| 3. Sörtés üregi nyulak (Caprolagus Blyth) | TARTALOM | 5. Amerikai üregi nyulak (Sylvilagus Gray) |
4. Üreginyulak (Oryctolagus Lillj.)
Az üreginyúl (Oryctolagus cuniculus L.)
Az üregi- vagy tengerinyúl egész külső megjelenésében, de főkép színében a mezei nyúlhoz nagyon hasonló; a mezei nyúltól kisebb termete zömökebb testalkata, rövidebb fülei és rövidebb hátsó végtagjai révén különbözik. Az állat teljes hossza 40 cm, melyből 5.3 cm esik a farkára; az öreg hím súlya 2–3 kg. Füle a fejnél rövidebb, előrelapítva nem és az orr csúcsáig. Fülehegye nem feketefoltos, mint a mezei nyúlé, hanem csak a széle fekete. Farka felül fekete, alul fehér; a test többi részét szürke bunda födi, mely felül sárgásbarnába, elül vöröses-sárgába, a törzs két oldalán s a combokon világos rozsdaszínben játszik, a hason, torkon és a combok belső felén pedig fehérbe megy át. A nyak eleje szürkés rozsdasárga, felső része, valamint a tarkója egyszínűen rozsdavörös.
Schäff szerint a színeltérések sokkal gyakoribbak, mint a mezei nyúlnál; aránylag leggyakoribbak közöttük a fekete példányok; a Nemzeti Múzeum Wartha Vince műegyetemi tanártól annak idején több teljesen fekete példányt kapott Üllő (Pest megye) környékéről. Ha Schäff adatait átnézzük, rögtön látjuk, hogy az üreginyúl színe éppoly változatos lehet – bár ezek a színváltozatok nem gyakoriak –, mint a házinyúlé; feltűnő, hogy a fehér és a fehérfoltos szín hiányzik, amely pedig a házinyúl szinezetében oly fontos szerepet játszik.
A külső alaktól és nagyságtól eltekintve, az üregi- és mezei nyúl között, különösen a csontváz felépítésének mikéntjében, igen nagy különbségek vannak. A koponyán, a csontos szájpadlás mögött fekvő rés, a szárnycsonti hézag, a mezei nyúlon igen széles, szélesebb, mint a zápfogsor fél hossza; az üreginyúlon igen keskeny, a szárnycsonti hézag szélessége alig üti meg a zápfogsor hosszának egyharmadát. Az üreginyúl koponyáját jellemzi a falközti csont (os interparietale) jelenléte, a mezei nyúl koponyáján ez a csont teljesen hiányzik, illetőleg már nagyon korán összeforr a nyakszirtcsonttal. a járomcsont hátrafelé szabadon álló nyujtványa az üreginyúlon sokkal erősebben fejlett, mint a mezei nyúlon. Az ásóéletmódot folytató üreginyúl mellső-végtagjai jóval erősebbek a mezei nyúlénál; nevezetesen az üreginyúl sing- és orsócsontja majdnem egyformán fejlett és elölről nézve egymás mellett elhelyezettek, míg a mezei nyúl singcsontja sokkal keskenyebb és gyengébb az orsócsontnál, és előlről nézve egymás mögött elhelyezettek; vagyis az üreginyúl lába az ásó-, a mezei nyúlé a futó-életmódhoz alkalmazkodott.
A kétféle nyúl izomrostjainak a színe is különböző, mert míg a mezei nyúl húsa sötétvörös, addig az üreginyúlé majdnem fehérszínű; a sötétvörös izomrost a kitartó mozgás jele, a fehér izom pedig, bár pillanatnyilag erős teljesítményre is képes, gyors fáradásra hajlamos. Az életmód és az izomzat jelzett tulajdonságai között az összefüggés nyilvánvaló, mert míg a mezei nyúl menekülés közben tartós futásra van utalva, addig az üreginyúl sohasem távozik messzire földalatti lakásától, hogy minél könnyebben besurranhasson oda. És ezt annyira megszokta, hogy ha elvágták az útját a barlangja felé, néha meg sem kísérli a más irányban való menekülést, hanem inkább elfogatja magát.
Az egyes szőrszálak finomabb szerkezetét Waldeyer tanulmányozta (Atlas der menschlishen und tierischen Haaren) és azt mondja: „A mezei és üreginyúl fedő- és gyapjúszőrei nem különböztethetők meg pontosan egymástól, mert mindenféle átmenetek előfordulnak.” Bár az üreginyúl szaporább, mint a mezei nyúl, emlőiknek száma egyforma, legalább is a nyúlfélékre általánosságban öt pár jellemző, melyek közül két pár a mellen és három pár a has tájékán van.
Csaknem minden búvár azt állítja, hogy az üreginyúl őshazája Dél-Európa volt, s hogy az Alpoktól északra eső országokban csak később honosították meg. Plinius Cuniculus néven említi, Aristoteles Dasypus-nak nevezi. Minden ókori író szerint Spanyolországból származik az állat. Strabo szerint a Baleári-szigetekről került Itáliába; Plinius feljegyezte, hogy Spanyolországban néha töméntelenül elszaporodott s a Baleári-szigeteken éhséget is okozott a termés elpusztításával. A szigetlakók katonaságot kértek Augustus császártól az állatok kiirtására, s a nyúlirtók keresett emberek voltak azon a vidéken.
Az üreginyúl elterjedésére vonatkozó középkori és újkori adatokat Hahn E. gyüjtötte össze (Die Haustiere und ihre Beziehungen zur Wirtschaft des Menschen). Hahn szerint az üregi nyulat először Polybius görög történetíró említi kyniklos néven. Ebből keletkezett az állat latin cuniculus és a német kaninchen neve is; mai francia lapin neve a „lepus”-ra emlékeztet, de ó-francia neve canin, vagy canil volt; csak az angol rabbit neve független az ó-görög nevétől.
Manapság az üreginyúl egész Dél- és Középső-Európában, valamint Észak-Afrikában is el van terjedve. Az északi országokban nem él meg. Hazánkban különösen a dunántúli vidékeken fordul elő, hol Mika Károly szerint tengerinyúl, bosnyáknyúl, patkánynyúl és rusznyúl a neve. Ismeretes továbbá a monostori szigetről s Gödöllő és Üllő környékéről. Kövült csontmaradványai a püspökfürdői Somlóhegy, a brassói Fortyogóhegy és Beremend preglaciális rétegeiből kerültek elő. Az Oryctolagus nem az arnóvölgyi és délfranciaországi Pliocén-rétegekből ismeretes Caprolagus nemből származtatható és innen nyomult az állat a jégkorszakelőtti időben északabbra, mindaddig míg a Jégkorszakban az előre, délfelé, nyomuló jég vissza nem szorította eredeti hazájába. Méhely bizonyos fokig kétségbe vonja az állat déli származását (Méhely-Brehm: Az állatok világa, II. 1902. 638. old.), mert az üreginyúl megkövesült csontjaira Ausztriában már a nussdorfi löszben és Morvaországban a bronzkori lerakodásokban is ráakadtak. Ez a feltevés fentiek szerint nem valószínű, mert az állat kétségtelenül délről származott északra és a nussdorfi és a morvaországi előfordulás már egy későbbi – másodszori – honfoglalása Közép-Európában az állatnak, mely az észak felé visszavonuló jég nyomán egy melegebb – jégkorszakutáni – időben következett be.
„Az üreginyulak tenyésztése és elterjedése csak a későbbi középkorban veszi kezdetét, mégpedig két igen különböző irányban. Először is a zárdákban tenyésztettek szelid üreginyulakat, zárt helyen, amelyek ilyen tenyésztésre nagyon alkalmasak voltak. Későbbi világi udvaroknál is kezdtek nyulakat tartani, zárt területeken, hogy a hölgyeknek is könnyű és illendő vadászati mulatságot adhassanak. A mindinkább emelkedő fényűzés ezt nagyban elősegítette. Mivel azonban hamar felismerték az állat kártékony voltát, másrészt ritka igénytelenségét, melynek következtében ott is elszaporodtak, ahol más vad nem élt meg, s mivel könnyebben volt hajón is szállítható, mint a nagy vad, szarvas, őz, szokásba jött üregi nyulakat szigetekre telepíteni… Általában azonban az üreginyúl telepítése lassabban haladt előre, mint gondolnók. Így az állat a XVI. század végén vadon sem Sziléziában, sem a rajnai tartományokban nem volt ismeretes. Még Fleming az ő „Teutscher Säger”-jében (1724) az akkori Szászországban nem ismerte a vad üregi nyulat… Bár az állat- és növényföldrajz szempontjából nem igen örvendetes jelentőséget értek el az üregi nyulak a felfedezések korszakában. Elismerésre méltó, emberies okokból a portugál hajósok, hogy a hajótöröttek életét megkönnyítsék, kisebb-nagyobb szigeteken, melyeket állatok nélkül találtak, kecskéken kívül még üregi nyulakat is tettek ki. Már az első gyarmatosító Percotrello Porto-Santoban, Madeira mellett, 1418-ban üregi nyulakat tett ki, amelyek azonban később nagy pusztításaik révén egyenesen veszélyeztették a gyarmatot.” A portosantoi üreginyúl később a darwinizmus első viharos idejében bizonyos hírnévre is szert tett, mint bebizonyítható példája egy állat megváltozásának, ismert időn belül. Haeckel a portosantoi üregi nyulat Lepus huxlei-nek nevezte el. „Trouessart szerint („Bull. soc. nat. d’acel.”, 1910 január) ezek a feketés üregi nyulak egy erős vándorpatkány nagyságáig fajultak el s többé nem kereszteződnek a későbben behozott európai üregi nyulakkal.”
„Dél-Afrikában az óvatos hollandusok szigorú büntetések által meg tudták akadályozni az üregi nyulak betelepítését. 1881-ben alig ismerték az üregi nyulat Japánban, Ausztrália és Új-Zélandban, ahol később a vad üregi nyulak, amelyeket vadászat céljából hoztak be, valóságos országos csapássá lettek. Úgy mondják, hogy itt még életmódjukat is megváltoztatták, nem ástak annyit, ellenben megtanultak az ausztráliai bozótok görcsös ágain elég magosra fölmászni. Új-Zélandban is nagy károkat okoztak.” Tegetmeier 1888-ban a Londoni Zoológiai Társulat júniusi ülésén bemutatta egy ilyen „mászó üreginyúl” karcsúbb, élesebb és vékonyabb karmokkal ellátott lábait. Az állatot holtan találták 3 m magasban, egy akácfa ágai közt. Épp így láthatók az állat rágásának nyomai több mint 4 m magasságban a nem igen erős bokrok gyönge kérgén. Némely ausztráliai helyen, ahol az üregi nyulak ezerszám élnek, néha 10 mérföld távolságban sem találunk üreginyúl-kotorékot. A kölyköket fészkekben, a földön ellik meg; másutt viszont nagyszámú üregekben laknak. A forró évszak alatt az üregi nyulakat vízben is lehet látni, vándorlásaik és menekülés közben is egész jelentékeny folyókat átúsznak. Az üregi nyulak Ausztráliában sokszor olyan körülmények közt élnek, amelyekben az európai üregi nyulak biztosan elpusztulnának.
Egész vigasztalan Loirnak, a sydney-i bakteriologiai intézet igazgatójának tudósítása, amelyben azt mondja: „Ma az egész vidék Victoria déli határától Oueensland északi határáig nem egyéb, mint egy óriási üregi nyúltelep és ahol azelőtt 120.000 darab juh legelt, ott ma már a 90-es években csak 30.000 darab juhot tudnak tartani. Ezer és ezer hektár földet hagytak el a bérlők és ezernyi ember ment tönkre. Két év előtt számukat körülbelül 20 millióra becsülték; ez a szám valószínűen túlalacsony. Két év elég ahhoz, hogy gazdag legelőket pusztákká változtassanak, úgy hogy ma sok száz kilométer utat tehetünk oly helyeken, ahol teljességgel semmi növényzet sincsen. Rövid idővel az ellés előtt a nőstény elhagyja a telepet és gyakran 4–5 km távolságra vándorol, hogy megfelelő helyen lakást építhessen magának. 3 hét mulva a fiatal nyulak elhagyják vackukat és nemsokára új telepet alakítanak. 4 hónap mulva a fiatal nőstények anyák lesznek; ők is 4–5 km-t vándorolnak, hogy új lakást építsenek, amelyből 5 hét mulva hazamennek, míg a fiatalok a lakás közelében telepednek meg. Kiszámíthatjuk, hogy az üregi nyulak ily módon 3 év alatt körülbelül 100 km-t vándorolnak.”
Minden módszer, amelyet eddig e kínzó szellemek kiirtására megpróbáltak, igazi eredmény nélkül maradt. Újabban a bérlők földjeiket kisszemű drótkerítéssel veszik körül, amelyek körülbelül 1 m magosak és 10 cm mélyen mennek a földbe; ily módon az új bevándorlóktól védik a földet és könnyebbé teszik az irtást a zárt helyen. Az ilyen kerítés mentén többször milliószám döglöttek meg az üregi nyulak, egész hullahegyeket alkottak, melyeken az utánuk jövők könnyen átmásztak. Tehát sokszor nem volt elegendő az egy kerítés, hanem akkor 1 km-nyi távolságra egy másikat kellett felállítani. Új-Dél-Wales és Dél-Ausztrália közt 519 km hosszú kerítés látható, amely km-ként 1600 pengőbe került. Az üregi nyulak kiirtását még mérgekkel is megpróbálták, több-kevesebb eredménnyel. A kutyát, macskát, hermelint, menyétet, vadászgörényt szintén harcba vitték az üregi nyulak ellen. Így Újzéland kormánya 1887–1888. évben nem kevesebb, mint 2000 vadászgörényt vásárolt. Majdnem jobb eredményeket értek el hermelinnel és menyéttel, mert ezek tisztán kegyetlenségből is gyilkolnak. Hogy milyen nagynak tartják az általuk okozott kárt, abból ismerjük meg, hogy az új-dél-walesi kormány egy évtized alatt közel 15 millió márkát adott ki e baj leküzdésére és végül egy 500.000 márkás jutalmat tűzött ki annak, aki egy biztosan ható szert talál ez istencsapás ellen. Allan szerint (1908) az utolsó öt évben évenként átlag 19,648.000 nyúlbőrt exportáltak, míg a gyarmaton évenként körülbelül egy millió bőrt használtak el. A szomszéd államokból behozott nyúlbőrök levonása után, a Viktóriában 1903 óta évenként megölt üregi nyulak számát 13 1/2 millióra becsüli.
Schuster L.-t tanulmányai („Zoologischer Beobachter” 1907) arról győzték meg, hogy a tűlevelű erdőkben mindig csak rágás, lombosokban pedig hámozás által okoznak kárt. A tűlevelű erdőben okozott kár… egészen borzadályos és sokévi fáradságos utánpótlások okozója. A friss zöld teljes hiánya a modern erdők belsejében az állatokat a fiatal palánták megrágására kényszeríti, különösen télen. Természetes, hogy a fiatal egyéves fenyőket és pedig a fenyő-tűjét rágják meg leginkább. Másképp áll a dolog a lombos erdőben. Itt a kéregrágás által okozott kár néha hihetetlen méreteket ölt. Előnyben részesíti a nem nemes fákat, a tölgyet, erős kérge s valószínűleg nagy csersavtartalma miatt, nem bántja.
Az üreginyúl Európában is a káros állatok közé tartozik. Altum szerint, hogy ha a magas hó hosszabb ideig akadályozza az üregi nyulakat abban, hogy a szántóföldeket felkeressék, sokszor megfigyelték, hogy több napig egyáltalán nem táplálkozik, míg végre a nagy éhség a fák megrágására vezette őket. Az üregi nyulak egy fajta fát sem vetnek meg; egyetlen kivétel ez alól a bodza (Sambucus nigra). Fiatal törzsekről néha 60 cm magosan lerágják a kérget a gyökércsomó felett, sőt még magasabban is, a hó mennyisége szerint. Ilyen sérülések a fa elpusztulását okozzák. Tevékenysége még 50 cm magosságban is látható a föld felett.
Az üregi nyulak mezei kártevéseiről Rörig „Tierwelt und Landwirtschaft” ezt mondja: „Mivel nem szívesen távoznak lakóhelyeikről, az általuk okozott kár sokkal szembetűnőbb, mint a mezei nyulak által okozott; mert területenként minden élvezhetőt felfalnak, mielőtt továbbvonulnának, megeszik a növényeket a gyökerükig is és így elpusztítják az egész vegetációt az erdő- és ültetvényszéleken. Fiatal vetéseket többnyire teljesen megsemmisítenek, s csak kevés kalász, amelyet nem is érdemes learatni, jut az éréshez; a lóhere szeradella- és csillagfürtföldek se járnak jobban és sokszor 50 m-t is kitesz az elpusztított terület. Az az „alaposság”, amellyel az üreginyúl dolgozik, egy kategóriába helyezi őt azokkal a káros állatokkal, melyek ellen tömegpusztítást kell alkalmazni. Ott, ahol annyira elszaporodtak, hogy görény, lelövés és fogás már nem használ, nem marad más hátra, mint az igen hatásos szénkénegezés. E módszer egyetlen hátránya Rörig szerint, „hogy az ilyen módon megölt üregi nyulak az emberi fogyasztás számára elvesztek.”
Az üreginyúl a szőlőtermelésnek is sokat árthat.
Végül még egy spárga-telep tulajdonosának saját tapasztalatain nyugvó előadása álljon itt, aki érzékeny károkról panaszkodik. Azt állítja, hogy évenként az üregi nyulak ott is, ahol nincsenek éppen nagyon sokan, augusztustól októberig az erdőből – még ha az 400–600 méternyire is van a spárgaföldektől – odavonulnak a spárgaültetvényhez, aláássák a magasabban fekvő ágyakat, a növények gyökereit kitakarják s a vetemény növekedésének tetemesen ártanak.”
Így ez a gyorsan szaporodó, kártékony állat nagyon érzékenyen érinti az erdő- és mezőgazdaság különféle ágait és csak jó, hogy elterjedése hazánkban még mindig sporadikusnak nevezhető; rendesen csak olyan vidékeken és helyeken fordul elő, amelyek neki különösen alkalmasak. De evvel a korlátozással az üreginyúl jelenleg egész Dél- és Közép-Európában el van terjedve. A középtengeri országokban még mindig a legszámosabb, bár ott egész éven át üldözik. Angliába vadászat miatt hozták be s eleinte nagyrabecsülték. 1309-ben egy üreginyúl még annyiba került, mint egy malac. Az északi országokban nem igen él meg; Oroszországba hiába próbálták meghonosítani. Németországban észlelhető elterjedése nyugatról keletre tart, ellentétben az általános keletről nyugatra való terjeszkedéssel, amely jelenség az állat nyugati származásával függ össze.
Elszigetelt előfordulásának érdekes példája a Friez-szigeteken és egyáltalán az Északi-tenger szigetein észlelhető; az előbbieken annál érdekesebb, mivel itt, Juist- és Baltrum-szigetén megtörtént az a ritka eset, hogy a betelepített üreginyúllal el tudnak bánni. Nevezett szigeteken újabban teljesen kiirtották s helyébe az értékesebb és kevésbbé kártékony mezei nyúlat honosították meg.
Kiirtásukat igen érdekes okokból kellett foganatosítani. Nevezett szigetek lakóinak állandó veszedelmet jelentettek a vándorló homokbuckák (dünák) és a szökőár. A homok folytonos vándorlását megfelelő növények (Hippophač rhamnoides és Arundo arenaria) ültetésével igyekeztek megakadályozni. Az így megkötött homokbucka egyrészt már nem vándorolt többet, másrészt kitünő védőgát volt a tenger szökőárja alkalmával. A növénytelepítéssel kapcsolatban azonban az üregi nyulak még jobban elszaporodtak, mert egyrészt kitünő búvóhelyet találtak az elültetett partitövisesben, másrészt a homoki zabban bőséges táplálékforrásra akadtak. A sok üreginyúlkotorék eredményeként a telepített növényzet kipusztult, a homok újra meglazult és a tenger vize a legközelebbi szökőár alkalmával újra könnyűszerrel utat talált magának a sziget belseje felé a töméntelen üreginyúlcsatornán keresztül. Az így keletkezett árvíz pecsételte meg sorsukat.
Más északitengeri szigeteken, melyek alapjában véve csak sziklákból állanak, mint amilyen pl. a Skellings Rock-szigetek Irland délnyugati partjai mellett, ahová a középkor elején remeték és szerzetesek hozták be az üregi nyulat, zavartalan jólétnek örvendenek s valószínűleg örvendeni is fognak még a legtávolabbi jövőben is. A nyugati Friz-szigeteken, valamint Nordernegen is még elég sok üreginyúl van. Svédország is 1904 óta megpróbálhatta, hogy milyen hamar válik az üreginyúl országos csapássá. Várakozáson felül és egészen szándékuk ellen sikerült egy a délsvéd Län Halland-hoz tartozó szigeten, amelyen egy ottani kisbirtokos féltucat közönséges házinyulat bocsátott szabadon azért, hogy később újra összefogdossa őket fiaikkal együtt. De ez igen nehéznek bizonyult. A fiatalok nagyrésze ugyanis a sziklákon lévő erdőkbe fészkelte be magát, ahová se ember, se kutya nem követhette őket. Az egész lakosság vadászott rájuk, egy öreg erdőőr állítólag 3000 darabot lőtt egy-két hónap alatt; mégsem látszottak fogyni. Az egész esetben az a legérdekesebb, hogy nem a vad üreginyúl, hanem a szelíd, házinyúl és utódai mutatkoztak ilyen keményeknek és kitartóknak. Különösen az a gyorsaság is, amellyel a kitett állatok külsőleg is alkalmazkodtak a megváltozott környezetükhöz. Szőrük színe majdnem kizárólag kékesszürke, vagy tiszta fehérré lett, ugyanolyan, mint a sarkinyúlé.
Az üreginyúl a szakadékokkal, sziklahasadékokkal és alacsony bokrokkal váltakozó dombos és homokos vidékeket, különösen pedig a fiatal, száraz fenyveseket, szóval az oly helyeket kedveli, ahol lehetőleg jól elrejtőzhetik. Itt alkalmas, leginkább napsütötte helyeken, rendszerint társaságban, gyakran egész telepekben él s meglehetősen egyszerű üregeket, tanyákat ás. Minden üregnek egy meglehetősen mélyen fekvő katlanja és több szögben megtört; kanyargós folyosója van, melyek mindegyike ismét több kijárású Ezeket a gyakori ki- és bejárás által rendszerint meglehetősen kitágítja, tulajdonképpeni folyosója azonban oly szűk, hogy az állat éppen hogy keresztül csúszhatik rajta. Minden párnak külön lakása van, amelyben nem tűr más állatot, de gyakran több lakás folyosói egybenyílnak, keresztezik egymást s annyira egymásba fonódnak, hogy néha a legkülönfélébb idegeneket, mint alkalmi lakókat, találjuk bennök. A „Field” szerint, egy ír görény egyik napon: egy menyétet, egy nagy kandurt és tizenegy patkányt, a második napon: két rókát, a harmadik napon: egy rókát, egy macskát és egy hermelint űzött ki egy ilyen nyúllakásból. Azokat a mély alagutakat, melyeket erdeinkben különösen a zöldharkály ás a hangyabolyokba hangyák után, az üreginyulak szívesen megszállják, kitágítják – különösen a cső végén – a harkály által készített, néha háromnegyed méter utat, amely enyhe lejtéssel a hangyaboly közepébe visz és máris kész a kétségtelenül legmelegebb pihenőhely. Az üreginyúl csaknem az egész napot rejtve tölti odvában, hacsak a bokrok nem oly sűrűek lakása körül, hogy észrevétlenül járhat elesége után. Mihelyt beesteledik, kimegy legelni, de nagy óvatossággal, mert sokáig szimatol, mielőtt lakásából kibújnék. Ha veszedelmet sejt, nagyokat dobbant hátsó lábaival s úgy figyelmezteti társait, amelyek hanyatt-homlok rohannak vissza üregeikbe.
Az üreginyúl nem ragaszkodik oly kizárólagosan a száraz talajhoz, hogy néha-néha ne telepedne le nedves helyeken is. Így gróf Brühl V. szerint az üregi nyulak nagy számmal és rendesen élnek mocsaras, alacsony helyen is; csakhogy ilyen helyen nem ásnak mélyebb lakásokat, mert hamar talajvizet érnének, hanem egész egyszerűen a sűrű bokrokban ülnek, vagy legfeljebb közvetlenül a föld felszíne alatt, majdnem vízszintesen haladó járatokban tartózkodnak. Ilyen helyen vadászatuk is mindig nagyon eredményes.
Az 1904. évi nyári szárazság alatt „még mocsaras helyeken is, melyek sűrűn voltak benőve sással és náddal” szívesen laktak, sőt még a szárazság után is, mikor már régen a szokott vízmennyiség volt jelen, ott lehetett őket látni. Sokszor láttam őket, mikor a víz közepén száraz fatörzsön ültek, amelyre zsombékról zsombékra ugrálva jutottak el. Ilyen helyek igen alkalmas tanyahelynek bizonyultak. Feltétlen biztos védelmet nyujtanak a ragadozó emlősök ellen, melyek oda nem követhetik nyomukat, mert még ha szimatot is kapnak, félnek a nedvességtől. De az ilyen üregi nyulak szaporodására mégsem lehet számítani, mert a száraz időben készített rövid üregekben a fiatalok az első erősebb zivataros eső, vagy tartós csapadék alkalmával könnyen megfulladnak. Állíthatjuk tehát, hogy az üreginyulak mindenütt, ahol letelepednek csakhamar a legelőnyösebb lakóhelyeket is megtalálják. Így különösebb építkezés nélkül laknak nagy fatelepek gerendái és deszkarakásai közt, gyakran városok közepén; Rörig szerint a berlini régi Hamburger Bahnhof rakodóhelyein még a felhalmozott vasúti talpfák és más üzemi anyagok közt is élnek. A rőzserakásokat is igen kedvelik. A sternewaldi vadászterületen, amely részben hideg, mocsaras terület, szilárd agyagos, a vízelvezető árkokban laknak, amelyet teljesen benő a pusztai fű, úgyhogy alig hatol be oda fénysugár. Máshelyen meg a bokros, bozótos helyek sűrűn összevisszanőtt ágak között ütöttek tanyát. Ezekből a példákból Otto nagyon helyesen „óriási alkalmazkodóképességre” következtet, szinte azt lehetne mondani: alkalmazkodókedvre, mely néha annyira megy, hogy egyáltalán nem építenek külön lakóhelyeket és legjobb esetben csak a fiaik számára készítenek üregeket. És bizonyos tekintetben L. Schuster más oldalról világítja meg ugyanazt a dolgot: nagy hóban és hidegben tartott eredményes erdei hajtóvadászatok azt bizonyítják, hogy az üreginyulak fagy és hó ellenére sem használják üregeiket; ugyanezt bizonyítja egy ötórai eredménytelen vadászat görénnyel, melyet februárban, igazi kutyaidőben, hóviharokban, vegyesen felhőszakadásszerű esőkkel és jégesővel tartott. „Egyetlenegy üreginyúl sem ugrott fel a görény előtt. Minden üregük üres volt. Ellenben sokszor hajtottak fel üreginyulakat bokrok és cserjék alól... Mindezekből az következik, hogy az üreginyúl nem keresi már fel többé lyukait az időjárás ellen, más oka pedig nincs, hogy ezeket felkeresse.” Schuster működési területén éppen ezért a szénkéneggel való irtással is igen silány eredményeket értek el. Schuster erdei körútjain sokszor kergetett fel üreginyulakat egész szabad fekvőhelyekről, mely fekvőhelyek pontosan a mezei nyúléra hasonlítottak. Azt állítja tehát, „hogy az üreginyúl erdős területeken – nyomatékosan hangoztatva, hogy erdős területeken – szabadonlakó lett.” Még azt is beszélik, hogy a skót fennsíkok ingoványain az ellés földfelett fűcsomókban is történt. A „Field” 1909-ben ezt ritka eseménynek mondja, de azóta már sok hasonló eset jutott tudomására.
Az üreginyúl mozdulatai lényegesen különböznek a mezeinyúlétól. Első percben is túltesz rajta a gyorsaságban, de mindig túl az ügyességben. A zegzugbanhaladást pompásan érti, és éppen ezért kitűnően iskolázott kutyát és jó lövőt kíván. Sokkal ravaszabb és fondorlatosabb benyomást kelt, mint a mezeinyúl, amely végül is mindig csak a gyors futásában bízik. Az üreginyulat alig lehet nyilt mezőn meglepni és veszélyben még mindig talál búvóhelyet. Ha egyenesen szaladna el, rövid idő alatt akármelyik közepes kutya is megfoghatná; így ellenben védelmet kereshet mindenféle bozótban, sziklahasadékban és üregekben és legtöbbször sikerül is neki megmenekülnie. A „Field” ismertet egy esetet, amelyben az evésközben meglepett üreginyúl halottnak tetette magát; az állat először fejhez szorított fülekkel lelapult, mozdulatlan maradt, aztán lassan a hátára gurult és hátsó lábait mereven kinyujtotta. Valami tízperc mulva hirtelen felegyenesedett, a hátsó lábaival dobbantott és a sűrűségbe menekült. A látása, hallása, szaglása éppoly éles, mint a mezeinyúlé, talán még élesebb. Az anyák nagy odaadással ápolják kicsinyeiket. Ahányszor a nőstény reggel és este elhagyja a vackát, hogy a szántóföldeken vagy erdőültetvényeken legeljen, földdel óvatosan eltömi annak bejáratát. Mikor a kicsinyek már kijárnak, apjuk éppúgy mint az anyjuk igen bájosan és tréfásan játszik a csinos kis népséggel lakásuk előtt; különösen reggel és este, csendes derült időben délután is, a szemlélő nagy gyönyörűségére.
Február és március hóban kezdődik az üreginyúl párosodási ideje. A párok híven tartanak össze, legalább is sokkal hűségesebben, mint a mezeinyulak. Az üreginyúl 30 napig viselős, ellés után rögtön párosodásra alkalmas és azért már egy év alatt is nagyszámú utódokra tesz szert. Októberig minden öthétben szül 4–5 kölyköt egy külön kamrában, amelyet előbb hasának kitépett szőreivel bőven kipárnáz. A kicsinyek pár napig vakok és a következő ellésig anyjuknál maradnak a meleg vacokban és szopnak.
Az idősebb üreginyulaknak igazán nincs szükségük külön lakásra, legfeljebb csak olyanra, amelyben a gyámoltalan fiatalok megszületnek és amely megfelelő védelmet is nyujt nekik. Ezt a felfogást angol megfigyelők is osztják (Field 1909.)
Különösen száraz években, még október végén is láthatunk egész kicsi üreginyulakat.
Meleg tájakon a nyúlfiak már az ötödik, a hideg vidékeken a nyolcadik hónapban szaporodásra képesek, mindazonáltal csak életük tizenkettedik hónapjában vannak teljesen kifejlődve. Pennant fáradtságot nem kímélve, kiszámította, hogyha a nőstény évente hétszer fiadzik, s mindannyiszor 8 kölyke van, az ivadékok száma négy év alatt 1,274.840 darabra rúghat.
Schäff nagyon helyesen jegyzi meg, hogy „Pennant csodálatos magas száma azért nem találó, mert abból a feltevésből indul ki, hogy minden utód életben marad és újból szaporodik, ami a valóságban nem fordul elő.” Kruhoffer azt állítja, hogy az üreginyúl túlságos elszaporodása károsan befolyásolja a mezeinyúl állományát. „Egy erdőségben, mely kb. 1000 ha egytagban..., még húsz évvel ezelőtt annyi volt a mezeinyúl, hogy itt voltak a legjobb vadászatok az egész kerületben. Hajtóvadászaton kétszáz darabot is ejtettek el egy napon, miután előbb már egyenként is sokat lelőttek. Ezidőtájban mutatkoztak itt az első üreginyulak, a szomszédságból átjőve... Bár az üreginyulak itt a vadászható állatokhoz tartoznak és így a bérlő számára is bizonyos jelentőséggel bírnak, – mivel egy vadászaton 200–300 darabot is lőnek belőlük – az erdei alkalmazottaknak is megengedték a lövésüket, sőt másoknak is adtak engedélyt pusztításukra. Ilymódon sikerült egy év alatt a szóbanlévő erdőben 13.150 darabot elpusztítani... Ezalatt azonban a mezeinyulak ott már úgy megfogytak hogy egy hajtóvadászaton ritkán lőttek többet egy tucatnál...”
Régebben sokszor állították, hogy az üreginyulak, a mezeinyúlon kívül még más rágcsálókkal is párosodnak és szaporodásra képes utódokat hoztak a világra, erre azonban semmiféle bizonyíték nincs. Hiszen mai napig legjobb esetben csak egyetlenegy esetben sikerült kimutatni, hogy mezei és üreginyúl önként és eredményesen párosultak! Ez utóbbi állítás, éppúgy mint a korcs leporida elnevezése is, a párizsi antropológus Breca-tól származik. De ha utánajárunk az úgynevezett leporidák eredetének, amelyekről a francia és belga tenyésztők oly sokat beszéltek, akkor még soká nem állíthatjuk mint tudományos tényt, hogy a kereszteződés természetes körülmények között önként történt. E jóhiszemű, de helytelen következtetés tenyésztőkörökben azért terjedhetett el, mivel a modern házinyulat tekintélyes nagyságra sikerült feltenyészteni.
A tudományos alapon való tagadása a leporidáknak könnyen érthető, ha meggondoljuk, hogy csak magában a szaporodás módjában is lényeges különbség van a kétféle nyúl között. Friedenthal-nak jártak egyszer a kezében ilyen állítólagos korcsok, amelyek a berlini fiziológiai intézet kísérleti istállójában születtek volna. Csakhogy a kísérletet se neki, se másnak ugyanezzel a nősténnyel megismételni nem sikerült. Az állítólagos korcsok alkoholban vannak eltéve, de az ellenőrző anatómiai vizsgálat még mindig nem történt meg. Ilyen állítólagos leporidákat anatómiailag vizsgált Nathusius Hermann 1876-ban.)”Über die sogenanntan Leporéden”.) Az anatómiai vizsgálat eredménye mindig tisztavérű üreginyúlra utalt, pedig vizsgálatának tárgyai a híres francia Gayot nyúltenyésztő „leporida” tenyészetéből származtak; Nathusius az őt jellemző pontossággal és gonddal végezte ellenőrző kísérleteit, de sem az életmód, sem a csontvázban nem sikerült sohase oly tulajdonságokat felfedezni, amely a mezeinyúlvér legkisebbfokú keveredésére engedett volna következtetést vonni.
Nehring is egész életén át pontos figyelemmel követte a leporida kérdést, de ahány állítólagos korcsot kapott, a pontos vizsgálatnál mind üreginyúlnak bizonyult.
Nehring a leporida kérdést nem tekintette egész kilátástalannak, bár őszintén bevallotta, hogy sok esztendei kísérletei, hogy üregi és mezeinyulak keresztezésével korcsokat kapjon, soha legkisebb eredményre sem vezettek. De a sikert lehetőségnek tartotta, „különösen ha egy erős szürke üreginyúl hímet egy mezeinyúl nősténnyel párosítanak”. Ilyen keresztezés a berlini állatkertben az utolsó évtizedben sokszor történt, mihelyt megfelelő szelíd mezeinyúl nőstény állott rendelkezésre, de mindig eredmény nélkül! A legtöbb, amit ellehetett érni az volt, hogy a két állat közös óljukban némileg megfért egymással.
Ujabban (1912 február) azonban a Berlin melletti Dahlehmi Birodalmi Biológiai Intézetben Rőrig egy nyilvánvaló mezeinyúl-üreginyúlkorcsot vizsgált és a leletet a „Deutsche Jägerzeitung”-ban oly részletesen, sok ábrával írta le, hogy elegendő, ha itt csak rámutatunk. Ez a sajátságos állat tényleg a mezei és üreginyúl között áll, de az üreginyúlhoz közelebb, mint a mezeihez, mint azt koponya- és végtagcsontjainak alkata is bizonyítja.
Valószínűleg mindig is ritkán előforduló esetek lesznek a mezei és üreginyúlkorcsok, hiszen a viszony az üregi és mezeinyúl közt még a szabadban sem mindig a legjobb. Igaz, hogy a vadászok véleménye erről igen eltérő. Ez az ellenmondás csak akkor érthető, ha tudjuk, hogy mindkét félnek, saját megfigyelési területén belül, igaza van. Más szóval: míg bizonyos esetekben és bizonyos vidékeken az üreginyúl kimutathatóan elűzi, kiszorítja a mezeinyulat, sőt az őzet is, más helyen – éppoly hiteles esetekben – békésen együtt lakozik. Az alsórajnai Otto beszéli („Deutsche Jägerzeitung” 1906 jan. 4-én) a következőket: „Egy mezeinyúl lassan közeledik az erdő felé és pár lépésnyire oda érkezett. Mikor éppen evett, az erdőből egy üreginyúl rontott neki a gyanutlan nyuszinak, ki látható nagy ijedtséggel oldalugrást tett. A kis sátán addig folytatta támadásait, melyek abból álltak, hogy folyton nekiszökött a nyúlnak, míg az utóbbi hirtelen elkezdett kis ellensége felé dobolni; a látvány több volt, mint komikus. Ez a védekezés az üreginyulat még jobban felmérgesítette; mert addig ismételte villámgyors támadásait, míg a szegény tapsifüles jobbnak látta a visszavonulást és hamarosan eltünt az erdőben. Az üreginyúl egyedül maradt a harctéren és oly nyugodtan legelt, mintha semmi sem történt volna. Ahogy mondani szokás: Az üreginyúl kezdte”. Schuster Lajos Rheinhessenben az ellenkezőt konstatálta: ott mezei és üreginyúl nagy számban laknak ugyanegy helyen s amennyire ezt megfigyelni lehet, békében és egyetértésben élnek. A hannoveri Löns H. viszont „Wild u. Hund” című lapban (1904 aug. 9.) azt közli, hogy területén „az a nézet van elterjedve, hogy a mezeinyúl az üreginyúl elől visszavonul. Különben magam is megfigyeltem, hogy egyes vadászterületeken, hol az üreginyulak igen szaporodtak, a mezeinyulak feltűnően fogytak. Több vadászaton azt is megfigyeltem, hogy az őzek feltűnően kerülik azokat a sűrűket, amelyeket üreginyulak tartottak megszállva és a „St. Hubertus” egy olvasója saját szemével látta, hogy egy hím üreginyúl egy fiatal mezeinyulat nyakon csípett, és minden ellenkezés és jajgatás dacára ott helyben agyonharapta”.
Vad és szelíd üreginyulak között a keresztezés természetesen nem nehéz, mert mindkét forma igen közel áll egymáshoz. Egy ilyen eset, mely 1909-ben Nackenheim (Rheinhessen) erdejében történt, csak azért érdekes, mert az illető fekete-fehérfoltos házinyúl nőstény elszökött gazdájától, de 10 nap mulva várakozás ellenére visszatért régi otthonába és körülbelül 3 hétre rá egy csűrben 10 fiat ellett. Ezek a nászutak később még kétszer ismétlődtek, utána egyszer 15, egyszer 12 fiat ellett otthon egy istállóban; egyszer hat hétig elmaradt. A legfurcsább, hogy a szelíd nőstény házinyúl mindig hazatért és a 6 heti távollét után sem vadult el. Körülbelül a fiak fele szürke és fekete volt, a többiek pontosan olyanok, mint a vad üreginyulak. Az apa szokásai jól öröklöttek a nyúlfiakra, mert ezek az ólban hamarosan szabályos lakást ástak maguknak és igen ijedősek maradtak, míg anyjuk teljesen szelíd volt.
Az üreginyúl tápláléka pontosan az, ami a mezeinyúlé. De sokkal több látható kárt okoz, mint amaz. Ami a mókus a fán, mondják a Müller-fivérek, az az üreginyúl a földön, amelyet minden irányban aláás, már ezáltal is nagy kárt okozva a faállományban, különösen a tűlevelükben. Hogy az üreginyúl iszik, sokszor állították és sokszor kétségbe vonták. Az üreginyúl gyengesége abban áll, hogy csak kis távolságokon gyorslábú… Ha most minden nap egy forrást vagy patakot kellene felkeresnie, hogy ihasson, akkor állíthatjuk, hogy ellenségei rövid idő alatt kipusztítanák. Azért eleve feltehetjük, hogy a füvek harmatával, sőt a növények nedvével is beéri. Itt a helye annak is, hogy beillesszük azt a tudósítást egy házinyúl különös ízléstévelyedéséről, amelyet Landois münsteri zoológus adott közre. Felgte faluban az egyik teheneslánynak feltünt, hogy egyik kecskéje hirtelen semmi tejet sem adott. Egy nap megfigyelte, hogy egy, a kecskeólban bezárt házinyúl (Lapin bélier) hátsó lábaira állt és kiszopta a kecske tőgyét. Miután pedig a tolvajt eltávolították az ólból, a kecske megint rendesen adta a tejet, mint azelőtt. Ahol az üreginyulak biztonságban érzik magukat, hihetetlenül szemtelenek lesznek. Egy angol fácánkedvelő a „Field”-ben beszéli, hogy egy ápoló fittyentésére három üreginyúl mindig előbb ott volt az etető helyen, mint a fácánok s a búzát az ember lábai előtt falták. A bécsi Praterban azelőtt ezerszámra tanyáztak és legelés közben sem kiabálástól, se kődobálástól nem zavartatták magukat.
Sehol sem gondozzák, hanem mindenütt vadásszák őket, még az általános vadóvás idején is. Mégis vadászgörény nélkül ki nem irthatók; csak ha a környéken a közönséges görény, nyest és hermelin nagyon elszaporodnak, vagy ha ott uhuk és más nagy baglyok vannak, vesszük észre, hogy fogynak. A nyestek lakásaikban is üldözik szegényeket, s akkor majdnem mindig elvesztek; vagy az uhuk viszik el őket éjjel a legelőről. Hogyha most helyenként sokat panaszkodunk az üreginyúl terhes és ártalmas volta miatt, nem szabad elfelejtenünk, hogy ezeket a bajokat nagyrészt magunk okoztunk és pedig a ragadozók túlságos és természetellenes tizedelése által; a természetes egyensúly megzavarása a pillanatnyi közvetlen haszon érdekében, mindig megbosszulja magát.
Élősködő „belső” ellenségei is vannak az üreginyúlnak különféle bélférgek alakjában. Így a vastagbélben és vakbélben egy kis fonálférge van – amely a mezeinyúlban is előfordul – (Oxyuris ambigua Rud.), azonkívül még egy ostorfejű féreg (Trichocephalus unguiculatus Rud.) ül a vastagbélben és egy Strongylus faj (Strongylus strigosus Dujard.) a többi belső részben, különösen a tüdőben. Egy galandféreg (Taenia pectinata Goeze) a vékonybélhez tapad és két galandféreg – így a Cysticercus pisiformis, mely a Taenia serrata Goeze és a Coenurus cerebralis, mely a Taenia coenus Sieb. – borsókái fejlődnek az üreginyúl májában és agyvelejében, ahonnan csak akkor jutnak tulajdonképpeni gazdáikba, a ragadozó állatokba, ha azok zsákmányul ejtik őket. Egy egysejtű élősködő (Coccidium cuniculi Riv.) a májat és az epejáratokat szállja meg és okozza, Mégnin szerint a Franciaországban „gros ventre”-nak nevezett betegséget, amely ott már nagy pusztítást okozott az üreginyulak közt („Bull. Soc. Nat.” d’accl. 4. ser. tom. V.) és azért, mint irtószert Ausztráliában is ajánlották.
Az üreginyúl vadászatát, a nyúlhajtást és azt a szegényes tájat, melyen a vadászat történni szokott Oberländer írja le „Quer durch deutsche Jagdgründe” című művében: „Lábunk elsüllyed a ritka fenyves könnyű homokjában, amelynek sötét fái különös ellentétet képeznek a fakósárga homokkal. A fiatalabb ültetvényekben és irtásokban erika nő, az a szerény kis növény, mely azáltal, hogy a legszegényesebb tájakon, mint Flóra egyetlen gyermeke örvendezteti a szemet, annyi barátot szerzett magának... Hogy a közeli és távolabbi ismerősöknek és vadászbarátainak alkalmat adjon, hogy egyszer szívük szerint kilövöldözhessék magukat, a vadászterület gazdája speciális üreginyúlhajtásokat rendez... Ami ezeknél a hajtásoknál főleg kellemesnek tűnik fel az átlagos vadásznak, az az óvatossági rendszabályok teljes hiánya... Hangosan beszélgetve, vicceket mesélve s rajtuk nevetve halad a társaság, míg a távolban a hajtók kurjantása mutatja, hogy ott sincs semmiféle óvatossági kényszer... Annál fontosabb az idő, mert esős, zord időben a legtöbb üreginyúl felkeresi lakását, úgyhogy az ilyenkor kezdett hajtás bizton csekély eredménnyel járna. Lövésre készen állnak a vadászok, a hajtók kiabálása jelzi a hajtás kezdetét és nemsokára gyors egymásutánban szólnak az első lövések. Most már elől, a hajtás frontjában láthatók az első üreginyulak. Eleinte igen könnyű célpontok, mert jóideig csendesen ülnek és így rövid távolságra könnyen ledurranthatók... Hamar változik a helyzet. A hajtók közelednek; egy kürtjel tiltja a lövöldözést a hajtók felé, ahol sokszáz nyúl ül összevissza. A hajtóktól szorítva, eleinte egyenként aztán tucatszám próbálják áttörni a vadászok frontját, hogy a szembenlévő erdőben eltűnjenek. És hogyan menekülnek a kékesszürke fürge kis fickók – egy gummilabda, ha minden erőnkből földhözvágva, majd itt, majd ott szökik fel, körülbelül azt a képet adja, mint a rémülten menekülő nyúl. Nem is lehet összehasonlítani a mezeinyúl szabályos, egyenes szaladásával, amelyet a puskával nyugodtan követhetünk, hogy tenyérnyire a feje elé célozva, terítékre hozzuk. Aki hasonlóan akarna az üreginyúlnál lőni, hamar észrevenné a különbséget a mezei- és üreginyúl közt. Az üreginyúlnak szánt lövés villámgyors célzást kíván, ami csak kitűnő lövő sajátja, aki érti a kapásból való lövést.”
Ajánlják még az éjjeli vadászatot is, fényszóróval, amely a vadat egyszersmind vakítja és meg is világítja. („Wild und Hund” 1910, „St. Hubertus” 1912.) Spanyolországban – mondja Wildungen – a vadászok állítólag értenek hozzá, hogy minden korú és nemű üreginyulat egy szalmaszálon vagy levélen utánzott hanggal előcsalogassák. Nálunk ezt a metódust nem ismerik és nem is tudjuk miféle hangot is utánoznak tulajdonképpen. Igaz, hogy az üreginyúlnak is vannak panaszos hangjai. Otto ismételten észrevette, hogy sántára lőtt üreginyúl még kisdarabig szaladt, aztán hirtelen fekve maradt és metszően felsikoltott, oly éles hangon, amilyent máskor sohasem hallott. Ilyen állatok rendesen eltört csontjukkal valami ágon fennakadnak és e percben különös nagy fájdalmat szenvednek.
Az a vadászat, amely az üreginyulat nem mint mulatságos vadat kezeli, hanem mint gonosz kártevőt, az a görénnyel való vadászata. Erre a fogásra, ellentétben a vadászattal, borús napok a legalkalmasabbak, amikor az üreginyulak lyukaikban tartózkodnak.
Franke E. praktikus utasításokat ad erre nézve „Das Frettchen, seine Zucht, Pflege und Dressur zur Jagd auf Kaninchen” című művében.
Magyarországon az üreginyúl bármikor vadászható. Az 1883: XX. tc. 13. §-a szerint „a tengeri (üregi) nyulat saját területén a birtokos bármikor elpusztíthatja azon esetben is, ha a vadászat bérbe volna adva; ha azonban a pusztítást hajtókkal vagy bárminemű vadászebekkel akarja végbevinni, ebben az esetben a bérlő beleegyezését tartozik kieszközölni.” Az üregi nyulat a fenti törvény a kártékony állatok közé sorozza. Hogy nem oknélkül, arról már az életmódjának ismertetésével kapcsolatban meggyőződhettünk.
A különféle vadászati módszerek közül a legrégibb az üreginyúlnak vadászgörénnyel való vadászata. A vadászgörényt a vadászatra puhánbélelt fedeleskosárban, esetleg vadásztarisznyában viszik ki. A nyúltanyához érve, megkeresünk minden járt lyukat, folyosót és mindegyik elé egy zsákformára szabott, mintegy 1 méter hosszú hálót állítunk fel, mely egy gyűrű körül van fonva és hozzáerősítve. Erre azután a főbejáratba bebocsátanak egy vadászgörényt és a nyílást szintén elzárják. Mihelyt a nyulak észreveszik a benyomuló ellenséget, rémülten menekülnek kifelé és beleszaladnak a hálóba, ahol agyonverik őket.” Vadászatának nemesebb módja, ha a vadászgörényt csak kiugratásra használják és a kiugrott nyulat puskával lövik agyon.
A vadászgörény vérszomja semmivel sem kisebb, mint a közönséges görényé. Éppen ezért nyúltanyába bocsátás előtt kis bőrszíjkosarat raknak rá, nehogy a nyulakat megölje. Hogy a vadász mindig tudja, merre jár az állat, éleshangú csengőt akaszt a nyakába. A csengőt legjobb gummiszalaggal a nyakra erősíteni, mert különben könnyen megtörténhetik, hogy egy kiálló fagyökéren az állat véletlen önakasztással nyomorultul végzi életét. A szájkosár nélkül beeresztett vadászgörény, ha nyúlfiakat is talál a tanyán, rögtön fölfalja azokat, ő maga pedig leheveredik a meleg fészekbe, s addig váratja a gazdáját odakint, amíg kedve tartja. Ilyenkor legjobb csalogató egy bot végére kötött eleven üreginyúl… Nincs vadászgörény, mely e csalogatásnak ellen tudna állani, vérszomja felülkerekedik, rárohan a nyúlra, beléharap s akkor azzal együtt kivonszolható.
Az üreginyúl nyoma természetesen majdnem pontosan egyezik a mezeinyúléval, eltekintve megfelelően kisebb méretektől, amelyek körülbelül egy félig fejlett mezeinyúléval egyeznek. Az ürüléke is mezeinyúlszerű, csakhogy kisebb, majdnem golyóforma darabokból áll, melyek nagyobb tömegben találhatók. Hangot éppoly ritkán ad, mint a mezeinyúl, félelmében vagy nagy fájdalmában átható, világos színezetű, visító füttyszerű hangot hallat.
Az üreginyúl húsa fehér és jóízű, bőrét is ugyanúgy használják, mint a mezeinyúlét. Bár sokan előítéletből nem eszik meg a húsát, újabban nagyobb keresletnek örvend. Így a berlini központi vásárcsarnokban 1906-ban 160.400 darab (122.500 kg) került piacra, mintegy 97.500 aranymárka értékben.
Pompás leírást ad a vad üreginyulakról Liebe K. („Zoologischer Garten” 1889). „Az alig 3–4 nap óta nyitottszemű fiatal állatok a fény iránt nagyon érzékenyek.” Később drótketrecbe helyezte állatait és pedig olyanba, amelyben nem volt sötét sarok; naponként kétszer engedte ki innen állatait, hogy szabad mozgást nyerhessenek. A szoba sarkába helyezett és fürészporral telt kis ládikát a legtöbb szívesen fogadta s azon túl a szobát és ketrecet mintaszerűen tisztán tartották… Ha eleinte egyik-másik vét a szobai tisztaságtörvény ellen egy kellő pillanatban az állat felé dobott kendő vagy tárgy rövid idő múlva meghozza az eredmény… Persze, ameddig a ládikóban ülnek, nem szabad őket zavarni. Ilymódon tisztaságra szoktathatók mindazok az állatok, – mint például hörcsög, borz, nyest – amelyek a szabadban is tiszták. A házinyúl fiataljai például sokkal nehezebben szoknak a tisztasághoz, sőt vannak közöttük olyanok is, amelyek sohase lesznek szobatiszták. Legzsengébb fiatalságukban is, amikor még csak tejjel táplálkoznak, a vad üreginyulak okosabbak, mint a házinyulak. Így ha az állatkákat az asztal szélére ültetjük, akkor a vad üreginyulak a szakadék veszélyes voltát az asztal és a padló között igen helyesen ítélik meg és gondosan kerülik azt, hogy a veszedelmes mélységhez közel jöjjenek; e közben fejüket és fülüket folyton mozgatják, ide-oda nézelődnek, vizsgálódnak. A fiatal házinyulak hasonló helyzetben ostobán és gondoskodás nélkül mennek az asztal szélére és rendesen leesnek az asztalról.
Azonkívül a vad üregi nyulat jellemzi „nagy, majdnem szolgai ragaszkodása ápolójához”, akinek pedig, s ez a különös, nem is kell az egyetlen és első gondozónak, azaz etetőnek lennie. Így Liebe felesége egy egészen fiatal vad üreginyulat nevelt fel tejen, mely azonban egészen különös vonzalmat árult el a férj iránt. „Ha az állatka az asztalon sétált – írja Liebe – és félni kezdett, akkor rögtön hozzám sietett és kabátom ujjába vagy mellényem mögé bújt. Később ölembe ugrott és karom vagy kabátom védelmét kereste. Ha gazdája a szobába lépett, „ rögtön tudta ezt, szimatolva közeledett és örömét ugrándozva fejezte ki”. Nemsokára „azután, hogy leszokott a tejről, feleségemtől egy falatot sem fogadott el többé, egyáltalán senkitől, mint tőlem… Pedig az állatnak semmiféle rossz bánásmódban nem volt része, s így rossz tapasztalatot se szerezhetett szimpátiájához és ellenszenvéhez. Földim és jóbarátom Brehm A. óraszám foglalkozott vele, s azt hitte, hogy vele, a tapasztalt állatismerővel szemben ez az antipátia nem lesz tartós, mindhiába!… Brehm karját az enyém alá csúsztatta és kezét piskótával az ujjai között az enyém alá: mindhiába, a nyuszi orra finomabb, élesebb volt, mint a mi ravaszkodásunk, de mindig tisztán látszott, hogy csak az orra vezette a kis állatot, nem pedig a látás, vagy hallás… A szaglás határozottan a legfejlettebb érzéke: az állat állandóan mozgó orrocskája tartja fenn elsősorban az összeköttetést a külvilággal. A lelki emóciók erősségét, melyeket külső dolgok okoznak, leolvashatjuk arról a tempóról, ahogyan az orra mozog. Egy darab kétszersültön, amelyet sok papírba csavartunk, láthatjuk, mily gyorsan vesz tudomást annak tartalmáról. Különben a hallásuk biztosan nem rossz, de úgy látszik, mintha az üreginyúl hallása egyes hangok iránt nagyon tompa, mások iránt pedig sokkal élesebb lenne. Zenei hangok majdnem semmi hatást nem gyakoroltak rájuk, ellenben egész gyenge zajokra reagáltak, amit a fülek mozgásából lehetett megismerni, méginkább abból, hogy rögtön abbahagyták a rágást, ha éppen ettek. Erős ütések hangja megijesztette őket, de a mennydörgésre nem ügyeltek. Hogyha idegen terepen előremerészkednek, akkor a fülek ritkán állanak egyformán, hanem különféleképp, az egyik például oldalra és lefelé, a másik előreirányítva. Nyilvánvaló tehát, hogy a hallás nagy szerepet játszik. Ezt különben abból is gondolhatjuk, hogy az állat a fülében lévő finom szőrök gyenge érintésére igen érzékenyen reagál.” Liebe lehetségesnek és valószínűnek tartja, hogy e fülszőrök vibrálása az észrevevésben segítenek az állatnak.
„ Hogy mind az üregi-, mind a mezeinyulak erős nappalifényben nem nagyon jól látnak, régen ismeretes tény.” De azért csak előítélet az, hogy „homályban és sötétségben látóképességük igen nagy.” Mikor Liebe az állatok magatartását fényben vizsgálta, azt tapasztalta, hogy „egy esetben sem álltak jobban a homályban, mint az emberek.” Nappali álmukat a fogságban könnyen megszakítják és a „a legkisebb alkalommal is rögtön kéznél vannak, még délben is. Igen hamar megértik a tányérok és evőeszközök csörömpölését, ha ebédre terítünk. Aztán, ha a család asztalnál ül, kijönnek és kiválasztott kedvencük mellett, akár férfi, akár nő legyen, szépen „szolgálnak” mint a kis kutyák, miközben koldulnak és orrukkal szimatolnak. Ha túlsoká tart, míg egy kis kenyeret vagy burgonyát kapnak, akkor türelmetlenkednek és gazdájuk ölébe ugranak. Ha az ugrás sikerült, nagyon jól tudják, hogy nem dobják le őket és mialatt első lábukat az asztalra teszik, minden félelem nélkül vizsgálják örökké mozgó orrocskájukkal az asztal felett terjengő illatokat, s mindenekelőtt a falatokat, melyek a villa hegyén szájunkba vándorolnak.”
Szívesebben, mint a magukfajtájával, játszadoznak az emberrel, ki őket erre hangolja; fogócskát játszanak a kézzel; hogyha a pamlagra hívjuk őket, elbújnak és aztán halkan és óvatosan előjönnek a másik oldalról, majd első lábukkal rácsapnak a kézre, de nem harapnak még gyöngén és játékból sem. Egy különös kedveskedésből – melyet néha egymásközött gyakorolnak – egymás száját lenyalják; ezt a hízelgést gazdájukkal szemben is alkalmazzák: hogyha nyugodtan fekszik a pamlagon, amikoris szívesen feljönnek mellére és száját, szakállát nyalogatják. Belső jóérzésüket és örömteli hangulatukat keresztugrások fejezik ki. Minden különösebb lendület nélkül, lassú járkálás vagy ülés közben, a vidámkedvű nyuszik hirtelen megrázzák fejüket és felfelé ugranak, mialatt mind a négy lábukkal ellökik magukat a földtől mintegy egy-másfélláb magasra. E közben a levegőben rendesen egy furcsa fordulatot végeznek, úgyhogy testük tengelye előbbi állásához képest többé-kevésbbé derékszögbe jut. Az örömnyilvánításnak ez a módja csak az állat idősebb korában tűnik el.” Liebe igen találóan a bakugrással hasonlítja ugrásukat össze, amely nagyon hasonlít a fiatal kérődzők ugrándozásához. Liebe olyan eseteket is említ, amelyek azt bizonyítják, „hogy az egyének mint egyéniségek fejlődnek tovább” és ebből következtetve, óva int attól, hogy egyes megfigyelésekből általánosítva az egész faj tulajdonságaira következtessünk. „Egy vad üreginyulam hozzászokott ahhoz, hogy a padló deszkáit rágicsálta. Egy másik különös örömét lelte abban, hogy feleségem egy bizonyos ruhájába lyukakat harapott. De társaiknak eszükbe sem jutott, hogy ezeket a neveletlenségeket szintén megszokják. Egyik nagy ellenszenvvel viseltetett egyik kosztosom ellen; már messziről megismerte lépteit, morogva elébe állt, nem akarta továbbengedni, sőt utána szaladt és cipőjébe próbált harapni. Éppúgy az egyiknek kedvenc étele nem az a másik számára. Rendkívül gyorsan jutnak a szelidített üreginyulak arra a meggyőződésre, hogy tisztasági ládikájukban teljes biztonságban vannak. Ha pajkosságból valami helytelent követ el az állat, amiről tudja, hogy büntetés következik utána, akkor, mihelyt a gazda belép, gyorsan a ládába menekül és nem jön ki előbb, míg az el nem távozik. De a bűntudat ritkán tart tovább egy félóránál, legfeljebb egy óránál. Nagyon kíváncsiak, mindent megvizsgálnak, ami útjokba vetődik, de először orrukkal alapos előtanulmányt végeznek. A rosszkedvüket hátsólábaik különös mozgásával fejezik ki. A hátsólábakkal való dobogásnak egyébként többféle jelentősége lehet. A többi állatra gyakorolt hatás után ítélve, ezek a dobbantások néha figyelmeztetőjelek, amelyek gyors menekülést okoznak, néha gyülekezésre felszólítók, amelyekkel a fiatalokat az öregek magukhoz hívják, néha minden következménynélküli kifejezései valamely indulatnak. Az ijedtséget, félelmet, dühöt, bosszankodást, szeretetet bizonyára legtöbbször a hátsólábakkal való toporzékolással fejezik ki.
A házinyúl manapság mint hús- és prémállat a legnagyobb jelentőséggel bír. Különösen erről a helyről, ahonnan a legszélesebb körökbe is elhat a szó, nem hangsúlyozható eléggé nyomatékosan értéke és haszna; a házinyúlat, mint olyant, még közel sem méltatják annyira, amint ezt a folyton fokozódó húsdrágaság mellett megérdemelné, és ahogy Franciaországban, Belgiumban és Angliában már régóta történik. És pedig csak pusztán előítéletből! Mert ha az előítéleteknek komoly, sőt a legkisebb alapja is volna, az angolok, franciák és belgák aligha élnének oly sűrűn házinyúlhússal. Sokkal üdvösebb volna, ha azoknak, akiknek nem jut a vasárnapi tyúkhúsra, legalább házinyúl volna a serpenyőjében!
A házinyúl kétségtelenül az üreginyúltól származik, ez utóbbit rövid idő alatt meg lehet szelidíteni, a házinyúl pedig szabadjára eresztve, pár hónap alatt teljesen elvadul s ivadékai színben ismét visszaütnek a vad fajtára. A megszelidített üreginyúl éppúgy tartható, mint a házinyúl, de ritkán szelídülnek meg egészen és ha megfogjuk őket, rendesen harapnak és karmolnak. Az együtt nevelkedett üreginyulak jól megférnek egymással, de ha idegent eresztünk közéjük, azt rendesen agyonharapják. Harcba csak a nőstények keverednek egymással. A nőstény szőrével puhára bélelt fészkében rendesen 5–7, de néha több fiat vet. Lenz feljegyezte egy nőstény évi szaporulatát, amely szerint január 9-én 6, március 25-én 9, április 30-án 5, május 29-én 4, június 29-én 7, augusztus elsején 6, szeptember 1-én 6, október 7-én 9 és december 8-án 6, tehát egy évben összesen 58 kölyke volt.
A jól táplált házinyulak néha nagyon vakmerőkké lesznek s nemcsak azt karmolják és harapják meg, aki meg akarja őket fogni, hanem más állatokat is – különösen irigységből – megtámadnak. Lenz sógorának volt egy vén hím házinyula, melyet a juhokkal együtt tartott. Mikor elkezdtük a juhokat eszparzettel etetni, annyira ízlett ez az öregnek, hogy legszívesebben egyedül ette volna meg az egészet. Odaült a takarmány mellé, morgott, makogott, harapott, sőt egy juhnak a nyakára ugrott és jól megharapta. Az elősiető emberek ugyan nyakoncsípték, de mindaddig marta a juhokat, míg csak el nem távolították az istállóból. Egy másik nyúl véresre harapta egy fiatal kecskegida lábát, felugrott a baknak a nyakára és beleharapott a fülébe. Úgy kellett ezt is eltávolítani. Az ilyen vén hímek néha kölykeiket, sőt nőstényüket is megmarják, mely utóbbit arra is rávesznek, hogy rosszul bánjék fiaival. Ha az anyanyúl nem szoptatja, vagy éppen megfojtja egyik-másik fiát, a többit csak úgy lehet megmenteni, ha a hímet elkülönítjük.
A házinyúltenyésztés nálunk csak most kezd fellendülni, bár külföldi viszonyokhoz mérten még erősen kezdetleges fokon áll. Sokan ma is gyerekjátéknak tartják, de azok nem számolnak azzal, hogy mily nagy jelentőségű ez, mint népeledel. Neundorf mondja a következőket: „A házinyúl, amelyet okszerűen különösen Angliában, Belgiumban és Franciaországban tenyésztenek, sok ezer embernek nyujt kis tőke mellett nemcsak biztos keresetet, hanem húst is; így nevezett országok nemzeti vagyonának értékét sok millió márkával emeli… A házinyulak nem igényes, szerény állatok; megelégednek a konyha, kert és csűrök hulladékaival; se drága takarmányt, se költséges berendezést nem igényelnek. Azáltal, hogy az addig alig értékesíthető hulladékokkal is beérik, a haszon két, sőt háromszorosára emelkedik. Anglia és Franciaországban a házinyulat szegény és gazdag ember egyaránt fogyasztja.” A házinyúlhús tápértékét Stöver számszerűleg is bizonyítja. „A nyúlhús zsírmentes alakban 75% vizet és 25% szilárd alkatrészt, míg a legjobb minőségű zsírmentes ökörhús 78% vizet és 28% szilárd alkatrészt tartalmaz. Ebből is kitűnik, hogy tápértékben felette áll a csirkehúsnak és csak kevéssel marad el az ökörhús mögött. Nevezett országokban a paraszt-, munkás- és kispolgári osztály vasárnapi pecsenyéjét képezi; az ínyencnek változatosságot nyujt. Hússzegény vidékeken pedig a húshiány részleges enyhítésére szolgál, kistőkések, munkások, tisztviselők, kézművesek pedig mint mellékfoglalkozást űzik tenyésztését a biztos haszon miatt. Ezért a nyúltenyésztés nagy népszerűségnek örvend úgy szegénynél, mint gazdagnál.”
Csak nem szabad úgy számítani, hogy mivel 20 házinyúl – amelyeknek lakása és takarmánya nagy költség nélkül beszerezhető – nagyon csinos összeget jövedelmez, 200 drb 10-szer és 2000 drb 100 annyit fog hozni. Ebből a hamis következtetéstől nagyon óv a mérvadó angol „Book of the rabbit”, amidőn példaképpen nagyon találóan a sokat emlegetett szárnyastenyésztő farmokra mutat rá és száraz angol-szász humorral jegyzi meg, hogy ilyen nyúlfarmoknál az, aki keres, valószínűleg csak az az ember lesz, aki a szükséges tenyésznyulakat szállítja. A házinyúltenyésztés mottója legyen tehát: „Sok kicsi sokra megy.”
Hogy milyen csodálatraméltó eredményei vannak azonban a kistenyésztők munkájának a házinyúltenyésztő országokban, azt néhány szám világítja meg a legjobban, csak az osztendei piacról hetenként 300.000 házinyúl kerül kivitelre Londonba, ahol a hetifogyasztás legalább félmillió, a napi pedig 75.000 darab, Franciaország házinyúlilletménye évenként 85 millió, más adatok szerint 100 millió, 350 millió frank értékben; egyedül Párizs évenként 3 millió darabot fogyaszt. Angliában – mint Lord Malmesbury 1872-ben az angol felsőházzal közli – már körülbelül 50 év előtt évenként 650.000 mázsa nyúlhúst fogyasztottak 32,250.000 márka értékben. A derby-i püspök évenként saját tenyészetéből 12.000 darab nyúlbőrt ad el. Hasbach szerint a levágott nyúlból kevés megy veszendőbe; több kísérletet végzett és úgy találta, hogy egy régebbi tenyésztő számításai – aki a házinyúl levágása után a teljes súlyból 15%-ot számít vérre és ehetetlen belsőrészekre, 10%-ot a lábakra és bőrre, és hogy 12% zsír, 30% főzőhús és 33% sütnivaló hús marad, teljesen helytállók. Melyik más vágómarhánál találunk hasonló előnyös viszonyokat?… Legjobb ízű az 5–8 hónapos állatok húsa, mikor még 4–5 kg súlyúak. Az öregebb állatok húsa, – ezalatt azok értendők, amelyek idősebbek, mint 1 1/2 évesek, – sokat veszít jó ízéből és erejéből. Külön házinyúl-szakácskönyvet írt Pröpper, amely több mint 100 receptet tartalmaz.
A házinyúlgereznát külön és igen fejlett ipar dolgozza fel; nemes prémutánzatokat készítenek belőle. Éppoly jelentős a nyúlszőrfogyasztás is, mióta mindenki nyúlszőrkalapot visel. Hasbach mondja, hogy Franciaországban évenként több mint 30 millió frankot adnak ki nyúlbőrökért csak a kalapgyártók és ezenkívül a nyúlgereznából készített prémek értéke túlhaladja a 10 millió frankot. Genfben több mint 2000 munkást foglalkoztat a prémek elkészítése és festése. Brasz szerint a nyúlprémkészítés még ma is majdnem kizárólag Belgiumra és Franciaországra szorítkozik, ahonnét évenként 12–15 millió kikészített nyírott és többnyire szilskinre festett prémet szállítanak külföldre; a belgák szilskinutánzatai kisebbek és minőségben silányabbak, mint a franciáké. Németországban eddig (1917) csak egy ilyen nagy gyár van az alsó Rajna mellett Unkel-ban, amely évenként 3 millió gereznát dolgoz fel; ezt a gyárat egy 1870-ben Franciaországból kiutasított rajnavidéki német alapította. A közönséges vadszínűeken kívül Franciaország évenként 500.000 darab ezüstnyulat dolgoz fel, amelyek közül a legjobbakat csinos, eredeti színükben hagynak meg, s csak a silányabbakat festik meg. A rövidszőrű, tiszta fehér albinonyulak főgyüjtőhelye (körülbelül 2 millió darab) Polnisch-Lissa Németországban és a többi galíciai kereskedőváros. Innét kerülnek a kereskedelembe a hermelinutánzatok, amelyeket mindig szebben és szebben tudnak előállítani. Az igen jó hermelinutánzat tartós és számtalanszor tisztítható, míg az igazi hermelin tisztítás után sárga lesz. A hosszú- és selyemszőrű angora-házinyúl minden kísérlet ellenére nem jutott jelentőségre a modern prémiparban, annál nagyobb szerepet játszik Angliában a szövőiparban, ahol meleg sálokat szőnek szőréből. A vad üregi nyúlbőrök óriási tömege, amelyet Ausztrália vet évenként a világpiacra, valamint a német üregi nyulak gereznái is, főképpen a kalapgyártásban játszanak szerepet.
A házinyulat a tenyész- és haszonállatok közé sorozhatjuk, minthogy általában véve egyformán keressük állatainkban a haszon- és tenyészértéket is. A haszonértéket húsnyulainkban a termelt hús mennyisége, szőrmésnyulainkban a szőrme minősége szabja meg. A tenyészérték a szaporasággal és átörökítő képességgel van szoros összefüggésben. De tévedés volna azt hinni, hogy minden nagy haszonértékű állatnak a tenyészértéke és minden tenyészértékű állatnak a haszonértéke is nagy.
A tenyésztőnek elsőrendű érdeke a neki megfelelő fajták kiválasztása. Ne felejtsük el, hogy a természet ha egyirányban bőkezű, másirányban fukar. Nem törekedhetünk tehát egyidejűleg kifogástalan minőségű gerezna és nagy hústömeg termelésére. Házinyulaink közül a legjobb gereznát a közép- és kisfajták szolgáltatják, a nagyfajták – hústermelésre valók. Takarmányértékesítőképesség szempontjából is nagy különbség van az egyes fajták között, az ugyanazon minőségű és mennyiségű takarmányt leggazdaságosabban a középsúlyú fajták dolgozzák fel.
Minden házinyúl értékét erősen befolyásolja a test egészségi állapota. Betegség esetén tudnunk kell, hogy múló vagy maradandó betegséggel van-e dolgunk, és ha gyógyítható a betegség, akkor mennyi idő alatt és mekkora orvoslási költség árán? Becslésnél szem előtt kell tartanunk azt is, hogy az állat korához, neméhez, fajtájához viszonyítva mekkora fejlettségre tett szert, vagyis mennyi súlya és milyenek testének méretei. A test méreteiből a test alkotására is következtethetünk, amelyből viszont a test belső felépítésének mikéntjére vonhatunk fontos következtetéseket. A test felépítésének mikéntjét, egészséges, életerős voltát, az anyagcsere minőségét, a fejlődési erélyt, az állat bőrének és szőrözetének tulajdonságai is elárulják. A következtetésben azonban óvatosnak kell lennünk, mert a bőr s szőrözet minősége a fajta, egyed, kor, ivar, léghajlat és tápláltság szerint is változik. A színeződés a legtöbb esetben a gazdaságilag fontos tulajdonságokkal szoros kapcsolatban van s mint ilyen el nem hanyagolható, mert egyik kritériuma lehet a fajta tisztaságának.
Túlsovány lehet a házinyúl betegség vagy koplaltatás következtében. Még ha a koplalás is volt az oka a soványságnak, nem kívánatos állapot, mert legyengült állapotban a szervezet hajlamos mindenféle betegségre. A túlkövér házinyúlnak nemcsak a húsa lesz kellemetlen ízű, hanem tenyészértéke is csökken; és pedig ritkábban jelentkezik a nemi inger, csökken a termékenyítőképesség, sőt a meddőség is beállhat.
Ha nyúltenyészetünket hústermelésre rendezzük be, akkor a fejlődés gyorsaságát is figyelembe kell vennünk. Hústermelésre a korán érő fajták alkalmasak, minthogy szervezetük gyorsan dolgozza fel a felvett táplálékot és nyugodt vérmérsékletüknél fogva mozgásokra kevés energiát használnak fel. Viszont ellenállóképességük kisebb, nemi életük lanyhább és a takarmány minősége iránt igényesebbek.
A házinyúl értékét rossz szokásai is csökkenthetik. Lehet az állat harapós, veszekedő, marakodó természetű vagy olyan, amelyik kicsinyeit felfalja. Ha a rossz szokások az idegrendszer abnormális ingerlékenységére vezethetők vissza, akkor a tenyészérték csökken, minthogy az idegrendszer tulajdonságai öröklődnek. Előnyösen befolyásolja az állatok értékét az ápolás és takarmányolás iránti igénytelenség. A házinyulak közül takarmányigényesebbek a nehézsúlyú fajták, a húsnyulak, ápolás igényesebbek a selyemszőrű angora nyulak. Általában véve a házinyulak éppen igénytelenségük miatt népies – külterjes – tenyésztésre rendkívül alkalmasak. Tenyésztésre kizárólag a normális ivarkészülékkel bíró állatok felelnek meg! Házinyulak közül csak a hímeket szokták ivartalanítani, herélni és ezek közül is csak azokat, amelyeket levágásra szántak és tenyésztési célokra nem alkalmasak. A herélt állatoknak nemcsak a húsa lesz jobbízű, hanem azok gyorsabban is nőnek.
A kor a házinyúlnak főként a tenyészértékét befolyásolja, a haszonértéket csak annyiban, hogy a korosabb állatok bundájának színe fakó lesz s így értéke csökken. Tenyészállatnak a kifejlődött, de nem öregedő állatok alkalmasak. A házinyúl korán ivarérett, annyira korán, hogy a nyúlfiakat nemek szerint már 3–4 hónapos korukban szét kell választani. Az ivarérett állat azonban még nem tenyészérett. Tenyészérett a kisfajta házinyúl 7, a nagyobb fajta 9–10 hónapos korában. A még fejletlen állapotban teherbe jutott nőstény utódai satnyák, életképtelenek, s a korai fedeztetést az anyaállat is egész életére megsínyli. Viszont az is bizonyos, hogy az olyan nőstény, amely fejlettségének elértével nem vétetett tenyésztésbe, később már nem szokta a hozzáfüzött reményeket beváltani. Természetesen a meddő nőstények és magtalan hímeknek nincs tenyészértékük. A nőstények tenyészértékének megállapításánál a csecsbimbók számát és fejlettségét is figyelembe kell venni, dacára annak, hogy a tenyésztő szempontjából nem kívánatos az abnormálisan nagy szaporaság. Az egészségesen fejlett csecsbimbó rendesen a jóltejelés jele. Ha egy szülőnek ivadékai kiválóak, akkor a szülő tenyészértéke is nagy; ellenben ha az ivadékok jóval satnyábbak a különben igen értékes tulajdonságokkal bíró szülőknél, akkor a szülő tenyészértéke erősen csökken. Az utódokra csak a szülők származtatási lapjáról (pedigree) vonhatunk következtetéseket, csak a származtatásból lehet megállapítani, hogy az állat milyen valószínűséggel fogja átruházni a gazdasági értéket jelentő tulajdonságait utódaira. Más szóval az állatban benne lehet, amit a származtatási lapból kiolvasunk, de nem okvetlenül kell benne lennie.
Az elmondottakból látjuk, hogy más – szigorúbb – mértékkel mérünk a tenyészérték, mint a haszonérték megállapításánál. Nyúltenyésztő rendesen csak tenyésztési célokra vásárol s így a szigorúbb mértéket kell alkalmaznia. Különösen az apaállatok veendők gondosan szemügyre, mert a hím sokkal több ivadékra gyakorol befolyást, mint a nőstény!
A hústermelés szempontjából a legnagyobb szerepet az óriás-nyulak játsszák. Ezek közül legismertebb a belga óriás, amelyet Flandriában – különösen Gent városának környékén – már régen tenyésztenek. Színe mezeinyúlszürke, sötétszürke és vasderes lehet. Hollandia és Amerikában különösen a feketeszínűeket kedvelik. A jól fejlett állat 70 cm hosszú és 7 kg súlyú, bár vannak ennél jóval nagyobb példányok is. A jól fejlett nyúlfiak 4 hetes korukban már 3/4 kg-ot nyomnak és átlagban véve hetenként 1/4 kg-al gyarapodnak, úgyhogy egy 4 hónapos nyulacska megfelelő táplálkozás mellett körülbelül 4 kg-ot nyom. Leggazdaságosabban használja ki a takarmányt a belga óriás 5–6 hónapos koráig, azontúl növekedése nem áll arányban az elfogyasztott takarmány mennyiségével; éppen ezért az ilyen korú állat már „megérett” a levágásra. A belga óriáson kívül jó egynéhány óriás-nyulat ismerünk, amelyek főképpen színben térnek el az előbbi fajtáktól.
A kosorrú nyulak típusául a francia kosorrút említhetjük meg, mely a múlt század hatvanas éveiben tűnt fel és semmi biztosat sem tudunk származásáról. Minthogy az állaton legfeltűnőbb lelógó füle, egyesek egy Algírban ma is élő lógósfülű nyúltól, mások a fokföldi nyúltól vélték származónak. A legnagyobb valószínűség szerint a francia kosorrú akkor jött létre, amikor a francia tenyésztők okszerűen nagyobbtestű állatokat igyekeztek tenyészteni. A nagyobbtestű állatok között bizonyára akad olyan példány is, amelynek a testsúlyával arányban gyarapodott a fül nagysága, súlya is. Az csak természetes következménye volt a fül súly- és nagyságbeli gyarapodásának, hogy lekonyult, lelógó lett. Egyebekben a mult századból több lelógófülű nyúlfajtát ismer az irodalom, – patagóniai, andalúziai, buldog-házinyúl, lapin belier név alatt, – ami azt bizonyítja, hogy a mai egységes típusú francia kosorrú abban az időben még nem volt kiforrott tipikus formájában ismeretes. Angliában az angol kosorrú néven ismert fajtát tenyésztették ki belőle. Feje a koséra emlékeztet és széles mellkas és medencecsontjainál fogva a hossztengely irányában összenyomottnak látszik. Többféle színben ismeretes, sőt tarkák is lehetnek. Súlya 5–5 1/2 kg, s így kiváló húsforrás. Bundája rendkívül lágy és egyenletesen, tömötten fejlett s így a szűcsök igen kedvelik; a gereznájából készült (Párizs, Amičns) szilszkinutánzatok a legszebbek és a legjobbak; vidra- és hódprémutánzatok készítésére is igen alkalmas. A hibás példányok szőrét kalapkészítésre használják, a szőrtelenített bőrből enyvet főznek.
Rendkívül becses prémtermelők az ezüstnyulak. A kis ezüstnyulat Hátsó-Indiában, Sziám és Birmában már nagyon rég tenyésztik. Első példányait a XVI. században portugál hajósok hozták Európába, s így a legrégebben ismert nyúlfajták közé tartozik. Súlya ritkán több 2 1/2 kg-nál. Színe ezüstös, vagyis a sötét gyapjúszőrből kiálló fedőszőrök egyik részének hegye ezüstösen csillogó, fehér. Megkülönböztetünk világos, közép és sötét ezüstös színárnyalatokat; mindegyik árnyalat négyféle színváltozatban ismeretes, nevezetesen lehet ezüstszürke, ezüstsárga, ezüstbarna és ezüstkék, az alapszín különböző színe szerint. A kis ezüstnyúlfiak 4 hetes korukban kezdenek szürkülni és pedig először az orruk hegyén, legutoljára a homlok és nyaktájék ezüstöződik. 7–8 hónapos korában teljesen ezüstözött s ilyenkor a legszebb. Az egyformán ezüstözött bőröket a szűcs igen szívesen vásárolja.
A selyemszőrű nyulakat az angora-nyúl képviseli, Kis-Ázsia Angora nevű tartományából néhány évszázaddal ezelőtt került Angliába, ahonnan a XVIII. században Európa nyugati országaiba is eljutott. Az állat legfeltűnőbb sajátsága a hosszú, lágy, selymes szőrzet, az egyes szőrök átlagos hossza 20–25 cm. A hosszú szőrök mind gyapjúszőrök, míg az úgynevezett fedőszőrök elrejtetten és szétszórtan, mint rövid szőrök lépnek fel. A gyapjú- és fedőszőr elnevezés az esetben nem helyzetbeli viszonyt, hanem minőségbeli és természetesen fejlődéstani különbséget is fejez ki. Az angora-nyúl értékét a gyapjúszőrök tömöttsége és minősége szabja meg. Minél finomabb, selymesebb és lágyabb a gyapjúszőr, annál értékesebb állatunk. Csak a tiszta fehérszínűek az igazán értékes állatok. Szőréből kötött-szövött árut készítenek, mely különösen Angliában örvend közkedveltségnek. Egy jól fejlett állat egyévi szőrhozamának – kefélés, fésülés útján – maximuma 200 gr. 1 kg jól kezelt angóra-nyúlgyapjúért 80 pengőt is fizet a közvetítőkereskedelem. Az állat húshozama, mint mellékhaszon, alig jöhet számításba.
Az igazi fedőszőrnélküli nyulakat a castorrex képviseli, bár elvétve itt is találunk egy-két igen rövid, elrejtett fedőszőrt; értékét úgyszólván teljesen gyapjúszőrből álló bundájának rövidsége és tömöttsége szabja meg. A franciaországi Coulongé-ban, mintegy 10 évvel ezelőtt látott az új fajta napvilágot. Eredetileg csak hódszínben volt ismeretes, most már úgyszólván minden színben tenyésztik. Rendkívül keresett nyúlfajta, melynek gereznája is tetemes értéket képvisel. Gereznája ugyanis minden különösebb eljárás – nyírás, „vadszőrtelenítés” – nélkül feldolgozható prémnek. Az első pár tenyészállat, amely piacra került, 5000 aranyfrankért kelt el és még 3 évvel ezelőtt 1000 aranymárkát fizettek párjáért. Szinte egyező a hóbunda színével, vagyis sötétbarna. Az egyes szőrök a tövükön kékes, a hegyükön sötétbarna-színűek; hosszúk a 10 mm-t meg nem haladja. Kétségtelen, ha majd jobban elterjed, legértékesebb prémtermelő házinyúlunk lesz.
A különféle prémnyulak csoportjából említésre méltó a bécsi kék. Talán az egyetlen nyúlfajtánk, melynek pontos genezisét ismerjük. Lotharingiai óriás, belga óriás és morva házinyúl keveréke, amelyhez még hollandi házinyúlvér is járult. Az átlagban 4 1/2 kg súlyú állat bundája sötétgalambkék-, vagy acélkékszínű, és igen becses szűcsáru, mert keresett tömegcikk. A gereznát a maga természetességében is igen gyakran felhasználják.
Hasonlóan értékes prémnyúl a még sötétbarna színű havannanyúl is, melynek testsúlya ritkán haladja meg a 3 kg-ot. Legszebb a bundájuk 6–8 hónapos korukban, későbben rendesen eltűnik a szép mélybarna színezet, fellép a rozsdázottság és igen gyakran helyenként a szín is kifakul; ajánlatos idejében levágni. Aránylag nagyon könnyen hízlalható.
Közismert fajta az orosznyúl, melyet még kínai, afrikai, egyiptomi, szibériai, windsori és himalája-nyúl néven is emlegetnek az irodalomban. Bartlett 1861-ben végzett kísérletei szerint a szelíd és vad ezüstnyúl kereszteződéséből származott utódok között is mindig akad orosznyúl. Ezek szerint az orosznyúl nem más, mint az ezüstnyúl albinója. Színe ragyogó fehér, az orr hegye, a fülek és lábak vége és a farok tiszta fekete. Bundája rövid, bársonyos és tömött. Szeme pirosszínű. Az újszülött kis nyúl rózsaszínű, 3 hetes koráig teljesen fehér és csak 6 hónapos korában teljesen színezett. Rendkívül gondos ápolást és tisztántartást igényelnek, mert különben az igen értékes és keresett bunda piszkosszürke, értéktelen holmivá válik. A gereznát nyírva és nyiratlanul is hermelinutánzatok készítésére használják.
Az ujonnan kitenyésztett prémnyúl-fajták közül említésre méltó a csincsillaprémű nyúl, amely Angliában évtizedek óta ismert fajta és csak a világháború alatt jutott el Franciaországba. Közép-Európa többi országaiban 1920 óta kezdett jobban elterjedni. Rendkívül finom és szép bundája a csincsilláéhoz rendkívül hasonló, s mint ilyen igen becses. Az angol szűcsárupiacon különösen a szépen színezett fiatal (5 hetes állatok) bundáját keresik. Egy ilyen „baby”-prém ára 3–5 schilling. Németországban 6–9 hónapos korában vágják az állatot.
Tarka nyúlnak a szabályosan foltozott állatot nevezi a nyúltenyésztő, tehát nem a hétköznapi értelemben vett tarkaságot érti alatta. Az úgynevezett szájkosárfolt teljesen fedi a felső ajkat, a homlok felé nyúlványa van, és mindkét oldalon egyformán fejlett. A szemgyűrűfolt egyforma szélességben fogja körül a szemet. A pofafoltok a szem alatt szabadon állók. A hátközép vonalában szalagszerű folt halad, rendesen a nyakszirttől a fark hegyéig. Az egyes tarkafajtákon nevezett foltok nem egyformán vannak kifejlődve és ezekhez még más foltok (oldal-, láb-, hátfoltok) járulhatnak. Az alapszín mindig a világosabb, a foltozás a sötétebb színű. Különlegesen tarkázottak a japáni házinyúl, a nagyon rég ismert hollandi házinyúl
A vitás nyulak csoportját a belga vitásnyúl – a németek Hasenkaninchen-je – képviseli. Nevéhez a „leporidák” kérdésének története fűződik hozzá, minthogy a nyúl színe és főként alakja a mezei nyúléhoz rendkívül hasonló. Mint élénk állat legalább mégegyszer annyi helyet igényel, mint a többi, középsúlyú nyúl-fajták. Bundája nagyon keveset ér, mert alig van gyapjúszőr benne. Mint hústermelő állat – átlagos testsúlya 3.5–4 kg – eléggé megfelelő.
A házinyúl mint igénytelen állat kevés hellyel is beéri, s éppen ezért olyan helyen is tenyészthetők, ahol más állat alig tartható. A berendezésre vonatkozólag általános szabály alig állítható fel, minthogy minden tenyésztőnek az adott hellyel kell számolnia. Célszerűség, egyszerűség és olcsóság irányítsák a berendezkedést. A modern tenyésztő minden kifejlett állatát külön ketrecben tartja. Ha sok a helye, kifutós rendszerű ketreceket épít: a szabad mozgás, napfény és levegő csak használni fog nyulainak. A nyúlketrecek lehetnek különállók, egy sorba, vagy emeletesen építettek. A típus mineműségét a rendelkezésünkre álló hely, ízlésünk és kényelemszeretetünk szabja meg. Elhelyezés szempontjából legkedvezőbb, ha ketreceink ajtói kelet vagy délkelet felé néznek; túlságosan meleg a ketrec ha dél felé néz és teljesen rossz az elhelyezés, ha északi fekvésű. A ketrecépítés és elhelyezésnél három szempont az irányadó és pedig megfelelő legyen a nagyság, jó legyen a vizelet-elvezetés és legye napos, levegős, világos ketrecünk.
A nyúl etetésénél a zöld takarmány játssza a főszerepet, minthogy a különböző tápanyagokat helyes összetételben tartalmazzák. Általában véve csak zöld takarmányon a kisfajták nevelhetők, a nagyobb fajtáknak a zöld takarmány mellett szemes takarmányt is kell adnunk, hogy elegendő fehérjemennyiséghez juthassanak. Legtöbb a fehérje a fiatal zöld hajtásokban és az összes zöld takarmányokban közvetlenül virágzás előtt. Nyúlaink szívesen megeszik a bükk-, nyír-, nyár-, éger-, hárs- és akáclombot is; nagyon szeretik a gyümölcsfagalyakat, de ezek közül a barackfagalyakat és a mérges folyadékokkal permetezetteket ki kell dobnunk, mert mérgező hatásúak. A konyhahulladékok közül kelvirág, kelkáposzta, kalarábéhéj a legértékesebbek, legkevesebbet ér a fehér- és vöröskáposzta, mely könnyen hasmenést okoz; kiváló étvágyjavítók petrezselyem, zeller, zsálya stb., sőt a csalán levele is. Sohase etessük állatainkkal poros takarmányt, nagy veszélyt rejt magában a nedves vagy a már megfagyott zöld takarmánnyal való etetés is. Az etetés ideje évszakonként és havonként változó. Legfontosabb szabály, hogy mindig szabályos időközökben, pontosan meghatározott órákban etessünk. Hasonlóképpen szabály ez is, hogy inkább valamivel kevesebbet, mint többet adjunk nekik enni, mint amennyit el bírnak fogyasztani.
Ápolásuk az istálló és az állatok leggondosabb tisztántartásában merül ki. Ha beteg egyik állatunk, első teendőnk tovaterjedésének meggátlása (elkülönítés, fertőtlenítés) és csak azután gondoljunk a gyógyításra.
Az intelligens nyúltenyésztő az öröklés törvényeinek ismerete mellett, új fajták kitenyésztésére is sikerrel vállalkozhatik. Az öröklés törvényeit magyarul Schandl József (Állattenyésztéstan I. köt.) összefoglalóan és Punnett–Soós („Az átöröklés”) részletesen ismertetik. Minden nyúltenyésztőnek azonban kísérletei előtt tudnia kell, hogy eddigi tapasztalatok szerint a rövidszőrűség dominál a hosszúszőrűség, a normálisan pigmentezett szőrözet az albinizmus, az üreginyúl szürke színe a fekete, az egyszínűség az orosznyúl, hollandi- és japáni nyúl színe felett; az orosznyúl színe dominál az albinizmus, az angoltarka színe pedig az üreginyúl szürke színe felett. Az itt felsorolt tapasztalati tényeket ismerve és az öröklés törvényeit és szabályait tudva, a legérdekesebb kísérleteket végezhetjük, melyeknek nemcsak tudományos, de gyakorlati értékük is lehet.
A házinyúl mint kísérleti állat – a fehér egér és tengeri malac mellett – más régóta ismeretes. Mint „kísérleti nyúl” is rengeteg hasznot hozott az emberiségnek. A Friedenthal–Uhlenhuth-féle vérreakciós kísérletekben is fontos szerepet játszott; a vérreakciókkal az állatok közeli vagy távoli rokonságot lehet bizonyítani. Ha mindezekhez mégegyszer hozzáadjuk a más említett közvetlen hasznukat is, csak csodálkozhatunk azon, hogy nálunk Magyarországon a nyúltenyésztés még mindig csak gyerekkorát éli.
A vörös nyúl (Oryctolagus crassicaudatus Is. Geoffr.)
Trouessart-féle emlős-katalógus szerint az üreginyúl egyetlen élő rokona. A fokföldi gyarmatosok roode haas, klip haas-nak nevezik; Dél-Afrika – Fokföld, Natal és Transvaal – felföldjeiről ismeretes; egyik alfaja a sziklanyúl (O. c. nyikae Thos.) az északi Nyassza-földön fordul elő. Nemcsak koponyájának és csontvázának alkata, hanem életmódja is egyező az üregi nyúléval. Whyte 1897-ben többek között egy pár sziklanyulat is vitt a British Museumnak északi Nyassza-földről a Nyika fennsík-ról, mint Sir Johnston H. angol kormányzó ajándékát. Az ajándékhoz a következő megjegyzést fűzte: „Lőttem sziklás terepen a Nyike-fennsík legmagasabb csúcsain, körülbelül 7000 láb magasságban. Neve – sziklanyúl – oly név, amellyel rendesen a szirtiborzot illetik; tulajdonságai is ahhoz hasonlók. Teljesen kopár fedezetlen sziklás helyeken él és mégis nagyon nehéz puskavégre keríteni, minthogy a hasadékokba elbújik. Elterjedése szűk területre szabott, koloniákban él és csak olyan helyeken található, mely szokásainak és életmódjának megfelel.”
| 3. Sörtés üregi nyulak (Caprolagus Blyth) | TARTALOM | 5. Amerikai üregi nyulak (Sylvilagus Gray) |