1. Barátfókák (Monachus Fleming)

A fehérhasú barátfóka (Monachus albiventer Bodd.)

Az úszólábú emlősöket a Földközi-tengerben egyetlen faj: a barátfóka (Monachus albiventer Bodd.) képviseli. Olaszul: orso marino, vitello marino. Dalmáciában: tuljan, nerpa, morsko tele, morski frater (Lissa), a bolgár partokon: morski medjed, Marokkóban pedig: tasmaniah név alatt ismerik. A Földközi-tengeren kívül Madeira partjain és a Kanári-szigeteken is előfordul, behatolt továbbá a Fekete-tengerbe is. Valamikor nagyon elterjedt volt, de ma már utolsó végváraiba, elhagyatott szirtekre és barlangokba vonult vissza, amelyek távol esnek a világforgalom nagy hajútjaitól, vagy pedig hozzáférhetetlenek. Homérosz az Odisszea IV. énekében fóka név alatt emlegeti a barátfókát, amelyet Arisztótelesz ép úgy, mint a tengeri állatvilág legtöbb tagját, a mithikus mesék ködéből kiragadva a természetvizsgáló szemével ismert. A barátfókát egész a múlt század végéig sokszor összetévesztették a borjúfókával, s ezen a réven sok téves adat került bele az irodalomba. Ebbe a hibába még olyan jónevű szakemberek is beleestek, mint Burton és Marchesetti. A tévedések azzal magyarázhatók, hogy az akkori szakemberek nagy része sohasem látott közvetlen közelről barátfókát, a gyüjteményekben pedig szintén a ritkaságok közé tartozik. A bécsi természetrajzi múzeumban egy fiatal példány van kitömve, ugyanilyen van a zágrábi, a trieszti és a raguzai múzeum tulajdonában, a Magyar Nemzeti Múzeumnak csak csontváza van. Még a leggazdagabb a szerajevói múzeum, ahol két felnőtt barátfóka kitömött bőre látható.

A barátfóka ritkasága eléggé érthetővé teszi, hogy életmódjáról és testi sajátságairól olyan keveset mondhatunk. Az állat testalkata nagyon emlékeztet a borjúfókáéra. Törzse a derekatáján a legvastagabb. Színezetét sokfélekép írják le, s ebből biztosra vehetjük, hogy rendkívül variál. Vannak meglehetősen egyszínű, szürkésfekete példányok, továbbá sötét gesztenyebarnák, vagy fakó sárgásszürkék, stb. A hasoldal mindig sárgásfehér, vagy fehér, s ezért nevezik fehérhasú fókának is. A hátoldalon néha alig kivehető világosabb foltok is vannak. Azok a példányok, amelyeket Busi mellett mi láttunk, barnásfeketék voltak. A különböző szerzők a fiatalok színezetét is eltérően írják le. Reiser szerint az újszülöttek hátán ugyanolyan sajátságos márványozottság látható, mint a borjúfókáén, viszont annak a fókakölyöknek, amelyet Brechthold gróf, a Buduában állomásozó 42-esek őrnagya, halászgyerekektől kapott ajándékba, vörösesbarna gyapjúbundája volt. Ezt a gyámoltalan kis jószágot a hullámok sodorták a partra, s az ott játszadozó fiúk szedték fel. Alig pihegett már, de azért a tejet szívesen fogadta. Talán sikerült is volna fölnevelni, ha a part szikláin súlyos zúzodott sebet nem szerez. Ezekbe pusztult bele két nap múlva. A buduai fókakölyökről szóló híradás azt mondja, hogy szemei még nem nyíltak ki, ami azonban kétségtelenül tévedés, mivel az úszólábúk mind nyitott szemmel jönnek a világra.

A fehérhasú barátfóka a leírások szerint nagyobbra nő meg, mint a közönséges borjúfóka. A legtöbb elejtett példány hossza 1.5–2 m közt volt, de Reiser és Schiller négy méter hosszú barátfókáról is tud. Sassari mellett 1927-ben egy hatmázsás példányt ejtettek el.

Életmódjáról úgy nyerhetünk összefoglaló képet, ha egybeillesztjük azokat a mozaikdarabokat, amiket a különböző leírásokban találhatunk. Ezek egyúttal elterjedéséről is tájékoztatnak. A barátfóka első magyarnyelvű leírását Komáromi János kuruc íródiák adta, aki előbb Teleki Mihálynak, majd Thököly Imrének volt bizalmas embere. Az utóbbit számkivetésébe is követte és a konstantinápolyi halpiacon kötött először ismeretséget a tenger csodálatos lényeivel. Az alföldi magyar fiú előtt egészen új világ tárta fel titkait, s annyira lekötötte érdeklődését, hogy amikor a Fejér-tenger (Égei-tenger) „szirénáiról” szóló csodás hírek fülébe jutottak, habozás nélkül felkerekedett, hogy utánajárjon az igazságnak. „Nagy habok hányásaival” nem törődve, keresett fel néhány elhagyatott szigetet és behatolt azokba a barlangokba, amelyekben az „emberhalak” tanyáznak. Élményeiről naplójában számol be. Leírása az akkori idők babonás meséivel van tele, amelynek egészen az ókorig nyúlik vissza az eredete, de hatásuk alól korának természettudományosan képzett szakemberei sem tudták kivonni magukat.

Komáromi János leírásában a „szirén”, vagyis a barátfóka „egészen szőrös ember”, amelynek „majomábrázatja vagyon, az férfinak nagy haja, nagy bajusza szokott lenni, két lába, két keze, öt ujjai, körmei mindeniken, mind kezei, lábai rövidek, az farka pedig, mint a delfinhalnak”. „Az kezekkel fogják meg a halakat, s azzal élnek. Derekokig mutatják ki magokat a tengerben, de ki is jönnek a tengerpartra, s ott a meleg fövenyre lefeküsznek, s rettenetes hortyogással alusznak; sőt a tenger kőszikláiban, a szárazon barlangjok vagyon, abba kijőnek, ott játszadoznak, ha embert sajdítják, nagy morgással beszaladnak a tengerbe.” Ennek a leírásnak csaknem minden mondata megállja a helyét.

Kirándulását így írja le Komáromi „Én pro curiositate a tengerre ülvén, igyekeztem benne, ha elevent láthattam volna, aminthogy egynehánynak a barlangjába is bémentem, de nem találhattam két okért: Primo: hittel mondották mind a papok, mind az régi emberek, öreg halászok, hogy szombat napon soha ki nem jár, soha senki nem látta (Istennek nagy csudája!), – én pedig szintén szombaton jártam ott. Secundo: minthogy hidegben ki sem jár, Husvét után kezd kijárni. Én pedig in primis Martii jártam ott, ahhoz képest elevenen nem láthattam, hanem kettőnek a bőreit találtam a halásznál, aki lőni szokta őket. Mert nagy erejük miatt lehetetlen megfogni, hanem felettébb nagy golyóbisú puskával lövik. De annak golyóbisa testét meg nem járja, hacsak az fejét nem találja. Elevenen peddig az török császárnak is eddig szerét nem tehették. Mikor a halászok a halat fogva s élve rájok akadnak, bevárják, magukat félig kimutatva, úgy, hogy az evedzőkkel verik őket. Akkor bőgnek és köpdösnek rájok. Megfogni, vagy csak ölni is, vízbe merő lehetetlen, hanem fejekbe lővén. Egynek bőrét most csáváztatom, de egyébiránt is van az bőréből egy övem, kit egy kaluger adott, melyet derékfájás ellen hasznosnak tartanak viselni.”

„A nagyja olyra nő”, – folytatja Komáromi a leírást, – mint egy kaják, vagy csónak. A halászok a zsírjáért ölik meg, mert el szokták adni, egynek zsírját húsz talléron is, az nagy hajók kenésére veszik meg. Az, ki testét látta, minden belső részeit úgy látja lenni, mint az embernek. Én a testét nem láttam. Látom a bőrét, hogy szőrös, s oly vastag, hogy az fegyver nem foghatja. Ez a monstrum, ha hol közel szőlő van a tenger mellett, kimegyen rá szőlőt enni. Mikor arra valók az fiai, azokat is kiviszi. Mihelyt embert lát, kezeit, lábait, farkát bevonván gömbölyegen, (hogy hamarább lehessen) ereszkedik le a tengerbe. Aki látta, úgy mondja, ötven lövést is tettek egyen, de el nem érték, míg a fejét meg nem találták.” Ha Komáromi előadásából a mesés elemet kiküszöböljük, a barátfóka életmódjának olyan részletes leírását hámozhatjuk ki belőle, amelyhez hasonlót azóta sem kaptunk.

A Fekete-, az Égei- és a Jóni-tengerben még ma sem ritka a barátfóka. A szerajevói múzeum 1891 októberében a Fekete-tengerre rendezett expedíciót. Suzopolistól délre éppen akkor érkeztek egy Csinger nevű kis faluba, amikor egy óriási fókabőrön osztozkodott. A bőr tulajdonosát, amelyet Reiser kolosszális példánynak írt le, röviddel azelőtt ejtették el. A hatalmas testű állat vigyázatlanságból sekély vízbe került és ott megfeneklett. Észrevették ezt a falu lakói és egyesült erővel verték agyon. Még úgy is nehezen ment. Bőréből a vállalkozás minden résztvevője kapott egy-egy darabot. Bocskort készítettek belőle. Lajos Szalvátor kir. herceg. aki a Jóni-tengerben lévő Paxosz és Antipaxosz szigetét alaposan átkutatta, több sziklabarlangot említ, amelyekben ősidők óta fókák tanyáznak. Ezek mind a nyilt tenger felé szájadzanak és nehezen közelíthetők meg. Zante-szigetétől délre a csaknem hozzáférhetetlen Sztrofádon barátok élnek, akik minden évben puskavégre kerítenek néhány barátfókát.

Hajdanában az Adriai-tengerben is nagyon közönséges volt a fóka. Hagyományok és írásos emlékek bizonyítják, hogy a Quarneróban, különösen a Morlák-csatornában lépten-nyomon előfordult. Alkalmasint a halászok irtották ki őket, mivel sok halat pusztítottak és a szerszámokban is kárt tettek. Mások szerint az lett volna a vesztük, hogy a tengerparti szőlőket fosztogatták. Ez olyan mese, amely évszázadok óta makacsul tartja magát a néphitben, s ma már nehéz volna eldönteni, mi lehetett a magva. A barátfóka emlékezetét különben a nép ajkán sok egyéb monda is őrzi. A guzlicsárok lantján csodálatos lényt vált belőle. A halászokat gyermeksírás utánzásával csalogatja a vízbe és ott veszíti őket, de pogácsával meg lehet vesztegetni. A rossz szellem is gyakran ölti magára az alakját és úgy kísért éjnek évadján. Különösen a fiatal özvegyek körül szeret legyeskedni. Egyszóval nagy kópé. Ebből a gazdag regevilágból merített Jókai is, amikor a „Három márványfej” c. gyönyörű regényét megírta. Az ő csodálatos dabózái nem egyebek, mint Komáromi János és gróf Zrinyi Miklós szirénái, vagyis barátfókák.

A barátfóka előfordulási adatait 1889-ig Brusina nagy gonddal gyüjtötte össze. Mavro Vetranics horvát költő (1482–1875) „Remeta” c. művében végnélküli ritmusokban emel vádat a fókák ellen amiatt, hogy széttépik a hálókat. Egy benedekrendi barát 1601-ben névtelenül írt le egy idomított barátfókát, amelyet több helyen elevenen mutogattak. Ugyanezt a fókát Assaler is ösmertette „Viridarium adhriaticum” c. könyvében (1686. Naturf. Freunde”, 1779), s egy állatseregletnek adták el. Ezt a példányt Strassburgban Hermann háromféle néven (Phoca monachus, Ph. mediterranca, Ph. veterum) is leírta, Párizsban pedig a nagy Buffon nevezte el fehérhasú fókának. A barátfókáról 1780-ban a következőket jegyezte meg Grisogono: „A fókák, amelyek a múlt században gyakoribbak voltak, mostanság gyérebben mutatkoznak, mégis nagy károkat okoznak ősszel a raguzai szőlőskertekben”. A dalmát partokon 1810-ben is ejtettek el egyet, amely a túrini múzeum birtokába került, ahol Cuvier G., a nagynevű Cuvier F. testvére is tanulmányozta. Ugyanő ismertette azt a nőstényt, amelyet 1811-ben fogtak Dalmáciában. Egy másik nőstény fókát 1815-ben élve vittek Németországba, ahol városról-városra mutogatták. Pelter F. (1857) dalmáciai utazásán nem látott ugyan fókát, de megjegyzi, hogy a nép állítása szerint szőlőérés idején az Ombla-völgyébe szokott kirándulni és hogy a Morlák-csatornából a bóra elől a Karin-öbölbe menekül. Pelter adatait Faber, egykori fiúmei angol konzúl is átvette az Adria halászatáról és halairól írott nagy művébe (1883). Faber még abban a téves meggyőződésben élt, hogy az Adria déli felében a borjú-, az északi medencében pedig a barátfóka él. Az utóbbi szerinte a dalmát szirteken, ha nem is közönséges, de gyakori. Megemlíti, hogy a barátfóka Szardínia és Szicília partjain a szőlőt dézsmálgatja.

A szőlőevésről szóló mondát Chenu is közli (1853). „Dalmácia parti lakói erősen állították előttem”, – írja enciklopédiájában, – „hogy a fókák éjjelenként kijárnak a partra és lerágják a szőlő hajtásait”. Lorenz főművében (1863) azt állítja, hogy a barátfóka a Quarnerónak csupán a keleti részében fordul elő. Marcsesetti idejében a barátfóka Pelagosa-szigetén, a Medvjak-öbölben még gyakori volt. Kolombatovics szerint Zupán (Dalmácia) a szőlőben ejtettek el egy példányt. Milicich feljegyzi, hogy Trstenik és Sipnje közt ezek az állatok gyakoriak. Ebben a tengerszorosban 1878-ban és 1879-ben egy-egy nagy fókát lőttek agyon. A Jablanác melletti Veliki Vranyák nevű öbölben Gyuretics halász vert agyon egy 2.5 hosszú barátfókát. Matisz János fiúmei tanár, a Fiúmei-öböl állatvilágáról írt áttekintésében a quarnerói előfordulások közt említi, hogy Zengg és Sv. Jurai közt Novák tanár és a bátyja 1894 szeptemberében két barátfókát láttak a parton heverészni. Közeledésükre a tengerbe szöktek. A Magyar-Horvát Tengerhajós Társaság egyik hajójáról 1898-ban a Pago-sziget keleti partján láttak két fókát. Lusszin partjain 1902-ben és 1904-ben fogtak egy-egy példányt. Az egyik később Bécsbe, a másik Németországba került mutatványosokhoz. Garády (A Tenger, 1926.) 1903 márciusában a bacsvicai öböl közelében látott két fókát. „Az egyik legalább harmadfél méter hosszú lehetett, a másik valamivel kisebb. A kavicsos parton, a napon sütkéreztek. Messziről első pillantásra azt hittük, hogy kecskepásztorok heverésznek a parton. Csak aztán vettük őket észre, amikor a szárazföldtől valami száz méternyi távolságban voltunk. A „Klotild” emberei sehogysem akarták elhinni, hogy fókák. Heverésző borjúknak nézték őket. De amikor meghúztam a gőzhajó sípját, s az éles, sivító hangra a fókák hirtelen a tengerbe vetették magukat, csakhamar ők is tisztában voltak a dologgal. Nagyon meglepett azonban, hogy az állatokat nem láttuk többé a vízből felbukni. Egy óra hosszat lestük és kerestük őket, de hasztalan. Nyomtalanul eltűntek”. Nyilván barlangjukban rejtőztek el. Garády még egy ízben találkozott fókával. „Az 1905. évi július havában egy éjjeli halászaton, amint Arbe-szigetének Jablanác felé néző kopár, szirtes partja előtt nagy lassan haladtunk a „Klotild” gőzössel, szörnyű csobbanás riasztott fel bennünket közvetlenül a hajónk előtt. Mondanom sem kell, hogy kicsit megszeppentünk. Gondolni, dehogy gondoltunk volna akkor fókára. De az éktelen sikoltás, amely néhány pillanatra rá fülünket megütötte, arról tanuskodott, hogy fókát riasztottunk fel álmából”. Garády közlése szerint Roediger Ernő, volt fiúmei révkapitány, aki azelőtt a haditengerészetnél szolgált, Gravózánál éjjelenként sokszor hallotta a barátfókák „sikoltó” hangját.

A szerajevói múzeum 1906 októberében Fort Opusban vásárolt egy igen szép példányt, amelyet Reiser Othmar írt le. (Wiss. Mitt. aus Bosnien u. Herzegovinen, 1912). Ezt a 2.30 m hosszú és 140 kg súlyú öreg nőstényt a Narenta-torkolatában, a Modrics-laguna 1 m mély vízében közvetlen közelről söréttel lőtte fejbe egy kacsára leső földmíves. Reiser a fehérhasú fókáról azt mondja, hogy az Adriában aránylag Lesina sziklás partjain a leggyakoribb. A Kattarói-öbölben levő helyőrségek tisztjei, mint azt velem Baumann Károly százados Castelnuovóban közölte, sokszor jártak ki a Punta d’Ostrótól északra és délre eső tengertől összeszabdalt partvidékre fókákat vadászni. A barátfóka olykor a Bocche di Cattaróban is felbukkant. Látták Zelenika közelében (Reiser), s a perasztói és a perzagnói halászok is ösmerik. Az ötödik vártüzérezred 1907-ben éleslövési gyakorlaton volt az öböl bejáratát védő Mamula-erődben. A tisztek az erőd tisztjeinek vezetésével vadgalambvadászatra rándultak ki az ú. n. Galambbarlangba, amely Punta d’Arzától 3–4 km-nyire délre, közvetlenül a tengerre nyílik és csónakkal lehet behatolni bele. A barlang szája 8 m magas, de igen keskeny. A kirándulás egyik résztvevője a következőket jegyezte fel („Adria u. Ostalpen”, Klagenfurt–Triest 1914), a vadászat váratlan epizódjáról: „A ladik elején ültem, s egy csónakhoroggal felfegyverezve meredtem a kristálytiszta vízre. Ügyelnem kellett, hogy a kiálló éles szirtekkel össze ne ütközzünk. Hirtelen lefékeztem a csónakot és elképedve bámultam egy hatalmas fekete állatra, amely 3–4 lépésnyire meredt rám. Barátfóka volt, amely testének elülső részével egy sziklatömbön nyugodott és nyugodtan bevárta a csónak közeledését. A vízből mintegy két méternyire volt kint, világosan láthattam formátlan fejét, kis szemeit és esetlen mellúszóit, hátulsó részét azonban nem tudtam kivenni, mert a víz sötét volt. Társaim egyáltalán nem vették észre a ritka állatot mert arra a tisztre figyeltek, aki a kormánynál állt, s akinek a galamboknak szánt riasztó pisztolylövést kellett leadnia. A következő pillanatban elhangzott a lövés, az egész barlang megelevenedett, a galambok fehér és szürke fellege viharzott el fejünk felett ki a szabadba. Egyidejűen rövid, haragos prüszkölést hallottam, a fóka villámgyorsan a vízbe merült és eltűnt. A csónak hirtelen felemelkedett bizonyítékául annak, hogy a fóka alattunk száguldott el a kijárat felé”.

A szebenikói halászok kerítőhálójába 1908 szeptemberében bonyolódott bele egy kétméteres nőstényfóka, de nem ismerték fel. A „furcsa halat” megnyúzták és megették. A hímje pár nappal később került kézre. Ezt Fiúmébe vitték és a halcsarnok előtt állították ki. Nyolc kiló halat fogyasztott naponta. Ginzberger, aki öt napot töltött Pelagosán kutatásokkal, elutazása előtt látott egy fókát. Az eseményt így írja le („Adria”, Triest, 1911): „A világítótorony teraszáról búcsút vettünk a szigettől, amely annyira barátságos volt, hogy el sem akart bennünket ereszteni. Ámde a tenger még egy ritka látvánnyal kedveskedett nekünk. Amikor észak felé tekintettünk, hirtelen sötét kerek fej merült fel a vízből, amelyet orsóalakú test követett – fóka volt, amely vidáman sétálva úszkált. Hirtelen eltűnt, majd nagyobb távolságban ismét felbukkant”. Morgan Kamillo, a jótollú vadászati író, az 1913-i bécsi Adria-kiállítás katalógusában ezeket írja a fókákról: „A Földközi-tengernek ez az úszólábú emlőse néhány évvel ezelőtt szórványosan még előfordult a Raguza melletti Lapad-félsziget környékén; újabban messzebbre, kint a nyílt tengeren ütötték fel tanyájukat, a Lesina, Lissa, Busi, Carra és Andrea közti vizekben, ahol már többször látták őket, sőt el is ejtettek közülük néhányat. Egy Lesina déli partjain levő barlangban többször megfigyelték amikor a barátfóka szoptatott”.

Az első magyar tengerkutató-expedíció, amely vezetésem alatt tanulmányozta az Adriai-tenger természeti viszonyait, 1913 október havában érkezett Szebenikóba. Rodinis sorhajóhadnagytól ott értesülünk arról, hogy Busi egyik barlangjában fókák tanyáznak. Sebtében fölszereltük magunkat, amennyire lehetett, barlangi expedícióra és elindultunk Busi felé. A tizenkét barlang közül nem volt könnyű ráakadni az igazira. Keskeny sziklahasadék volt a bejárata, amely tekervényes folyosón át a barlang sötét gyomrába vezetett. A föld mélyén lefolyt izgalmas fókavadászatot naplóm („Kalandozások a tengeren. Egy tengerkutató naplója”, 1924) a következőképp örökíti meg: „Egyszerre kitágult a folyosó, s a karbidlámpa felcsillanó fénye tágabb barlang falain siklott végig. Kétoldalt egy-egy sziklarepedés vezet tovább a sziget gyomra felé, de ezekbe ladikkal nem lehetett behatolni. A barlang hátterében sziklapadka emelkedett, mellette szirtek zárták el a továbbhatolás útját. A lámpafény keresve suhant végig a sziklákon, s íme alig néhány méterre a csónak előtt, zöldessárga szempár mered a vakmerő betolakodókra. A fénykör megállapodik a padka szegélyén, ahol két hatalmas fóka hever, míg mellettük a vízben másik négy lustálkodik.”

„Abban a pillanatban három fegyver csöve villan meg. Fülhasogató dördülés hangzik, amelyet a sziklák százszorosan visszhangoznak. Az izgalom erőt vesz mindenkin. A lámpafényben látni, amint a négy fóka őrült rohanással menekül a sötét vizek felé. A másik két fóka sebet kapott és pedig az egyik súlyosat. Mindkettő körben száguldott a csónak körül. Hol lemerültek a mélységbe, hol pedig felágaskodva horkolták körül a ladikot. A körök egyre kisebbek lettek, végre a súlyosan sebesült fóka, kétméteres gyönyörű példány, fogait vicsorgatva rohant a csónak felé.

…Ebben a pillanatban utolsót lobbant a karbidlámpa. Vak sötétség vette körül a csónakot. A barlang megtelt sejtelmes zúgással, meg-megszakítva a haláltusáját vívó fóka hörgésével. A zsebvillanylámpák és az olajos hajólámpa bizonytalan fényénél egy pillanatra még látható volt a fenékre süllyedt állat fehér hasa, amelyből füst gyanánt szállt fel a piros vér…” A zsákmány odaveszett, s a Magyar Nemzeti Múzeum nem jutott kitömött példányhoz. A következő év tavaszán a második magyar expedíció ugyancsak a „Najade” hadihajón két ízben is meglátogatta Busit. Először a hullámverés akadályozta meg a barlangba való behatolást, másodszor pedig a fókák kint sütkéreztek a barlang előtti sziklákon, néhányan pedig a tengeralatti szirtek fölött a hullámtúrzásban hancuroztak. Közeledésünkre az állatok, nyilván a kellemetlen emlékek hatása alatt, szempillantás alatt eltűntek, de nem a barlangba, hanem a mélybe menekültek.”

Az Adria déli medencéjében magánosan áll Pelagosa-szigete, amelynek apró öbleiben szintén barátfókák tanyáznak. Schiller osztrák botanikus hosszabb időt töltött az elhagyott szigeten és alkalma nyílt a fókák megfigyelésére. „Igen megörültem, amikor a világítótorony őrétől értesültem, hogy a sziget partjain legalább egy tucat fóka él”, – írja Schiller („Adria u. Ost-Alpen”, Klagenfurt–Triest, 1914). – „Ottani tartózkodásom harmadik napján az a szerencse ért, hogy este fél hat tájban egy testes felnőtt példányt pillanthattam meg, amely kb. négy méter hosszú lehetett. A kristálytiszta vízben a világos fenéktalaj fölött jól láthattam, amint kényelmesen ide-oda úszkált. Felváltva dugta ki a vízből a fejét és a hátát, világos nagy szemeivel minden irányban szétnézett, újra lesüllyedt, majd megint feljött. Vízalatti lassú mozgása elárulta, hogy nem zsákmányoló úton van. Megfigyeléseimnek a beállott sötétség vetett véget. A következő reggel napkeltekor ugyanazon a helyen fedeztem fel megint az állatot, de félóra multán nyomtalanul eltűnt. Tizennégy napos ottidőzésem alatt nappal sohasem láttam fókát, s így igazat kell adnom a világítótorony őreinek, akik azt állítják, hogy ezek az állatok nappal barlangjaikban pihennek és éjjel látnak táplálék után. A kristálytiszta és erősen átvilágított vízben, amelyen keresztül a 30 m-es, sőt még mélyebb fenék is jól látszik, a halak a nagytestű ragadozót már messziről észrevennék és idejében biztonságba helyezhetnék magukat. A parti barlangokban a fókák a nappalt többedmagukkal töltik el. Vezérük és őrük mindig egy-egy öreg hím. A comisai halászok a fókák barlangjait, amelyek S. Andrea- és Busi-szigetén vannak „Grotte dei orsi marini” (a tengeri medvék barlangjai) néven emlegetik.”

„Pelagosán a fókák – hiteltérdemlő megfigyelések szerint – a hosszantartó téli viharok idején a sziklák tövében és a szűk bejáratú tengerfeletti barlangokban többnapos álomba merülnek. Ilyenkor többnyire egyedül vonulnak el pihenni, s olyan hangosan és huzamos ideig horkolnak, hogy elárulják magukat az őrök előtt. A világítótorony őrei erősítgették előttem, hogy a különben rendkívül éber állatokat csakis ilyen alkalommal lehet meglepni és zsákmányul ejteni. Mutattak is nekem egy bőrdarabot, amely az előző télen elejtett „hortyogó” hátáról való volt. S. Andrea, Busi a Brusnik-szirtjének, továbbá messze a nyilt tengerben fekvő Pomo partjain meglehetősen számos barátfóka tanyázik, s ezek az említett helyeken a nagy halbőség következtében kedvező életföltételeket találnak.”

A háború alatt a magyar kereskedelmi flotta egy része a novigrádi öbölben keresett menedéket. Az Adria tengerhajós társaság „Szt. István” nevű gőzösének parancsnoka, Peterdy István tengerészkapitány a hajó fedélzetéről többször megfigyelt néhány barátfókát, amint a kavicsos parton a Zermanja-torkolat közelében sütkéreztek. Fent a part magaslatán szőlőskert van, s az ottani lakosok azt állítják, hogy a fókák a zsenge hajtásokat lerágják.

A legutolsó hír, amit a fehérhasú barátfókákról hallottam, az olasz napilapok útján jutott el hozzám. 1927 júliusában valóságos fóka invázió tört be a szárd vizekre, Szardínia partjain egyszerre több száz fóka bukkant fel. A fókák bevették magukat azokba a tengerparti barlangokba, amelyek Sassari közelében vannak és éjente jártak ki vadászatra. A halállomány csakhamar megérezte a hivatlan vendégsereg látogatását és ez a halászok körében is érthetően nagy riadalmat okozott. Hajtóvadászatot rendeztek rájuk, de csak néhány példányt sikerült elejteni. Ezek között volt a már említett 600 kg-os példány is, amely azt bizonyítja, hogy néhai Komáromi János, a kuruc íródeák csöppet sem túlozta a barátfóka méreteit. A sassarii tömeges megjelenés nagyon hasonlít a sarki fajok vándorlásához, amelynek egyik indítéka a táplálékhiány szokott lenni, de e mellett arra is vall, hogy a barátfóka, amely az Adriában kiveszőfélben van és utolsó mohikánjai már csak itt-ott találhatók, a Földközi-tenger egyéb részeiben, különösen Észak-Afrika szirtes partvidékén, még mindig akad bőven.