3. Mokók (Kerodon F. Cuv.)

Valószínű, hogy a tengerimalacok és mokók testalkotása között valami mélyreható különbséget senkisem tud kimutatni. De ezzel szemben az állatkerti ápoló, aki ezt a kétféle állatot egymás mellett naponta megfigyelheti, s akinek mindkettőt ápolnia, s a számukra kiszabott helyen őriznie kell, minden bizonnyal egymástól lényegesen különböző állatoknak minősíti. Mert, amíg egyfelől a földön mászkáló alföldi tengerimalac az ápolónak rendszerint semmi nehézséget nem okoz, a mokók a legveszedelmesebb ugrók közé tartoznak, amelyek az állatkertekben ápolt apróbb emlősök közt előfordulhatnak.

A mokók azzal is elárulják sziklátkedvelő természetüket, hogy hosszabb pihenőre sohasem telepszenek le a sima földre, mint a szomszédos alföldi tengerimalacok; erre a célra mindig egy kerekded kavicsot szemelnek ki azok közül, amelyekkel kifutójuk be van szórva, s erre oly bámulatos ügyességgel tudnak rátelepedni – sokszor még 1–2 kölykükkel egyetemben is, – hogy azonnal át kell látnunk: ezek az állatok alaptermészetüknél fogva a sziklás vidékekre valók. Nagyon szívesen és gyakran „szolgálnak” is, ami szintén lényük élénkebb és ügyesebb mivoltát igazolja.

Élesebb megfigyelő azt is hamarosan megállapíthatja, hogy végtagjaik hosszabbak s testük karcsúbb, mint az aperea-é; hosszúkásabb fejét pedig egészen sajátos, íves lefutású arcél jellemzi. Végül pedig Wagner az alföldi tengerimalaccal szemben a láb alkotásában mutatkozó érdekes különbségre mutat reá, amely minden bizonnyal szoros összefüggésben áll a mozgás módjában, valamint a más természetű lakóhelyben kimutatott eltéréssel. Míg ugyanis az alföldi tengerimalacnak hegyes, kinyúló karmai vannak, „a mokók ujjai megvastagodott ujjbegyekben végződnek, és föltűnően széles, domború, a középvonal hosszában élbe futó és hirtelenül kihegyezett körmeik oly rövidek, hogy az ujjhegyeken alig tejednek túl.” Ebben tehát bizonyos fokú közeledés látható a legtökéletesebb, legügyesebb sziklamászók és ugrók, a Procavia-k lábának alkotásához. Ez utóbbiakat pedig már nem is lehet a karmokkal ellátott emlősökhöz soroznunk.

A boliviai mokó (Kerodon boliviensis Wtrh.)

Színe fején, s testének felső oldalán sárgásszürke, torka, testének alsó oldala, valamint végtagjai fehéresek. Igen jellemző végül metszőfogainak narancssárga színe.

Boliviában, főként a Titicaca tavát környező Andokban, mintegy 10–12.000 lábnyi magasságban olyan nagy tömegekben él, hogy egyes helyeken a talajt teljesen aláaknázza.

Spix mokója (Kerodon spixi Wagl.)

Spix mokója (Kerodon spixi Wagl.).

Az előbbi fajtól eltérően egész bundája szürkeszínű, de testének felső oldalán sötétebb, az alsón pedig világosabb árnyalatú.

Az európai állatkertekben ezt a fajt szeretik leginkább. Berlinben is rendszerint ez látható. Igen eleven és fürge teremtés, s e mellett élelem tekintetében sem kényes, sőt, – mint Heck írja, – nem is fázékony; az enyhébb napokat még télen is a szabadban szereti tölteni. Amint Göldi közléseiből tudjuk, ezt a fajt egyáltalában nem minősíthetjük sziklás talajt kedvelőnek, mert éppen ellenkezően, Rio de Janeirónak és Bahia környékének inkább sík, összefüggő, dús növényi takaróval borított vidékein honos.

A sziklai mokó (Kerodon rupestris Wied)

A fölül szürke, alúl fehéres sziklai mokó szintén Braziliában él, de az előbbi fajjal ellentétben csak sziklás vidékeken, ahol sziklarepedésekben és hasadékokban tanyázik, vagyis ő maga nem ás lyukat. Göldi ezt a fajt az Észak-Minas és Bahia államok Sertao-tól Maranháoig terjedő kopár hegyvidéke legjellegzetesebb állatjának tartja.

Az indiánok „hoki” néven ismerik és erősen vadásszák. Sőt Piauhy és Ceará államban, valamint az ezekkel szomszédos tengerparti államokban, az időnként föllépő aszály okozta éhínség esetén a sziklai mokó húsa a fő táplálék.