly még ma is a Léna és a keleti tengerpart közötti vidéken levő komor rengetegekben él, s bőrének eladása még most is a legjelentősebb kereseti forrása a bennlakóknak s az ottani orosz telepeseknek egyaránt. A vadászatok októbertől november közepéig, vagy december elejéig tartanak. A vadászok kis csapatokba állanak össze és a vadászterületen minden társaságnak megvan a maga lakása; utazás közben a kutyáknak kell a több hónapra való eleséggel megrakott szánokat húzniok. A vadászat lényegében még ma is olyan, mint aminőnek azt Steller leírta, Mindenféle hurkokat és csapdákat állítanak föl, hótalpakon követik a coboly csapáját, hálókkal fogják körül a tanyáját, vagy nyilakkal és puskával lövik le a menekülő állatokat. Olyan csapdákat használnak legszívesebben, amelyek a coboly prémjében nem tesznek kárt. A vadásznak több napra van szüksége, hogy társaival fölállítsa a tőröket, s mindennap utána kell néznie, hogy van-e valami eredmény. Ilyenkor nem egyszer kell azt tapasztalnia, hogy valami sarki róka, vagy más ragadozó már föl is falta a drága prédát. Megtörténik, hogy olyan rettentő vihar lepi meg a vadászt, hogy minden erőfeszítését saját élete megmentésére kell fordítania, s ilyenkor bizony esetleg veszendőbe mennek a tőrbe csalt állatok. Így tehát a cobolyvadászat voltaképpen megfeszített fáradozások szakadatlan sorozata. S amikor a társaságok végre hazatérnek, gyakran kiderül, hogy csak befektetett költségük térül meg, fáradozásaik pedig jutalmazatlanul maradnak.
Amint Radde közli, a déli Bajkál magas hegyeiben már szeptember végén kezdik vadászni a coblyot, mert az állat magosabb fekvésű helyeken hamarább veszi föl téli bundáját, mint a mélyebb fekvésű vidékeken, illetőleg a völgyekben. A coboly, különösen ily előrehaladott hűvös időben nem szívesen megy a vízbe, hanem oly fatörzseket keres, amelyek estükben keresztüldőltek a folyóvizen. A vadászok az ilyen keskeny pallók közepetáján fölállított fakeretekbe lószőrhurkokat alkalmaznak, s a hurokra köveket kötnek. A hídon átmenő coboly, minden óvatossága ellenére is, belékeveredik a hurokba, amelyet a nagyon billenőre állított, s ilyenkor leeső kő az állattal együtt a vízbe ránt és az állatot megfojtja. Használják továbbá a csapófás csapdát, az önműködő nyilakat és puskákat, s végül kutyákkal is vadásszák.
Szibériában ezt a sokra becsült állatot érthető okból csak egyenes megrendelésre fogják el élve, kalitkában való tartás céljára, s abból a csekélyszámú megszelídített példányból csak a legkivételesebb esetben jut egy-egy élve Európába. Egy példányt a tobolszki érsek palotájában tartottak fogságban; ez annyira megszelídült, hogy tetszése szerint kóborolhatott még a városban is. Rokonaihoz hasonlóan ez az állat is átaludta a nap legnagyobb részét, de éjjel annál elevenebb és fürgébb volt. Ha eleséget kapott, ennek nagyon mohón esett neki, azután mindig szomjas volt s végre oly mély érzéketlen álomba merült, hogy hiába csípték, szurkálták, meg sem mozdult. Éjjel azonban mindig nagyon élénk volt. Esküdt ellensége volt minden rendű és rangú ragadozónak. Mihelyt macskát látott meg, nyomban dühösen fölágaskodott, s egyáltalában nem titkolta, mennyire kedvére való lenne a viadal. Más szelídített coblyokról mondják, hogy nagyon vígan játszadoztak egymással, s gyakran fölágaskodtak, hogy jobban bírkózhassanak; ketrecükben fürgén ugráltak, jó kedvükben farkukat csóválták, viszont ha megbosszankodtak, úgy morogtak, mint a kölyök-kutyák. Igaz, ezzel szemben a berlini állatkertben azt tapasztalták, hogy a három coboly semmiképpen sem tud megférni egymással, úgyhogy el kellett őket egymástól választani.
Brasz az évenként zsákmányolt cobolybőr mennyiségét mintegy 70.000-re becsüli. A Vitim-folyó mellékéről kikerülő, legjobb minőségű prém darabját 1000 márkával, míg a leggyatrábbat, amely Mandzsuriából való, mintegy 50–60 márkával fizetik. Régebben, sőt itt-ott részben még manapság is Szibéria bennszülöttei évi adójukat cobolybőrrel fizetik. Az így összegyűlő bőrök legszebb darabjai az uralkodónak voltak szánva, s a legfinomabb minőségű cobolyprémet ma is „koronás-coboly”-nak mondják.
Az amerikai coboly (Martes americana Turt.)
Amerika északkeleti és magas északi vidékein a fenyő-nyest vagy amerikai coboly helyettesíti a coblyot. Ez a 45 cm hosszú állat közelebb áll a nyuszthoz, mint a cobolyhoz. Farkhossza 15 cm. Színe többé-kevésbbé egyenletes barna; ez a színezet a végtagokon, farkon s a fejtetőn mindig sötétebb, olykor csaknem fekete. A mellén látható folt alakja és színe egyénileg nagyon változó: tiszta fehértől a barnás narancsszínűig minden árnyalatban előfordul. Nem ritkán csak néhány folt jelzi, sőt olykor egészen hiányzik. Feje, fülét is beleértve, szürke vagy fehér; karmai fehérek. Szőre jóval durvább, mint a cobolyé, s körülbelül a mi nyusztunkéhoz hasonló. Az évi bőrzsákmány 50–80.000 darab közt ingadozik; a bőr darabját 30–80 márkával fizetik.
A halásznyest (Martes pennanti Erxl.)
Ugyanazon a vidéken él a halásznyest vagy virginiai görény is. Nagy, izmos, „rókaforma” állat, amelynek testhossza 70–90 cm, farkának hossza pedig 30–50 cm. Bundáját tömött, finom, ragyogó fedőszőr és hosszú, lágy gyapjúszőr alkotja. Az állat színe rendesen nagyon sötét, sőt fekete, amelybe csak a fején, nyakán, valamint a hátán vegyül némi szürkés árnyalat. Vannak azonban nagyon világos, gesztenye-, vagy sárgásbarna, sőt sárgásfehér példányok is.
A halásznyest hazája egész Észak-Amerika erdős vidéke Alaskától Kaliforniáig. Coues szerint ugyan csak bitorolja a „halász” jelzőt, mert életmódjával semmi különösebb vonzalmat sem árul el a folyó- és állóvizek iránt. Sőt halászni nem is tud, és szokásait illetőleg leginkább a nyuszthoz áll közel. Tápláléka különféle emlősökből áll.
A halásznyest faágakon, de legalább 30–40 lábnyi magasságban épít fészket, s ott 2–4 fiat vet. Az állat vadászatával főként az indián suhancok foglalkoznak, mert a harapós állatokon egyfelől kipróbálják bátorságukat, másfelől azonban komolyabb veszedelmet még sem jelent számukra. Törzsük meglett tagjainak ugyanis a „rettentő” medvével kell megbirkózniok. A M. pennanti bőréből évenként mintegy 10.000 darab kerül a prémkereskedelembe; értéke darabonként 40–150 márka közt ingadozik.
A sárgatorkú nyest (Martes flavigula Bodd.)
A nemzetségnek utolsó tagja, amely a részletesebb ismertetést megérdemli, a sárgatorkú nyest, amelyet a birari tunguzok kharszanyest, a lepcsák szakku, a malájok pedig angaprao néven ismernek. Ez a legnagyobb menyétféle. Testhossza a 75 cm-t is eléri, farka 50–60 cm hosszú, súlya pedig 3–4 kg. Feje, füle és egy oldalsó nyaksávja, továbbá teste hátsó fele, lábai és farka feketék vagy barnás-feketék. Felső ajka, álla és torka tiszta fehér, teste többi része ragyogó világos-sárga, még pedig hasán tisztább és világosabb, mint egyebütt; nyakán és torkán citromsárga. Egyébként a színezet meglehetősen változó, hol sötétebb, hol meg világosabb, s ez a magyarázata, hogy a sárgatorkú nyestnek több alfaját különböztetik meg. Elterjedési köre igen nagy. Előfordul a Himalájának Kazsmírtől keletre eső kiágazásain, de csak a 2500 m-t meg nem haladó magasságig, – továbbá az északkeletre elterülő hegyvidéken, sőt még az Amur környékén is. Dél felé Burmának, a Maláji félszigetnek, Szumatrának, Jávának, Borneónak, Kínának és Formozának minden hegy-völgyes vidékén közönséges. Radde idejéig állatunkat csak a délázsiai hegyes vidékről ismerték; ő volt az első, aki az Amur mellékén is megtalálta. Az ő megfigyelései óta tudjuk, hogy a sárgatorkú nyest kettesével vagy hármasával él, közösen vadászik, nagyon gyors futó, ügyesen kúszik, s nem telepszik meg állandóan – mint a coboly – valamely hegylejtőn, hanem állandóan kóborol. Nyáron a nyest-kutya a legkedveltebb tápláléka; többedmagával még a harapós borzot is meg meri támadni, s rendesen le is győzi; társaival az őzeket, s a mósuszállatokat is üldözi. Ősszel a mókusokat veszi különösen üldözőbe, s utánuk vándorol a sűrű cirbolya és cédrus-erdőkbe; ezeket a rágcsálókat nem röstelli még a fákon is üldözni, holott egyébként nem igen fanyalodik rá a hajlós faágakon való ugrálásra. Nagyobb termete és súlya nem is teszi különösebben alkalmassá arra, hogy az ágvégekig fusson, s onnan kísérelje meg a szomszédos fa ágára való átlendülést. Ha vadászkutyák támadják meg, a hiúz módjára védekezik ellenök, vagyis hátára veti magát, karmait és fogait használja védelmére. Dél-Ázsia dombos erdeiben nem ritkán nappal is látni, amint párosával, sőt Blanford szerint 5–6 tagú csoportokban vadászik a fákon és a bokrok közt. Ott nemcsak az emlősöket és a madarakat, hanem a kígyókat és gyíkokat is üldözi, valószínűleg a rovarokat is fölfalja, és bizonyára a gyümölcsöt is megeszi. A baromfiaknak nem kevésbbé veszedelmes ellensége. Ameddig jár-kél, Adams szerint, állandóan valami halk doboló, vagy dörömbölő hangot hallat, ingerült állapotában azonban érdes, fülsértő rikoltozásban tör ki. Fogságban tartott példányok olyan szelídek, játékos kedvűek és ragaszkodók voltak, aminők általában szoktak lenni a nyestek; nyestszaguk is alig érezhető.
| 1. alcsalád: Menyét-formák (Mustelinae) | TARTALOM | 2. Menyétek (Mustela L.) |