3. Prémes fókák vagy tengeri medvék (Arctocephalus F. Cuv.)

A medvefóka vagy tengeri medve (Arctocephalus ursinus L.)

Medvefóka (Arctocephalus ursinus L.).

A prémfókák képviselője gyanánt a tengeri medvét, vagy medvefókát (Arctocephalus ursinus L.) mutatjuk be. [Más neve: Callotaria.] A tengeri oroszlánnál kisebb termetű, mivel a nagyobb hímek hossza az orr csúcsától a farok hegyéig mérve 2–2.5 m, a nőstények pedig ennek a méretnek a felét is ritkán haladják túl. A hím medvefókák 200–300 kg-ot, a nőstények pedig csak 50–60 kg-ot nyomnak. Teste erős ugyan, de szerfölött megnyúlt. Feje hosszabb és keskenyebb, mint a fókáké általában, a nyak rövid, de a törzstől jól elkülönült, a farok kurta és hegyes, a száj aránylag kicsi, az orrlyuk hasítékszerű, a szem igen nagy, sötét és élénk kifejezésű, a felső ajkat 20 merev, legfeljebb 16 cm hosszú bajuszsörte szegélyezi. A mellső láb úszóalakú és puha, fekete bőr takarja, a hátulsó igen széles és hosszú, mivel az 5 ujj legalább 10 cm-rel, a láb külső szegélye előtt végződik. Az ujjak közül hármon felül köröm van. A bőrt selyemlágyságú, sűrű, finom gyapjúszőr borítja. A felszőrök a testen nem mindenütt egyformán merevek s a fejen, a törzs mellső részén, a hátvonalon kissé meghosszabbodnak. Alapszíne sötétbarna, amely egyes példányokon barnásfeketébe megy át. A fej, a nyak és a törzs elülső részén fehérhegyű szőrök is vannak, s ezek miatt a bunda ezeken a helyeken pettyegetettnek tűnik fel. A végtagok alsó és belső felülete világos színezetű. Az egyes szőrök a tövükön feketék, feljebb vörösesek, a hegyükhöz közel pedig szürkés gyűrű van. Az idősebb nőstények a hímektől túlnyomó részben ezüstszürke színezetükben különböznek. Az elaggott nőstények bundája a háton és oldalt szintén sötétbarna, de a fehér szőrök mindenütt pettyegetetté teszik, a hasoldaluk pedig ordasbarna. A fiatalok – akár hímek, akár nőstények – ezüstös bundát viselnek, mivel a szőrök hegye túlnyomóan világos színű.

A hajósok egyöntetű megfigyelése szerint a medvefóka azokra a szigetekre és szirtekre, amelyeken rendszeres időközökben megjelenik, pusztán szaporodás céljából látogat el, az év többi hónapjait ellenben kizáróan a nyílt tengeren tölti el és messze elkalandozik. Mint az éveken át folytatott megfigyelésekből kitűnt, a medvefókák mindig ugyanarra a tanyahelyre térnek vissza. Amikor a szárazföldi tartózkodás ideje közeledik, a parton legelsőbb néhány öreg hím bukkan fel. Ezek a szállásmesterek, amelyeket a többiek fokozatosan követnek. Scammon szerint néhány délvidéki sziget magasabban fekvő helyeiről megfigyelték, hogy a medvefókák a szárazföldre való visszatérésük alkalmával rendkívül nagyszámú csapatokba verődve utaznak együtt és csak a parton oszlanak szét kisebb csoportokra. Az általuk felkeresett helyek kiválasztásában nagy körültekintéssel járnak el. Lehet, hogy ez az óvatosság azóta fejlődött ki bennük, mióta a tapasztalatok arra tanították meg őket, hogy legveszélyesebb ellenségüktől, az embertől, amennyire csak módjukban áll, védekezzenek. Általánosságban a szárazföldnek és a szigetnek azt a részét választják ki partraszállásra, ahol a legnagyobb és a leghevesebb a hullámtörés. Időszakos lakóhelyükül a legmagasabb dagály fölé emelkedő, lehetőleg kevéssé hozzáférhető szirteket szemelnek ki. Az idősebb hímek mindannyiszor ugyanarra a helyre térnek vissza, ha csak mások elől birtokban tudják tartani. A Pribylov-szigetek bennszülöttei közölték Bryant-tal azt a megfigyelésüket, hogy egy öreg hímet, amelyet az egyik mellúszó hiányáról föl lehetett ismerni, 17 egymásután következő esztendőben mindig ugyanazon a sziklatömbön lehetett látni. Elliott azonban kétségbevonja ennek az állításnak az igazát. Neki a szigetlakók azt a felvilágosítást adták, hogy egy korosabb hímet három éven át nem ugyanazon a sziklán, hanem mindig annak közelében figyeltek meg. Ennek meg az egyik hátulsó úszója hiányzott, s erről ismertek rá. A negyedik évben Elliott is várt rá, de az állat többé nem tért vissza. A kérdés eldöntésére két egymásutáni esztendőben érdekes és meggyőző kísérleteket végeztek, amely abból állott, hogy az egy helyen talált hímek fülét megcsonkították. Az így megjelzett példányokat a következő években a sziget különböző tanyahelyein szétszóródva látták viszont, amiből aztán kitünt, hogy a medvefókák a régi telepeket keresik ugyan fel, de nem kötik magukat a korábban elfoglalt helyhez.

Bryant megfigyelései szerint a hatévesnél fiatalabb hímek legalább is nappal nem merészkednek ki a partra, hanem az egész táborozási időszak alatt csaknem állandóan ide-oda úszkálnak a part mellett, s legfeljebb éjjel szállnak ki a partra, hogy keveset aludjanak. E szabály alól egyedül csak az olyan helyeken van kivétel, ahol táborozásra széles parti sávot választottak ki maguknak, úgyhogy az egyes családok telepe közt közlekedésre is marad út. A fiatalabb medvefókák ezeken az ösvényeken tetszésük szerint jöhetnek-mehetnek, s az idősebbektől nem kell tartaniok, míg meg nem kísérlik, hogy az útról oldalra letérjenek.

A szárazföldi táborozás ideje alatt így folyik a medvefókák élete: az első öreg hímek április dereka táján jelennek meg a szigetek közelében, és 2–3 napig ott ólálkodnak. A szárazra is kimerészkednek és óvatosan szaglászva átvizsgálják a táborhelyeket. Ha a fürkészés megnyugtató eredménnyel járt, akkor 2–3 nap mulva magasabb helyekre kúsznak fel, le is telepednek, de feltartott fejjel állandóan fülelnek és kémkednek. A Szt. Pál-sziget lakói, akik a fókáknak ezeket a szokásait jól ismerik, óvakodnak attól, hogy ezalatt az idő alatt mutatkozzanak, s annyira vigyáznak, hogy ha a szél a falu felől fúj a part felé, csendben maradnak, sőt a tüzet is kioltják, hogy a szálláscsinálóknak okot ne adjanak a gyanakodásra. Az előörsök egy idő múlva eltűnnek és néhány nap mulva a hímek egy-egy kis csoportja jelenik meg, amelyben felnőttek és fiatalok vegyesen vannak. Az idősebbek mingyárt partra is szállnak, s megakadályozzák a fiatalokat, hogy példájukat kövessék. Vagy visszazavarják őket a vízbe, vagy pedig a szigetnek olyan helyére kényszerítik, amelyet az idősebbek nem szoktak megszállni. Minden felnőtt hím kb. 25 m2-nyi területre tartanak igényt. Ennyi háló- és nyugvóhelyül éppen elég a maga és 10–15, olykor azonban csak 5, jó táborhelyeken viszont 40–50 nőstény számára. Utánuk még naponta érkeznek, egy-, két-, három-, négy- és ötesztendős hímek és pedig az idősebbek nagyobb számban, mint a fiatalok. Az idősebbek nagynehezen tudnak maguknak utat törni a kiszemelt táborhelyre, különösen, ha az alkalmas helyeket már mások vették birtokukba. A megszállók ugyanis makacsul ragaszkodnak az elfoglalt helyekhez és csak az erőszaknak engednek. Egyik sem ismer el semmiféle jogcímet. Annak, amelyik későbben érkezik, meg kell elégednie azzal, ami jut, vagy pedig harcolnia kell a jobb helyért.

Június közepe táján már minden hím összegyülekezett és az összes helyek megteltek. Az idősebb urak most már nyilvánvalóan a hölgyek érkezésére várnak. A nőstények eleinte szintén gyérek szállingóznak, de később egyre népesebb csoportokban érkeznek, úgyhogy július derekán minden táborhely le van foglalva, sőt túlzsúfolva. A nőstényeket a fiatal hímek terelik a partra. A táborozás második vagy harmadik napján 1–1, ritkábban 2 kis fókakölyök születik. Az ivadékok, mint minden fókáé, igen fejlett állapotban jönnek világra. Szemük nyitva van. Súlyuk születésükkor 1.5–2 kg, hosszúságuk 35 cm. Bundájuk igen elüt a felnőttekétől. Az igen puha és göndör gyapjúszőrökből és hasonló felszőrökből álló bunda feketeszínű, de a táborozási időszak végén már ugyanolyan, mint a szülőké. Az anyák ivadékaikat az első ár héten át legfeljebb csak pillanatokra hagyják magukra, később azonban táplálékszerzés végett hosszabb kirándulásokat tesznek a tengerre. Az első pár héten a porontyok a szárazon mindenhová követik anyjukat, Elliott szerint azonban 4–6 hétig egyáltalán nem tudnak úszni és menthetetlenül belefulladnak a vízbe, ha véletlenül a tengerbe pottyannak. Úszni csak később tanulnak meg, de kezdetben nagyon ügyetlenül mozognak a vízben, bár igyekeznek a felnőtteket utánozni. Eleinte csak kevés időt töltenek a vízben, hanem inkább igyekeznek megint mielőbb a partra vergődni. Idővel azonban kellő önbizalomra tesznek szert, mind messzebbre merészkednek ki és szeptember közepe táján már egészen gyakorlott úszóknak mutatkoznak. Akkorára már derekasan ki is fejlődnek, meghíznak, idomaik kigömbölyödnek, 14–18 kg-ot nyomnak s megkezdődik a vedlés, amely a Pribylow-szigeteken körülbelül október 20-án ér véget.

Ezek a rendkívül csodálatos események, – mint Elliott részletesen leírja – a Pribylow-szigeten évről-évre igen nagy szabályossággal és rendben játszódnak le. Az első idős hímek május kezdetén jelennek meg. Ezek minden félelem és gyanakodás nélkül mennek ki a szárazra. Nemsokára mások is követik őket, de igen ritka kivétellel ezek valamennyien legalább hatesztendősök. A legjobb helyekért, amelyek a tengerhez a legközelebb esnek, hadakoznak egymással, s ezzel telik el az idő egészen június 10–12-ig, amikorára azután az erősebb jogán a táborhely minden talpalatnyi területe fel van osztva. Ekkor kezdődik a nőstények felvonulása. Június 12–15-ig csak igen kis csapatokban érkeznek, később egyre számosabban jelennek meg. Június 23–25-ig bámulatos tömegekben tódulnak a szárazra, úgyhogy minden hárem hamarosan megtelik. Július 8–10. táján már mind együtt vannak. A legtöbb ivadék július 8. és 10. közt születik, a többiek is legkésőbb augusztus első napjáig pillantják meg először a napvilágot. Az anyák legalább háromesztendősök. Kicsinyeik 12 hónap elteltével születnek meg. A szaporodási időszak augusztus elején fejeződik be. Az idősebb hímek akkor kezdenek szedelőzködni. Lesoványodva és legyengülve hagyják ott a táborukat és addig féltékenyen őrzött feleségeiket, s visszatérnek a tengerbe. Eltávozásuk után menten felbomlik az addig szigorúan betartott rend a táborban. Szabadon közlekednek egymással az ivadékok, az anyák és a fölcseperedett legények, a fiatal hímek, amelyeknek addig a táborban nem volt semmi keresnivalójuk. Egyidejűen a táborozás helye is kiterjed a sziget belseje felé. Úgyhogy az elfoglalt terület háromszor, sőt négyszerte nagyobb, mint azelőtt. Az újszülött ivadékok ugyanis kihúzódnak a sokadalomból és nagy csapatokba verődnek. Azok a fiatalok, amelyek a vízhez legközelebb táboroznak, augusztus 8–10. körül kezdenek először saját jószántukból úszni tanulni és szeptember 15–20-ra már valamennyien belejönnek ebbe a mesterségbe. Szeptember közepén minden tanyahelyen tökéletes zűrzavar uralkodik a jövő-menő, pihenő és szórakozó állatok seregében. Táborozásuk ideje lejárt, búcsút vesznek a szárazföldtől és nyolc hónapot ismét a nyilt tengeren töltenek. Október utolsó napjaiban legkésőbb november elején, miután a vedlés is véget ért, az 5–6 esztendős öreg tengeri medvék elhagyják a szigeteket. A fiatalabbak és az ujszülöttek fokozatosan követik őket, de egyesek még hetekig ott őgyelegnek szülőföldjükön. November végére azonban már ezek is eltávoznak. A rengeteg tömegből mindig marad vissza néhány száz szerencsétlenül járt állat, amelyeknek a hullái a táborhelyen hevernek és néhány késedelmeskedő fóka, amelyek közül egyesek még január 12-ig ott ténferegnek.

Ezekben az évente szabályosan megismétlődő összegyülekezésekben két különböző csoport figyelhető meg. Az egyik, a kisebbik csoport öreg hímekből áll, amelyek a küzdelmekben súlyosan megsebesültek, s amelyeket a táborból elzavartak. Ezekhez csatlakoznak az olyanok is, amelyek egyáltalán nem tudnak verekedni. Csapatokba verődve a partnak olyan részén szállnak a szárazra, amelyet senki sem foglalt le és távol esik a többiek táborától. Itt tanyáznak mormogós kedvben és bizalmatlankodva. A tengerészhumor az ilyen száműzöttekből és sebesültekből álló telepet igen találóan „ispotály” névre keresztelte el. A másik csoport hasonlíthatatlanul népiesebb és a fókavadászok számára sokkal jelentősebb. Ezt a csapatot a fókalegények alkotják. A fiatal hímeket nem tűrik meg a táborban, s ezért a sziget partján szabadon maradt helyeket foglalják le maguknak, vagy pedig, – ha a táboron utak vezetnek keresztül – a szárazföld felől helyezkednek el. A fiatalok óriási tömegekben heverésznek egymás mellett, s mivel mindennemű családi köteléktől szabadok, tetszésük szerint mászkálnak a vízbe halászni és játszadozni. Valamennyi fóka közt ezek a mesterúszók. A szárazon annyira gyanútlanul viselkednek, hogy az ember nyugodtan átmehet a nyüzsgő sokaságon a nélkül, hogy felizgatná őket, vagy pedig fejetlen menekülést idézne elő. Így azután könnyen érthető, hogy a fókahajcsárok tetszés szerinti csapatokat szakíthatnak ki a csordából és oda terelhetik, ahová akarják. A fiatal hímekből kerülnek ki ugyanis az ember áldozatai, amelyeket értékes prémjük miatt mészárszékre hajtanak, s ott lebunkóznak.

A medvefóka pompás prémje miatt a legértékesebb tagja az úszólábúak családjának. Azokon a szigeteken, amelyeket meglátogat, a bennszülöttek ízletes húsa miatt is öldösik, s maguk az európaiak is ízletes falatnak tekintik. A bennszülöttek táplálkozásában a fókahús nagy szerepet játszik. A Pribylow-szigeteken élő emberek csaknem kizáróan fókahússal táplálkoznak és e miatt a medvefókák és tengeri oroszlánok táborozási időszaka alatt egész évi készletükről kell gondoskodniok. Amíg az említett fülesfókák a szárazon gyülekeznek, hússzükségletüket frissen elejtett példányokból fedezik, de egyúttal a téli készlet beszerzéséről sem feledkeznek meg. Ez egyszerűen úgy történik, hogy a fülesfókák távozása előtt nagyobb csapatot ölnek le, s a húst vagy megszárítják, vagy pedig az egész testet megfagyasztják és télire így őrzik meg. A hájból olyan kevés fókaolajat nyernek, hogy ezt csak mellékterméknek lehet tekinteni. A főhozamot a fiatal állatok bőre szolgáltatja. A medvefókák elterjedésében éppolyan esztelen módon és kíméletlenül jártak el, mint a tengeri állatok vadászatánál általában és néhány évtized alatt olyan tömegeket irtottak ki belőlük, hogy egyes szigetek, amelyeket azelőtt benépesítettek, teljesen pusztákká váltak. A Pribylow-szigeteken is hasonló kíméletlenséggel folyt a vadászat, úgyhogy az oroszok már a XIX. század elején kénytelenek voltak külön törvényt kibocsátani, hogy további elfajulásának gátat vessenek. Unalaskában 1803-ban nem kevesebb, mint 800.000 fókaprémet halmoztak fel. Ennek a mennyiségnek a hétnyolcadát felgyujtották, vagy vízbe dobták, mivel nem tudták kikészíteni és az árakat sem akarták lenyomni. Az esztelen pusztítás azzal a következménnyel járt, hogy a tengeri medvék száma az egész Bering-tengerben megdöbbentő arányban fogyott. A Pribylow-szigeteken 1811-ben az említett mennyiségnek még a tizedét zsákmányolták, 1816-ban azonban már csak 3000 darabot. Ez azonban csak kivételes eset volt, mivel az orosz-amerikai társaságnak, amelynek a fókatúrás monopóliuma a Pribylow-szigeteken a birtokában van, évente 50.000 fókát van joga elejteni. Ezt a mennyiséget azután, hogy az orosz Amerika az Egyesült Államok birtokába került, a monopólium pedig a sanfranciscoi Alaska Kereskedelmi Tárasság kezébe jutott, százezer darabra emelték fel. Csak fiatal hímeket szabad lelőni. Az első évben, 1890-ben, amikor az Északi Kereskedelmi Társaság a monopóliumot megszerezte, csak 30.000 darabot, majd hosszú ideig csak nyolcadfélezret zsákmányoltak és csak néhány év óta ejtenek el 15.000 példányt, úgyhogy az Egyesült Államok kormánya, amely a fókafogást 1910 óta saját üzemében végezteti, évente 450.000 dollár tiszta nyereséget könyvel el, a bőrök értékét körülbelül 30 dollárjával számítva. Ezek a számok a fókaállomány erős megcsappanását világítják meg. 1872–1873-ban Elliott azoknak a fókáknak a számát, amelyek évente a Pribylow-szigeteket választották tanyául, gondos becslés alapján még a következőkben állapította meg: Szt. Pál-szigetén a tulajdonképpeni táborokban 3,030.000 drb. öreg hím, nőstény és újszülött, Szt. György-szigetén pedig 163.420 fóka tanyázott. Ezekhez veendő még mindkét szigeten körülbelül 150.000 legényfóka. A két szigetet tehát évente kereken számítva, 4,700.000 medvefóka szállotta meg. Annak ellenére, hogy az évenként ejthető fókák számát alacsonyra szabták meg, a medvefókák mennyisége rettentő iramban fogyott továbbra is, aminek a nyilt tengeren folytatott vadászatban volt meg a magyarázata. A „Pelzwarenzeitung” 1914 február 28-iki számában közzétett adatok szerint a fókacsordák összesen csak 200.000 főt számláltak, s ezek közt 30.000 fiatal hím volt. Ezért Elliott és Hornaday vezetésével az Egyesült Államokban most erőteljes mozgalom folyik, hogy a Pribylow-szigeteken a fókafogást évek hosszú során tiltsák meg.

A medvefókákat ugyanúgy ejtik hatalmukba a vadászok, mint azt az oroszlánfókáknál elmondottuk. Elvágják őket a tengertől. Vadászatuk azonban kevesebb fáradtsággal jár, minthogy a medvefókák sokkal gyanútlanabbak és könnyebben is irányíthatók, s e mellett a vadászat nem a legöregebb és legnehezebb állatokra folyik, hanem a fiatalabb hímekre, mivel ezek szolgáltatják a drága prémet. Kedvező éjszakákon gyakorlott hajtók siklanak a tenger és a legényfókák szállása közé és adott jelre a víztől elvágott társaságot a szárazföld belseje felé űzik. Ezután seregszemlét rendeznek, s a fiatal, 1–3 éves hímeket elválasztják az idősebbektől. Ez úgy történik, hogy az állatokat széles ívben lassan terelik maguk előtt, s az öreg, fáradt fókákat egymásután engedik átcsúszni maguk közt, a kiválasztottak menekülését azonban mindenkép megakadályozzák. A hajtók láncán átengedett állatok szempillantás alatt a tenger felé fordulnak, a többieket lassan hajtják maguk előtt. Három-négy ember teljesen elegendő, hogy ugyanannyi ezer medvefókát rendben tartson. A mészárszékek nincsenek messze, s mivel a hajtás óránkint 1 km-t kényelmesen tesz meg, korán reggel néhány óra alatt eljutnak a vesztőhelyre. A hajtás nagy óvatosságot igényel: ha meleg időben történik, akkor a gyámoltalan állatokkal nem jutni messzire, mivel minduntalan kimerülnek és fekve maradnak, hogy úszóikkal magukat legyezve kissé lehűljenek, miközben kutyamódra kitátott torokkal hörögve kapkodnak lélegzet után. Ha túlgyorsan terelik őket, a prém megy tönkre, még pedig úgy, hogy – Elliott szerint – az ilyen túlerőltetett, „túlhevített” tengeri medve szőrözetét ujjnyomással le lehet választani. A vesztőhelyre érve, átadják a csordát az összesereglett gyerkőcöknek, akik meghiusítják a menekülési kísérleteket. Majd időt adnak, hogy a csapat kipihenje magát és hűtőzzenek. Ezután 70–100 főnyi csoportokra tagolják a csordát, s olyan messzire terelik őket egymástól, hogy úszóikkal sem érintkeznek. Erre következik a kivégzés. A kiválasztottakat az orrukra mért ütéssel ölik meg, az alkalmatlanokat engedik visszamenekülni a tengerbe. A elejtett állatokat nyomban megnyúzzák.

A lefejtett bőröket színekbe viszik, ahol négyszögletes rekeszekben olyanképpen rakják sóba, hogy húsos oldaluk fölfelé van fordítva. A bőröket 30–40 nap mulva szedik ki a rekeszekből. A sót eltávolítják, s a bőröket úgy göngyölik össze, hogy húsos felük belülre kerül. Ezután friss sóval hintik be őket és hajóra rakják. A medvefókák a prémkereskedelem legértékesebb áruját szolgáltatják. A legjobb minőséget a Pribylow-szigeteken zsákmányolt prémek képviselik, amelyek a kereskedelemben „Alaskaseals” néven szerepelnek. Ezt a minőséget az igen sűrű, finom vöröses szőrözet jellemzi, s a kikészítése csaknem kizáróan Angliában történik. Abból a célból, hogy a prémet a hosszú s merev felszőröktől megszabadítsák, a bőröket hónapokig gödrökben tartják, míg a szőrtüszők meglazulnak és a felszőrök különleges gépek segítségével könnyen eltávolíthatók. A visszamaradó rendkívül finom gyapjas prémet, amely szépség és tartósság tekintetében a legkiválóbb minőségű bársonyt messze felülmúlja, sötét gesztenyebarnára festik és „Sealskin” néven női bundák, stb. készítésére használják fel. A sealskin (szilkin) ára szépségétől, szabásától és nagyságától függ, s jelenleg 1650–2000 pengő közt váltakozik.

A szárazföldön a medvefóka elejtését szigorúan ellenőrzik, s így a faj fennmaradását nem kellene félteni, máskép áll azonban a helyzet a nyilt tengeri vadászatnál, amely az utóbbi évtizedekben jött divatba. Kilenchónapos vándorlásuk alatt szakadatlanul üldözik az ide-oda úszkáló csodákat és válogatás nélkül ejtik el a fiatalokat és időseket, nőstényeket és hímeket egyaránt. Az amerikai és a kanadai nyilttengeri fókavadászok csak az 1894-ik évben 141.000 bőrt hoztak piacra, amelyek csaknem mind elejtett nőstényekről származtak. E mellett figyelembe kell venni azt is, hogy a lelőtt állatok nem kerülnek mind a vadászok kezébe, úgyhogy tulajdonképpen kétszerannyi fóka pusztul el. A nyiltvizi halászok nem kímélik még a szoptatós nőstényeket sem, amelyek eledelszerzés végett időnként a vízbe mennek. A Pribylow-szigeteken 1905-ben nem kevesebb, mint 30.000 fókaivadék hulláját találták meg. Ezek mindannyian azért pusztultak el, mivel anyjuktól fosztották meg őket. Úgy látszik, hogy az érdekelt hatalmak minden fáradozása sem volt még mindig elegendő arra, hogy a nyilttengeri fókavadászat visszaéléseit kiküszöböljék.

Teljesen hasonló életmódot folytatnak a déli prémesfókák is. Ezek közül a délafrikai medvefókát (Arctocephalus pusillus Schreb.) [Más neve: antarctilus.] említhetjük meg, amelyből évente néhány darabot a délnyugatafrikai egykori német gyarmatbirtok partjain, főkép a Lüderitz-öbölben fognak. A déli prémfókák száma eredetileg szintén igen nagy volt, de a jövővel nem törődő irtóhadjárat nagyon leapasztotta. A prémkereskedelem szempontjából még a La Plata torkolatánál fekvő Lobos-szigeteken folytatott vadászat a legjelentékenyebb. Onnan évenként 20.000 darab bőr kerül forgalomba. A Lobos-szigeteken a délamerikai medvefókát (Arctocephalus australis Zim.) vadásszák.