1. Oroszlánfókák (Eumetopias Gill)

Az északi oroszlánfóka (Eumetopias jubatus Schreb)

[Más neve: stelleri.]

Északi oroszlánfóka (Eumetopias jubatus Schreb.).

A fülesfókák közt a legnagyobb az északi oroszlánfóka vagy Steller tengeri oroszlánja (Eumetopias jubatus Schreb.), amely már Steller idejében ismeretes volt. A hím tengeri oroszlán megnő 4 m hosszúra is, testkerülete pedig megközelíti a 3 m-t, azt azonban hogy 5 m hosszú óriások is előfordulnának köztük, a pontos mérések eddig nem igazolták. Elliott szerint átlagos súlyuk 6 mázsára tehető. A nőstények jelentékenyen kisebbek, hosszuk három méteren alul marad, átlagos súlyuk pedig ritkán haladja meg a 200 kg-ot. Az északi oroszlánfókára igen jellemző a megnyúlt fej és nyak, továbbá az a büszke és imponáló testtartás, amelyet akkor ölt fel, ha izgalomba jön. Ilyen állapotban szeme tágranyílik és kifejezővé válik. Füle hengeres, de a tövén éles csúcsba van kihúzva és finom, rövid szőrökkel van borítva. Felső ajkán 30–40 hajlékony fehér, vagy sárgás bajuszsörtéje van, amelyek közül egyesek 45 cm hosszúra is megnőnek. Végtagjaikat, amelyek a lábak és az úszók szerepét töltik be és fejlettségük ellenére is inkább a vízi, mint a szárazföldön való helyzetváltoztatásra alkalmasak, legnagyobbrészt durvaszemcsés bőr borítja, testüket ellenben rövid, merev és fényes szőrözet takarja. A korosabb hím sokfélekép változik meg. Ugyanazon a sziklán lehet látni fekete példányokat, fehéresen pettyezve, amit a szőrök fehér hegye okoz, továbbá vörösesbarna, sötét- és világosszürke egyéneket. Ugyanabban a csordában előfordulnak világosszínűek sötét végtagokkal, sötétfoltosak, szürkék sötétszínű nyakkal és világos fejjel. Az öregebb nőstények rendszerint egyenletesebb színezetűek, mégpedig többnyire világosbarnák. A fiatalok palaszínű vagy szürkésfekete szőrruhát hordanak, amely az egyesztendősökön dióbarnává változik át.

A nász színhelyei, amelyeket az angol fókabunkózók „Rookeries” névvel jelölnek, s amelyeket a tengeri oroszlánok évente ezrével, vagy kisebb csapatokban szabályszerűen fölkeresnek, Elliott adatai szerint, főkép az északi szélesség 53. és 57. foka közt feküsznek, mégpedig nemcsak Ázsia és Amerika partjain, hanem a legtöbb szigeten is, amelyek ezen az övön belül találhatók. Ezeken a távoli déli helyeken kívül aránylag kis „Rookeries” vannak a San-Franciscoi-öböl bejáratában és még délebbre, alsó Kalifornia egyes pontjain és a partmenti szigeteken. A San-Francisco szomszédságában tanyázó fókák közt csak kevés Steller-féle tengeri oroszlán van. A legtöbbje a vele közeli rokonfajhoz (Eumetopias califorianus Less.) tartozik, de a két fajt egymással többnyire egybeveszik. A kaliforniai oroszlánfóka jóval kisebb, éles, ugató hangon „uk, uk” kiáltást hallat, ami jól megkülönböztethető a vele együttélő északi oroszlánfóka bömbölésétől.

„San Francisco lakosságának egyik legkedvesebb kiránduló helye a „Sziklalak”, amely a Csendes-tenger sziklás partján, a várostól háromnegyedórányira fekszik, – írja Finsch. – A kocsmához a széles, poros országút puszta, gyéren benőtt dünéken vezet keresztül. A dünék homokja állandó mozgásban van, s időnként ködöt varázsol a levegőbe. A sziklalak felé közeledő látogatók már messziről hallják a hullámok hatalmas dübörgését, de még ezen is átharsog valami üvöltés, amely egyre erősbödik, minél inkább közeledünk. Ez az üvöltés irányítja rá a figyelmet három magas, kúpalakú szirtre, amelyek a parttól alig 150 lépésnyire emelkednek ki a vízből. Tövükben itt-ott függélyesen felmeredő sziklák tetején nyüzsgő élet uralkodik. Alul a hullámok tombolva ostromolják a sziklák tövét, fent pedig tizenötös csoportokban kb. 60 óriási állat heverészik. A hasadékokban és a keskeny párkányokon nyujtózkodnak, felettük pedig a csúcson trónol „Ben Butler”, egy hatalmas hím fóka, amelyet ezen a néven a friskóbeliek régóta ismernek. Ben Butler olykor felveti a fejét, felfújja vastag nyakát és mély üvöltést hallat, amelybe nemcsak társainak gyengébb és magasabb hangja vegyül bele, hanem a rengeteg sok sirály rikácsolása és a barna pelikánok tompa basszushangja. A sötét sziklafalak mintha be volnának meszelve a fehéres madárürüléktől. Még a legközönyösebb látogatót is lebilincseli az előtte feltáruló látvány és csodálkozva szemléli, hogy ezek a látszóan lomha és tehetetlen óriások a szirtek legmagasabb csúcsaira is felmásznak. Ez ugyan lassan megy, de hosszú testüket valahogyan kígyószerűen úgy tudják előre és felfelé hömpölyögtetni, s a kúszásban oldalt kinyujtott és széttárt hátsó lábuk is segédkezik, hogy végül mégis céljukhoz érnek. Nyugalmi helyzetben óriási csupasz csigákhoz hasonlítanak, alvásközben azonban kutyamódra begömbölyödve, orrukat hasukhoz szorítják. Ennek a súlyos hústömegnek a mozgékonysága már a szárazon is feltűnik, de fürgeségük csak akkor mutatkozik meg teljes valójában, amikor a fókák vízbe kerülnek. Gyakran látni őket, amint a tengerbe vetik magukat. Vagy egyszerűen lehengergőznek a szelíd lejtőkön, vagy pedig valamelyik magasabb szirtről ugranak be a vízbe. A hullámok hátán úgy játszadoznak, mint a delfinek, villámgyorsan forognak maguk körül, úgyhogy hasuk felülre kerül, néha ki-kiugrálnak a vízből, majd lemerülnek, kergetőznek, lekanyarodnak a mélybe, vagy pedig a vízszin fölé szökkennek, s azt a látszatot keltik, mintha dühös küzdelemben volnának egymással, holott a valóságban ez a párviadal egyszerűen csak bohókás időtöltés és éppen olyan játék, mint amikor a szárazföldön harapdálják egymást. Felbosszankodva, kitátott szájjal rohannak egymásnak, nagyokat üvöltenek, mintha élet-halálharcra hívnák ki egymást, de csakhamar barátságosan egymás mellé kerülnek, sőt legtöbbször nyalogatni is kezdik egymást. Órákig eltart ez a folyton változó színjáték, az ember nem únja el nézni, mivel mindig fedez fel benne valami újat, s érdekeset.”

„Egészen máskép viselkednek azok az oroszlánfókák, amelyek a Farallones-szigeteken tanyáznak. Ezek a szigetek, mint hatalmas mérföldkövek, feküsznek a San-Francisco kikötőjébe vezető víziúton. Scammon kapitánnyal együtt a „Wyanda” nevű amerikai hadihajó fedélzetén jártam arra. A sajátságosan felépített déli sziget partján ötven, vagy még több fókát figyeltünk meg. Ezek odagyülekeztek, ahol a hullámtörés a legerősebb volt. Ott szorosan egymáshoz símultak, s a fehér hab tajtékzott végig rajtuk. A bunkósok itt semmikép sem férhettek hozzájuk, de golyóink elől nem voltak biztonságban. Az üvöltő tömeg közepébe leadott lövésnek a nagy távolság ellenére is varázslatos hatása volt. Az egész tömeg csaknem egyszerre vetette magát a vízbe és a következő órákban a sziklapárkány egészen elhagyatott volt. Távcső segítségével csak jóval később láttuk a megzavart állatokat szokott nyugvóhelyükre visszaszállingózni. Az itteni fókák magatartása könnyen megérthető, ha tudjuk, hogy ezek a San-Franciscoi-öböl bejáratában szabad zsákmányai mindenkinek, míg az említett kocsma alatti sziklák oroszlánfókái állami védelem alatt vannak és sem lőni, sem fogni nem szabad őket. E gondoskodásnak tudatában is vannak, jól is esik nekik. Legveszedelmesebb ellenfelüktől megvédve, háborítatlan nyugalomban élnek és mulattatják a kirándulókat.”

A tengeri oroszlán életmódjának első beható ismertetését Stellernek köszönhetjük. A további részleteket Kotzebue, Wrangel F., Scammon, Elliott és mások leírásából ismertük meg. Scammon véleménye szerint a Csendes-óceán északamerikai partjain élő tengeri állatok közt egyik sem érdemel annyi részvétet, mint az oroszlánfóka. Még a prémkereskedés szempontjából annyira fontos medvefókával szemben is kíméletesebbek. A medvefóka csak bizonyos évszakban keresi fel szaporodási helyeit, amelyek többnyire magános szigeteken vannak. Hirtelen bukkannak fel és nyomtalanul tűnnek el megint. Az oroszlánfókák egy része ellenben akkor is a Rookeries-en marad, ha a szárazföldi tartózkodás ideje tulajdonképpen már elmult. Nagyobb csoportokba csak nász idején verődnek össze. A szaporodás időszaka szélességi fokok szerint korábban, vagy későbben következik be. A kaliforniai partokon pl. májustól augusztusig, Alaska partvidékén ellenben júniustól októberig tart. A nőstények ezalatt az idő alatt hozzák világra kicsinyeiket és ezeket a hímekkel együtt közösen nevelik. A hímek az ivadékról való gondoskodásban versenyeznek az anyákkal, őrzik és példaadással tanítják a kicsiket, hogyan viselkedjenek a szerteszét tagolt sziklás partokon és hogy az iszapos, vagy homokos padokon. Megtanítják a fiókákat arra is, hogy úszás, vagy lebukás közben hogyan állhatnak ellent a hullámtörés hatásának. A fiatalok kezdetben határozottan húzódoznak a víztől, de csakhamar játékos jókedvvel lubickolnak az új lakóelemben, s ha a szárazföldi táborozás ideje letelt, már annyira hozzá is szoktak, hogy a felnőtteket követni tudják és az év többi részét a nyilt tengeren töltik el. A nagyszámú seregből legfeljebb csak egyesek maradnak vissza a szárazföldi tanyán és laknak ott állandóan. A nász ideje alatt az oroszlánfókák, különösen a hímek, keveset esznek, vagy egyáltalán nem táplálkoznak. Csak a nőstények hagyják el időnként a tanyahelyet és mennek el zsákmányolni, a kicsinyeiktől azonban messze sohasem mernek elkalandozni. Kétségtelen, hogy az oroszlánfókák sokáig elbírják az éhezést, mivel fogságban tartott példányokon megfigyelték, hogy egy álló hónapon keresztül egyetlen falatot sem vettek magukhoz, mégsem látszott rajtuk semminemű bágyadtság sem. A bennszülöttek alább részletezendő vadászati módja hozza magával, hogy az oroszlánfókák, nemre és korra való tekintet nélkül, nemcsak hetekig koplalhatnak, hanem e mellett még nagyobb erőfeszítéseket is el kell viselniök, a nélkül, hogy hátrányukat éreznék.

Az oroszlánfókák a táborhelyen való gyülekezés kezdetén vadak és félénkek, később azonban, amikor a nőstényeket is megtalálják a szirteken, sziklákon, vagy a parti fövenyen, magatartásuk megváltozik. Ekkor indul meg a küzdelem a feleségszerzésért. A harc gyakran egész nap tart. Ha kimerülnek, abbahagyják, ha erőre kapnak, megint folytatják. Megtörténik, hogy a küzdőfeleket harmadik, pihent erejű, harcos kergeti el. A legyőzött ellenfél csendesen kullog el valami távolabbi helyre. A csordán rendszerint egyetlen hím uralkodik, de előfordul, hogy ketten vannak ugyanazon a sziklán, ami természetesen örökös surlódásokkal és sok üvöltéssel kapcsolatos.

Scammon megfigyelte, hogy a nemek egymás iránt semmiféle különösebb hajlamot nem tanusítanak. Csak az anyák viseltetnek gyöngédséggel kicsinyeik iránt. Ha a szárazon meglepik őket, sohasem hagyják magukra ivadékaikat, noha a vízben könnyen megmenekülhetnének. Kicsinyeik az elképzelhető legnyakasabb és legcsintalanabb jószágok. Alighogy felébrednek, mingyárt rakoncátlankodni kezdenek. Gyakran láthatni, hogy ha valamelyik anya nem akarja táplálni kicsinyét, egész sereg vállalkozó pályázik dajkaságra. A Szt. Pauli-sziget lakói határozottan állítják, hogy az anyák csak hímnemű ivadékaikat szoptatják még a második évben is, ami megmagyarázná a nemek nagyságbeli különbségét.

A táborozó időszak végén, amely a kaliforniai partokon kb. 4 hónapig tart, az egész csapat, mint már mondottuk, visszatér a tengerbe és minden irányban elszéled vadászni és halászni, mivel a partok közelében csak kevesen találnak elegendő élelmet. Az oroszlánfóka tápláléka a halak, a puhatestűek és a rákok, valamint különböző vízimadarak sorából kerül ki. Sohasem feledkeznek el egyúttal kis darab kavicsot, vagy követ is lenyelni. Olykor félkilós követ is lenyelnek. Scammon megfigyelte, hogy az oroszlánfókák a vízimadarak zsákmányolásánál cselt használnak. Ha pl. egy sirályt pillantanak meg, a víz alatt úsznak tovább. Távolabb felbukkannak, de csak orruk hegyét dugják ki és valószínűen bajuszsertéikkel örvénylést támasztanak a vízben, amivel a levegőben keringő sirály figyelmét felkeltik. A madár azt hiszi, hogy valamilyen kisebb állat úszkál ott, lecsap rá. A fóka abban a pillanatban megragadja, víz alá húzza, ahol hamarosan széttépi és lenyeli. Elliott, aki a Pribylov-szigeteken négy éven át figyelte a fókákat sohasem tapasztalta, hogy szárnyasokra vadásztak volna, pedig a tengerben állandóan együtt úszkáltak a madarakkal, amelyek semminemű félelmet sem árultak el velük szemben.

Felső- és Alsó-Kalifornia partvidékén még nehány évtizeddel ezelőtt is annyi oroszlánfókát ejtettek el, hogy sokezer hordót töltöttek meg a szalonnájukból pergetett zsírral. Az elejtett állatok száma egyenesen mesebelinek hangzik; egy-egy hordó megtöltésére 3–4 fókát kellett lemészárolni. E hasznos teremtések számának észrevehető megcsappanása miatt újabban csak hímekre vadásznak, mégpedig többnyire lőfegyverrel és csak kisebb mértékben szigonnyal. Mivel az ormótlan testet a golyó jóformán nem fogja, a fejet, illetve a fület veszik célba. Bunkóval és szigonnyal csak ott dolgoznak, ahol a partalakulat megengedi, hogy a fókát a szárazföld felé tereljék, ami lapos parton nem nagy mesterség. A mészárlás után kitépik az oroszlánfókák bajuszsörtéit, megnyúzzák, szalonnáját lefejtik, a hajóra szállítják és felaprózva kiolvasztják. Bőrüket egyszerűen eldobták, míg rá nem jöttek, hogy enyvet lehet belőle készíteni, s így aránylag ép annyi hasznot hajt, mint a zsír.

Amíg az európai zsírjáért és bőréért irtja az oroszlánfókát, addig Alaska, az Aleuti- és Pribylov-szigetek bennszülöttei táplálékukat és háztartásuk nélkülözhetetlen eszközeit szerzik meg fókavadászattal. A Szt. Pauli-szigeten az oroszlánfókák főtanyahelye a sziget északkeleti csücskén van. A szárazföldi táborozás idején ezt a helyet keresik fel a bennszülöttek is, hogy a vadászatra kedvező alkalmat el ne szalasszák. Az oroszlánfóka rendkívül óvatos, többnyire közvetlenül a víz mellett foglal helyet, és igen nehéz belopni. Elliott elbeszéli, hogy holdfényes éjszakákon, amikor a hold tányérja előtt fellegek kergetőznek, s időnként eltakarják és amikor a szél a szárazról fúj, a bennszülöttek lehasalnak ls egymásután lopakodva, úgy mozognak, mint a fókák, s ezzel tévedésbe ejtik az állatokat. Ha a csordát már elvágták a tengertől, a vadászok felugrálnak, nagy lármát csapnak, pisztolyokat sütögetnek, békákat gyújtanak meg s ezzel igyekeznek a megriasztott állatokat a száraz felé terelni. Azok az állatok, amelyek fejjel a tenger felé helyezkedtek el, vakon nyomulnak előre, s igyekeznek elérni a vizet. Ebben a szándékukban az sem riasztja vissza őket, hogy egyenesen a vadászokkal kerülnek szembe. A legtöbb ilyen víz felé menekülő fóka áldozatul esik a bennszülötteknek. Azok az állatok, amelyek fejjel a szárazföld felé hevertek, abban az irányban menekülnek. Ezeket mindenféle riasztóeszközökkel irgalom nélkül űzik tovább és tovább, míg a bennszülöttek tanyájára nem érnek. Ott 20–30, ritkábban 40 főből álló csapatokra osztják őket. Minden csapatot kezdetleges karámba terelnek. A karámok 3–6 m távolságra levert cövekekből állanak. A karók közt köteleket feszítenek ki, ezekre pedig mindenféle rongyot akasztanak. Ez az egyszerű berendezés elegendő arra, hogy a fókák kitörését megakadályozza. A beterelést a vadászok kedvező időjárás esetén 2–3 héten át folytatják, míg 200–300 állatot nem fognak össze. Ekkor kezdődik a „hajtás”, ami abból áll, hogy az állatokat a 11 angol mérföldnyire fekvő helységig űzik. Nedves és hideg időjárás mellett a tanyától a vágóhídig az utat 5–6 nap alatt teszik meg a szerencsétlen állatok, száraz és meleg időben azonban 2–3 hétre, néha még többre is szükségük van.

A hajtás alatt mindenféle riasztó eszközt igénybe vesznek. Ordítoznak, lövöldöznek, csattognak, zászlókat és kendőket lobogtatnak, stb. Mivel a fiatalok és a karcsúbb nőstények fürgébben mozognak, mint a korosabb, kövér bikák, a karaván igen megnyúlik, s nem könnyű dolog a kifáradt és nem ritkán felbőszült állatokat továbbmenésre kényszeríteni. A hajtás alatt útbaejtenek egy tavat, s 2 angol mérföldnyi darabot úszva tesznek meg. A tó partján az egymásután érkező állatokat ismét karámokban gyüjtik össze, míg az utolsó is becammog. Ekkor az egész csordát beverik a tóba, ahol néhány csónakról tartják rendben. A csapatot a part mentén úsztatják és az út mindössze húsz percig tart. Hihetetlenül hangzik bár, de egyetlen fóka sem mer kitörni és a tó közepe felé egérútat venni. Ezután megint a szárazon folytatódik a hajtás, majd még néhány kisebb tó esik közbe, míg a nehezen várt csodálatos karaván végre eljut a helységig. Ott előkerülnek a fegyverek: a puskák és a lándzsák. Az öreg hímeket még a legmerészebb vadász sem támadja meg soha lándzsával, mert a sikertelen kísérlet könnyen végzetessé válhatnék. Legelőször ezeket lövik közvetlen közelből főbe, azután következnek a fiatalok és a nőstények. Ezeket lándzsával szúrják szíven. A zsákmányt csaknem mindenestül értékesítik. A hús és a zsír táplálékul szolgál, az inakból cérna és kötél készül, bőréből könnyű csónakokat csinálnak, beleiből pedig kitűnő vízálló ruházatot varrnak. Még a hajlékony bajuszsertéket is jól értékesítik, mivel a kínaiak egyebek közt az ópiumpipák tisztítására is használják és jól megfizetik.

Elliott szerint, akinek a leírására a fentiekben támaszkodtunk, a Szt. Pál-sziget partalakulata rendkívül alkalmas a vadászatnak erre a módjára. Ezen a szigeten évente 10–12 000 tengeri oroszlán száll partra. A szomszédos Szt. György-szigeten mostanság igen ritkák a fókák. A lakosok elbeszélése szerint a XIX. század kezdetén még ezen a szigeten is néhány százezer tengeri fóka ütötte fel tanyáját, ezeket azonban a kedvezőtlen partalakulat miatt nem tudták elejteni, viszont távol tartották a többre becsült tengeri medvéket, s ezért a lakosság minden módot felhasznált, hogy elriasszák őket. Ez a törekvés teljes sikerrel járt. A haszontalan, illetve – helyesebben – az általuk zsákmányul nem ejthető tengeri oroszlánokat lassanként elszoktatták onnan és helyüket fokozatosan a könnyebben elejthető és nagy hasznot hajtó tengeri medvék foglalták el.

A fülesfókákat és rokonaikat Szibéria, Kamcsatka és Szahalin-sziget partjain másfélekép vadásszák. Az északázsiai partvidéken júniustól szeptemberig minden folyó és öböl hemzseg a lazacoktól, amelyek ebben az időben ívnak, s a fókafajok ezeket követik. A lazacokat üldöző fókákat úgy fogják, hogy a folyók és öblök megfelelő helyeit nagyszemű hálókkal rekesztik el, amelyen a halak keresztül hatolnak, a fókák ellenben fennakadnak, s vagy a kimerüléstől pusztulnak bele a vízbe, vagy pedig az elősiető halászok öldösik le őket. A tengeri oroszlán elterjedési körén belül tehát vidékek szerint más és más vadászati mód fejlődött ki, de egyik sem fenyegetné teljes kipusztulással az állományt, ha a kapzsi európai ember valamennyi más népen túl nem tennie.

A tengeri oroszlánt könnyű fogságban tartani. Nagymértékben megszelídíthetők, s ha fiatalon esnek foglyul, ápolójuk iránt idővel rendkívüli ragaszkodást tanusítanak.

A kaliforniai oroszlánfóka (Eumetopias californianus Less.)

Az állatkertekben látható tengeri oroszlánok nem az imént leírt északi oroszlánfókák, hanem a kaliforniai oroszlánfóka. (Eumetopias californianus Less.) [Régi nevei: Zalophus. Otaria gilespii.] E faj leírását Heck a következőkben adja: „A kaliforniai oroszlánfóka idősebb hímjeinek púpos homloka van, fejükteteje ugyanis a csontlécek jelentékeny kifejlődése miatt erősen boltozatos, az orr felé ellenben meredeken lejt. A nőstények jóval kisebbek, súlyuk a hímekének harmadát éri el, fejük is keskeny, laposabb és kicsi, s a hosszú vékony nyakkal együtt helyváltoztatás közben angolna- vagy kígyószerű mozgás benyomását kelti. Színük a vízben fekete, a hímnek az egész teste, a nősténynek az egész alsó fele, a melle, s a hasa valamivel világosabb, vöröses. Hosszabb szárazföldi tartózkodás után, mialatt a rövid szőrözet mindjobban kiszárad, a sötét színezet mindinkább elhalványul, s kifakult barnába, vagy tompa agyagsárgába megy át.”