6. Indiai bűzösborzok (Mydaus F. Cuv.)

A Szunda- és a Fülöp-szigetek sajátos állatvilágához tartoznak a bűzösborzok is. Törzsük alacsony, hosszú szőrrel borított farkuk tulajdonképpen csak csonk; fejük nagyon hosszúkás, arcorruk ormányszerűen megnyúlt; szemük kicsiny, hosszúkás fülük rövid, s a hosszú szőrű bundából nem látszik ki. Rövid és izmos végtagjaik vannak, hatalmas ásókarmaik kézujjaikon kétszer olyan hosszúak, mint lábujjaikon. Lábujjaik utolsó ujjpercükig összenőttek. Fogazatuk 34 fogból áll, mégpedig a rendes számú metsző- és szemfogon kívül alsó és felső állkapocsban 3–3 előzápfogból, valamint fölül 1 és alul 2 igazi zápfogból áll. Nincs ugyan mirigyzacskójuk, azonban végbélnyílásuk szélén kiválasztó mirigyeik vannak, amelyek váladékát egy feltűnő fejlettségű körkörös izom nyomásával fröccsenti ki az állat.

A teledu (Mydaus javanensis Desm.)

Teledu (Mydaus javanensis Desm.).

Jáva szigetén teledu, Szumatrán tellego a neve az ott élő kis bűzösborznak; (régebbi tudományos neve Mydaeus meliceps F. Cuv.) Mindössze csak 37 cm hosszú kis állat, s ebből a hosszúságból 2 cm-t a farokra kell számítanunk. A tömött, hosszú szőrű bunda színe egyenletes sötétbarna. A tarkótól a háton végig a farok hegyéig sárgásfehér sáv fut végig. A test alsó fele világosabb színezetű, mint a felső. A gerezna selyempuhaságú gyapjúszőrből és durva nemezszőrből áll; ez utóbbi a nyakon sörényhez hasonló.

Ez a bűzös borzfaj Szumátra- és Jáva-szigetén honos. A Borneon-, valamint a Fülöp-szigeteken élő fajok ma is nagyon közel rokonok, de kétségtelenül önálló fajok.

Ennek a sajátságos teremtésnek életmódjáról legújabban Horsfield gyüjtött adatokat. Tanyáját a fölszíntől számított nem nagy mélységbe építi, nagyon óvatosan és ügyesen ássa. Ha olyan helyet talál, amelyet valami fa hosszú és erős gyökerei különösen védnek, a gyökérzet között majdnem 1 m átmérőjű, szabályosan kidolgozott üreget váj ki. Ebből különböző irányban 2 m hosszú járatok vezetnek a fölszínre; ezek a járatok úgy nyílnak, hogy nyílásaikat ágak, vagy legalább az avar takarják el. A nappalt tanyáján szunyókálva tölti a tellego, de a sötétség beálltával megindul a vadászat rovarálcákra, férgekre, főleg földi gilisztákra, amelyek a termékeny töltésföldeken óriási mennyiségben nyüzsögnek. A földi gilisztákat sertés módjára túrja ki a földből, s ezzel természetesen kárt okoz az ültetvényeken.

Bock szerint 3–4 fiat vet; olyan „morgást is hallat, mint a kutya, mielőtt ugatni kezd, s mikor körülfutkároz, olyanformán röfög, mint a disznó”. Horsfield szerint Jáván kizárólag 2000 m-nél magasabban fekvő tájakon tartózkodik, s ott éppoly jellemző lény, mint bizonyos növények. Forbes H. O. és Bock Károly újabb megfigyelései határozottan cáfolják Horsfield közléseit.

A tellego minden mozdulata lassú, s ennek következtében a bennszülöttek gyakran fogják, mert Forbes szerint az a babonájuk, hogy aki le tudja győzni undorát, azontúl minden betegség ellen védve van.

Horsfield, a Prahu hegységben kutatva, a bennszülötteket megbízta, hogy bűzösborzokat hozzanak számára. Erre a megbízásra oly tömegben hozták neki ezt a kis állatot, hogy végre már vissza kellett utasítania, mert nem tudta, hogyan helyezze el őket. „A bennszülöttek – írja ez a búvár – biztosítottak arról, hogy a teledu (így nevezik ott az állatot) húsa nagyon jó, csak az a fontos, hogy nagyon hirtelen kell megölni, s azután pedig a bűzmirigyeit azonnal el kell távolítani, hogy a váladéknak ne legyen ideje pokoli bűzével a húst megfertőzni. Az én indiai vadászom azt is beszélte, hogy a bűzborz legföljebb 60 cm-re tudja váladékát kifröccsenteni. A váladék maga ragadós; hatása nagyfokú elpárolgásának tudható be, s ez magyarázza meg azt, hogy egy egész falu levegőjét is dögletessé tudja tenni. Közvetlen közelben pedig annyira szenvedhetetlen, hogy némely ember, ha a szag elől nem menekülhet, el is ájul. A különböző, hirhedt amerikai bűzösborzok csak abban különböznek a teledutól, hogy amazok messzibre tudják fröccsenteni váladékukat.” Ezeket az adatokat Junghuhn is megerősíti, s hozzáteszi, hogy ezt a fokhagymáéra emlékeztető, átható bűzt megfelelő szélirány esetében fél mérföldnyi távolságban is meg lehet érezni. Bock enyhébb ítéletet mond erről a bűzről, mert a perui guanohoz hasonlítja, amikor ezt salétromsavval keverik. Forbes ellenben ezt írja a teleduról: „Erős bűzével, amelyet gyakran legjobb kedvében is árasztott, legalább egy angol mérföldnyire dögletessé tette a levegőt, s ezzel végkép megkeserítette esti óráimat. S hiába igyekeztünk őt megriasztani, mert ha közömbösségéből kizökkentettük, nem iparkodott tanyáján elrejtőzni, – mint ahogyan szerettük volna, – hanem éppen ellenkezőleg, még elviselhetetlenebbé tette a levegőt pokoli bűzével, mely aztán ruhákon, eszközökön, sőt élelmiszereinken egy hétig is érezhető volt.”

„A teledu – folytatja Horsfield – szelíd, jó természetű állat, s ha fiatalon kerül fogságba, nagyon könnyen megszelídíthető. Egy példányon, amelyet fiatalon magam fogtam, alkalmam nyílt lényének alaposabb megismerésére. Nagyon kedves kis állat volt, fölismerte helyzetét s ápolóit, és sohasem dühödött föl annyira, hogy förtelmes váladékát alkalmazta volna. A Prahu-hegységből magammal hoztam a hegység lábánál fekvő Blederan faluba, ahol a hőség jóval érezhetőbb volt, mint fönt, a magaslatokon. Hogy egy kis vázlatot készíthessek róla, egy kis cölöphöz kötöttem. Nagyon gyakran mozgott, s orrával és karmaival vájkálta a földet, mintha eleséget keresett volna; a mellette állókkal mit sem törődött, másfelől pedig a kötéltől sem iparkodott megszabadulni. Egy elébe vetett földi gilisztát mohón megragadott, egyik kezével a földhöz szorította, másik végét pedig falni kezdte. Miután körülbelül 10–12 férget fölfalt, nyugodt lett, s akkor egy kis gödröt vájt a földbe, s az orrát ebbe beledugta. Aztán kényelmesen kinyújtózkodott, s néhány pillanat múlva már álomba is merült.”

A földkerekségen nincsen bűz, amely akár undorító, akár pedig átható mivoltát illetően vetekedhetnék a külsőleg oly csinos bűzösborzok terjesztette szaggal. S ez mindenféle anyagba annyira „beleveszi magát”, hogy hetekig, sőt hónapokig is megérezhető. Ezt a bűzt „pestis”-nek jelzi a nyelvhasználat, de valóban úgy is van, hogyha valakit az a szerencsétlenség ért, hogy a bűzösborzokkal közelebbi érintkezésbe jutott, úgy azt annyira kerüli minden ember, mint a pestissel fertőzöttet.

A bűzösborzok abban térnek el a többi borzféléktől, hogy szemlátomást karcsúbb a testük, sűrű szőrrel födött, s hosszú a farkuk, duzzadt nagy az orruk, alapszínezetük fekete, mustárzatuk pedig fehér sávozottság. A törzshöz viszonyítva fejük kicsiny és kihegyesedő, orruk feltűnően csúnya, csupasz és oly vaskos, mintha föl volna dagadva; apró szemeik rendkívül szúrós tekintetűek; fülük kicsiny és kerekített. Rövid végtagjaikon a kezek és lábak mérsékelt nagyságúak, öt ujjuk egymással csaknem végig össze van nőve; karmaik meglehetős hosszúak, kissé görbültek, s nem nagyon erősek, talpuk csak a vánkosokon csupasz. Fogazatuk 32–34 fogból áll. A felső szakítófog rövid, de széles, amelynek belső bütyke vastagabb, de laposabb; az alsó szakítófognak elül 3 hegyes bütyke hátul pedig nagy, bemélyedő, a korona felére kiterjedő rágófelülete van. A felső rágófog erősen fejlett, csaknem négyszögű fölületű, valamivel szélesebb, mint hosszú, belül ívesen lekerekített. Az alsó rágófogon egy kis, kerek, bemélyített bütyök van. A fogazatnak ilyen sajátos jellegei folytán ez a csoport a többi menyétfélétől könnyen elkülöníthető. Bűzmirigyeik igen nagyok, befelé, a végbélbe nyílnak, s külön izommal szoríthatók össze. Hensel szerint minden mirigyben körülbelül mogyorónagyságú üreg van, amelynek falát a mirigyszövet alkotja, kívülről pedig erős izomréteg hálózza körül. A belső üreget olajnemű, sárga folyadék tölti ki, amelyet az állat az izom összehúzásával több méternyire lövelhet ki; a kilövelt folyadék kezdetben vékony, sárgás sugárban szökken ki, majd finoman szétporlik, s így nagy területet áraszt el. Az öregebb, s a hím állatoknak ez a rettenetes váladéka erősebb, mint a fiataloké és nőstényeké, s a hatása párzás idején állítólag még fokozottabb.

A bűzösborzokat nem lehet tulajdonképpen erdei állatoknak mondanunk; jobban kedvelik a fűves térséget, valamint a bokros helyeket, mint a nagykiterjedésű szálerdőt. Napközben faodvakban, sziklahasadékokban és maguk vájta lyukakban rejtőzködnek és alszanak. Éjszaka aztán megélénkülnek, s nagyon fürgén futkoznak zsákmány után. Észak-Amerika északi részében – Merriam szerint – téli álmot alszanak, de csak a legkeményebb hideg idején. Rendes táplálékuk férgekből, rovarokból, békákból, madarakból és apróbb emlősökből áll; megeszik azonban a bogyókat, sőt gyökereket is. Csak akkor használják borzalmas hatású mirigyváladékukat, ha ingerlik, vagy pedig üldözik, s e közben nagyon sarokba szorítják. Fegyverükkel szükség esetén még a legvérengzőbb macskafajokat is tisztes távolban tudják maguktól tartani, s csak nagyon jól idomított kutyák tudnak velük elbánni, mert ezek, még ha le is föcskendezik őket, halálmegvetéssel rohannak rájuk. A dögletes bűzt nem tekintve, az embernek nem okoznak különösebb kárt; ellenkezőleg inkább hasznosak egyfelől a káros rovarok pusztítása szemszögéből, másfelől pedig, mint prémet szolgáltató állatok. Mirigyváladékuk azonban kétségtelenül gyűlöltekké teszi őket. A jelenleg megkülönböztetett, számos bűzösborz faj közül ezúttal csak egy dél- s egy északamerikai fajt ismertetünk, miután életmódjaik amúgy is nagyon hasonlók.