Az orangután életmódja

Wallace jeles kutatásai révén ma már a szabadban való életüket is pontosabban ismerjük. „Tudjuk” – mondta Wallace – „hogy az orangután a két nagy szigetet, Szumatrát és Borneót lakja. Úgy látszik azonban, hogy az előbbin jóval ritkább, mint az utóbbin. Itt nagy területen el van terjedve. A dél-nyugati, dél-keleti, észak-keleti és észak-nyugati partvidék nagy kiterjedésű tájain honos, de mindenütt kizárólag az alacsonyfekvésű, mocsaras erdőségekben tartózkodik. Sadongban csak vízben gazdag s magas őserdővel fedett sík vidéken találjuk. A mocsarak közelében sok magányos hegy van, amelyeket a dajákok laknak és részben gyümölcsfával beültettek. Az orangután (a bennszülöttek nyelvén meja) számára ezek kitünő vonzó pontok. Meg is látogatja azokat a gyümölcsök kedvéért, bár éjszakára mindig a mocsaras erdőkbe vonul vissza. Ama vidékeken, hol a talaj kissé magasabbra emelkedik és száraz, nem tartózkodik az orangután. Így például a Sadong mellékének mélyebb völgyeiben gyakori, de azon a ponton túl, amelyen belül az áradás és apadás észrevehető, már nem fordul elő. A nagy területre kiterjedő, megszakítás nélkül összefüggő és egyforma magas őserdőben érzi jól magát. Az ilyen erdő neki nyilt vidék, amelyen minden irányban mozoghat. Egyik fa csúcsáról a másikra kúszik és sohasem száll le a földre. A magasan fekvő, száraz vidékek, amelyek előbb tisztásokkal, majd később azokon növő alacsony berkekkel vannak födve, nem felelnek meg a mi állatunk sajátszerű mozgásának, meg sok veszélynek is volna itt kitéve. Valószínű azonkívül, hogy a neki kedves vidéken gyümölcs is nagyobb változatosságban található. A kicsiny, szigetszerűen kiemelkedő hegyek ugyanis kertül vagy ültetvényül szolgálnak, úgyhogy a mocsaras síkság közepén is a felföld fái tenyészhetnek.”

„Különös és lebilincselő látvány, az erdőben kedélyesen tovahaladó orangot látni. Óvatosan megy végig valamely nagyobb ágon, félig felemelkedett testtartással. Feltűnően hosszú karjai és aránylag rövid lábai kényszerítik erre. Mindig olyan fát szemel ki, melynek ágai a szomszédos fáéval össze vannak fonódva, s ha közel van hozzá, kinyujtja hosszú karjait, mindkét kezével megragadja az ágakat, megvizsgálja erősségüket, majd vigyázattal átlendíti magát a szomszéd ágra, amelyen, mint előbb, szépen tovasétál. Sohasem szökik vagy ugrik és sohasem látjuk, hogy sietne, mégis csaknem olyan gyorsan halad, mint ahogyan valaki a sík földön szaladni tud.” Egy másik helyen azt írja Wallace, hogy az orang egy óra alatt kényelmesen megtesz öt-hat angol mérföldet. „A hosszú, hatalmas karok nagy hasznára vannak. Segítségükkel a legmagasabb fákat is könnyen megmászhatja. Gyümölcsöket és gyenge leveleket szed velük olyan vékony ágakról, amelyek az ő súlyát nem bírnák meg, s leveleket és ágakat gyüjt velük, hogy fészket készítsen magának.” Amikor kutatónk egy orangot megsebesített, alkalma volt megfigyelni, hogyan történik a fészek építése. „Mihelyt lövésem eldördült” – beszéli Wallace – „a meja mind magasabbra mászott a fa koronájában s csakhamar elérte annak legmagasabb csúcsát. Itt azonnal köröskörül ágakat kezdett tördelni s azokat keresztül-kasul rakosgatta. A helyet pompásan választotta meg. Egyik, még sebesületlen karját nagy gyorsasággal nyujtogatta minden irányba, nagy könnyűséggel tördelte a vastag ágakat és hátamögött keresztbe rakta őket. Néhány perc mulva már tömött lombtorlasz emelkedett mögötte, amely teljesen eltakarta szemeim elől. Hasonló fészket készít a meja csaknem minden éjjel alvásra is. De ezt kisebb fára és alacsonyabbra rakja, rendesen 8–15 m magasságban a földtől, valószínűleg azért, mert itt kevésbbé van a szélnek kitéve, mint fent. A meja állítólag minden éjjel új fészket készít. Én azonban ezt nem tartom valószínűnek, mert ha így volna, akkor gyakrabban kellene ilyen maradványokat találnunk. A dajákok azt állítják, hogy ha nagyon nedves az idő, akkor a majom panadusz-levelekkel vagy nagy harasztokkal takarja be magát. Talán ez vezetett ahhoz a téves hiedelemhez, hogy a fákon kunyhót épít magának.

„Az orangután fekvőhelyét csak akkor hagyja el, amikor a nap már jó magasan jár és a harmat a levelekről teljesen felszáradt. A nap középső óráit evéssel tölti el s csak ritkán szokott visszatérni két napon belül ugyanazon fához. Amennyire alkalmam volt megfigyelni, csaknem kizárólag gyümölccsel táplálkozik. Alkalmilag azonban a leveleket, rügyeket és fiatal hajtásokat sem veti meg. Az éretlen gyümölcsöt látszólag jobban szereti, mint az érettet, s a nagyon savanyút vagy keserűt is megeszi. Különösen bizonyos nagy vörös gyümölcsnek a húsát kedveli. Némelykor a nagy gyümölcsnek csak a kicsiny magvát eszi meg, s ilyenkor sokkal többet pusztít és elhány, mint amennyit elfogyasztani képes, úgyhogy az ilyen fa alatt, melyen étkezett, állandóan nagy csomó hulladékot találunk. Nagyon szereti a duriánt s e pompás gyümölcsöt nagy mennyiségben pusztítja. De inkább lemond róla, semhogy tisztásokon menjen keresztül érte. Az orangután csak a legritkább esetben száll le a földre, valószínűleg csak akkor, ha éhségtől hajtva, a parton nedvdús hajtásokat keresgél, vagy ha nagy szárazság idején víz után megy, amit egyébkor a levelek hüvelyében kellő bőségben szokott megtalálni. Csak egyszer volt alkalmam két félig felnőtt orangot a földön egy száraz lyukban látni. Ott játszadoztak egymással; fel-felállottak s kölcsönösen karon fogták egymást. Ez a majom sohasem jár felegyenesedve, legfeljebb ha kezével magasabban fekvő ágakra kapaszkodik, vagy ha megtámadják.”

„Úgy látszik, hogy a meja nem nagyon fél az embertől. Azok az állatok, amelyeket alkalmam volt megfigyelni, sokszor percekig bámultak le rám s azután lassan a szomszédos fára kullogtak. Megtörtént, hogy amikor egyet közülök megpillantottam, ezer lépésre is el kellett mennem, hogy fegyveremet elhozzam. Mégis, amikor visszaérkeztem, többnyire mindig ugyanazon a fán találtam vagy legfeljebb néhány száz lépésnyi kerületben. Két felnőtt állatot együtt sohasem találtam, ellenben úgy a hímet, mint a nőstényt, többször láttam félig felnőtt fiaitól kísérve… Csak kivételesen fordul az elő, hogy az orangután az emberrel harcba keveredjék. Az egyik napon néhány daják azzal a hírrel jött hozzám, hogy előtte való nap a meja egyik társukat majdnem megölte.” Mikor az állat a parton a pálma sarjait dézsmálgatta, a dajákok megtámadták őt s az állat csak védekezett. Majd támadóját mindkét kezével megragadta, karját egy szempillantás alatt szájába kapta, dühösen beleharapott a könyök fölött izmaiba, s rettenetesen széjjelmarcangolta.

Az újabb tapasztalatok szerint az orang sokkal kizárólagosabb növényevő, mint afrikai rokonai. Még az óriás orangok, Max és Móric is megvetették a galambhúst, és a „Preussen” nevű Lloyd-gőzös orvosa írja róluk, hogy nem sokkal a Singaporeból való elutazása után, húsleves-élvezés következtében majdnem elpusztultak. Ellenben a szabadban az orang az indiai cibetfa (Durio zibethinus L.) és a mangostana (Garcinia mangostana L.) gyümölcsei után annyira vágyódik, hogy kedvükért a dajákok ültetvényeit is felkeresi – és ebben ismét egészen emberi ízlésről tesz tanuságot. E gyümölcsök ugyanis úgy a tövises héjú, bár rothadt szagú, de csodálatosan finom ízű durionok, mint a narancs-kinézésű mangiák, Holland-India legkedveltebb gyümölcsfajtái közé tartoznak. Wenckstern – amikor Deli környékén az őserdőben dohányültetés céljából széles utat vágtak, miközben a gyümölcsfákat meghagyták – maga is tapasztalta, hogy az orangok szívósan ragaszkodnak e gyümölcsfákhoz. Valószínű, hogy a szegény „erdei emberek” csak ezekkel tudják szomjúságukat csillapítani s így mindennapi szokásuk által hajtva, végül életveszedelembe jutnak, amelyben aztán elpusztulnak. Wenckstern ily módon nem kevesebb, mint 6 példányt ejtett el és megfigyelhette rajtuk, hogy az orang természeténél fogva nem nagyon fél az embertől. De miért is félne, mikor más ellensége nincsen, az embert meg ezelőtt nem ismerte? „Az orang a legnagyobb pontossággal látogatott meg naponként egy ilyen fát, kora reggel és délután” – írja Wenckstern. Az első lövés után az állat „megrázkódott, kinyujtózkodott és vigyázva az erdő mélye felé indult, miközben karjait messzi előrenyujtva, erős faágakat fogott meg, lábaival pedig a közvetlen alatta lévő ágra lépett”. „Az ember a fa tetején éppen így mozog” – mondja Wenckstern nagyon helyesen. Azt a gyakran hallható állítást, hogy az üldözött orang ágakkal dobálódzik, tudósítónk a leghatározottabban kétségbe vonja. „Hisz’ csaknem minden fakoronán van száraz ág is. Egy alkalommal a menekülő és jól megfigyelhető állat alatt egész szárazgally-eső hullott a lábaim elé, pedig jól látható volt, hogy minden törekvése csak arra irányult, hogy előbbre jusson, miközben egy sokgallyú, száraz ágat letört.” Azt is megfigyelte szerzőnk, hogy a súlyosan sebesült orang, ha már nem tud tovább menni, ilyen ágcsúcson leül s – mint alváskor szokta – letördelt faágakkal iparkodik magát eltakarni. „Néhány könnyen elérhető, lombos ágat letört s azokat részint a faágak közé részint testének felénk fordított oldalára rakta.”

Egészen hihetetlennek mondja Wenckstern az orang szívósságát. Az egyiknek pl. 13 olyan sebe volt, amelyek közül az ültetvény orvosa hetet nagyon súlyosnak talált. Meggyőződése szerint mindegyik külön-külön is elég lett volna arra, hogy egy embert mozgásra képtelenné, sőt valószínűleg alélttá tegyen. „Az orang azonban el tudott menekülni és csaknem egy óra hosszáig fenntartotta magát szellős ülőhelyén”. Wallace fent közölt adataival szemben, Wenckstern az orangnál semmiféle támadási kedvet, sőt még önvédelmet sem talált. „A lezuhant, súlyosan sebesült állatok egy esetben sem kísérelték meg a védekezést vagy támadást, amikor megfogták és elcipelték. Kezemet mindegyik lelőtt állatnak kezébe tettem, amikor is mindegyik gyengén, mohóság nélkül összeszorította kissé a tenyerét. Ez annyira az elfogadott kézfogás benyomását keltette, hogy alig bírtam magamban elfojtani bizonyos lelki megindultságot. Hát még, ha az állat szemeit láttam, amelyekből végtelen fáradt szomorúság tükröződött, különös ellentétben bozontos fejének és hatalmas fogazatának vad kinézésével”. Ez a tapasztalat csak úgy magyarázható meg, hogy a kérdéses orang vagy túlsúlyosan sebesült meg és a fáról való lezuhanás következtében annyira megsérült, hogy már nem tudott védekezni vagy pedig hogy nem talált okozati összefüggést megsebesülése és a vadász között. Wallace által közölt esetben, amikor közel küzdelmet folytattak a vadakkal, ez semmiféle akadályokba nem ütközött.

Az oráng fészkéről és fészeképítésről Selenka utazása óta jól vagyunk tájékozva. Ő a berlini múzeumnak egészen jómegtartású fészket küldött, amelyik ott ki is van állítva. Ezt a fészket 14 m magas és 30 cm vastag fának 11 m magasan lévő, hármas ágelágazódásában találta. Tehát nem volt magasan és a fa sem volt nagyon vastag. Ez, úgy látszik, általános szabály s az orang valószínűleg nem szereti a magas fákat, mert ott erős a szél és nyugtalan az alvás. Selenka különben erről a következőket írja: „Minden este vagy legalább minden másodikon, új fészket készít magának, többnyire kicsiny fákon és nem magasan. Az őserdőben egy nap alatt egész tucat ilyen fészket is találhatunk. Viharok időről-időre elsöprik őket. Fekvőhelyét az orang kis zöld gallyakkal és letépett levelekkel párnázza ki. A gallyakat csak egymásra rakja és sohasem fonja össze”. A berlini múzeumban lévő orangfészek kb. 1 40 m hosszú két végén 30 cm, közepén 80 cm széles és 20 cm magas. Az egész talán 20–25 ágból van összerakva, amelyek többnyire egy irányban egymás mellett és fölött feküsznek. Több közülük el van törve s az egyes darabok hegyes szög alatt hajolnak össze. E fölött azonos fajtájú, sok laza levél van. Botanikusok a Dipterocarpacea nemhez tartozó Shorea-nak határozták meg, amely az indiai szigeteken egész erdőket alkot. Ilyen fészken egy nagy orangnak egészen jó helye van. Még kinyujtózkodva is tud rajta feküdni. A fészeképítési hajlam az oranggal vele született, mert már az egészen fiatalon elfogott példányok is megcsinálják azt az európai fogságban. A londoni állatkertből megszökött egyik orang, a majomketrec közelében lévő fán, azonnal fészket rakott. De a berlini állatkert orangjai is gyakran megtették ezt, amikor néha szándékosan szabadon engedték őket. Ez a fészeképítési hajlam, mint igazi ösztön nyilvánul meg akkor is, mikor annak semmi értelme nincs. Így a régebbi berlini akvárium egyik orangja a ketrecébe benyujtott lombos égerfagallyakat a falra magasan odaerősített alvódeszkájára hordta s este takarójába burkolódzva, azokra feküdt le.

Schneidernek, a bázeli gyüjtőnek, érdekes élménye volt egy nőstény oranggal. Amikor az állatot halálosan megsebesítette, úgy tűnt fel neki, mintha valami a feje fölött repült volna el. S csakugyan, 15 m távolságra a bozótban, 40 cm hosszú kis majomkölyköt talált. Egyszerűen közöljük az esetet, a nélkül, hogy azt a magyarázatot kapcsolnánk hozzá, hogy az öreg majom a csöppséget szándékosan dobta volna el, hogy a veszélytől megmentse. Egyszerűbbnek és közelebbfekvőnek találjuk azt a magyarázatot, hogy az eldobás egészen önkénytelenül történt, abban a pillanatban, amikor az öreg érezte, hogy súlyosan megsebesült. A majomanyák ilyen esetekben, úgy látszik, csakugyan eldobják kicsinyeiket, mert Wallace is talált ilyet fejjel a mocsárba fúródva, amikor az anyát három lövéssel leterítette.

Egyik vadászat alkalmával sikerült Wallace-nak egy fiatal orangot elfognia. „Amikor hazavittem – szól a tudósítás –, kezeivel oly görcsösen kapaszkodott szakállamba, hogy csak nagy fáradsággal tudtam lefejteni, mert ujjait kampósan begörbíti. Még egyetlen foga sem volt, néhány nap mulva azonban már előbujt két alsó metszőfoga. Ha ujjamat szájába dugtam, nagy erővel kezdett szopni, orcáit minden erejével beszívta. Ám hiába iparkodott némi tejet kisajtolni. Csak miután egy darabig még erőlködött, hagyta abba a szopást s kezdett sírni, mint ahogyan a gyermek szokott ilyenkor. Ha dédelgettük és dajkáltuk, akkor nyugodt és elégedett volt. De mihelyt letettük, állandóan sírt, különösen az első pár éjszakán, amelyeket nagy nyugtalanságban töltött el. Kis szekrényből bölcsőt csináltam és puha derékaljat adtam neki, melyet naponta váltottunk és tisztítottunk. Pár nap mulva azonban szükségessé vált, hogy a kis meját meg is mossuk. Ez, nehányszori próba után, annyira megtetszett neki, hogy rögtön sírni kezdett, mihelyt piszkos lett, s mindaddig nem hagyott fel a sírással, míg ki nem vettem és kúthoz nem vittem. Az első vízsugár hatására egy kissé rugdalódzott, furcsa grimaszokat vágott, de rögtön megnyugodott, mihelyt a víz fején csurgott végig. A lemosást és ledörzsölést rendkívül szerette és teljesen boldognak látszott, ha bundáját kefélgettem. Ilyenkor egészen csendesen feküdt és kinyujtotta kezét, lábát, amíg hátán és karján hosszú szőrét fésülgettem. Az első napokban kezével, lábával belekapaszkodott mindenbe, amit csak el tudott érni. Kezeivel a levegőben hadonászott és szeretett volna valamit megragadni. Ha sikerült neki egy botot vagy rongyot megmarkolni, akkor egészen boldog volt. Más hiányában, gyakran a saját lábát fogta. Egy idő mulva csaknem mindig keresztbe rakta karjait s mindegyik kezével ellenkező oldali vállának szőrébe kapaszkodott. Mivel láttam, hogy mennyire szereti a szőrt, mesterséges anyát iparkodtam adni neki, olyképpen, hogy egy darab bivalybőrt gombolyagba kötöztem s nem messze a földtől felakasztottam. Eleinte ez nagyon tetszett neki, mert lábaival kedve szerint kapálódzhatott rajta s mindig akadt egy kis szőr, amibe belecsimpaszkodhatott. Abbeli reményem, hogy a kis árvát boldoggá tegyem, teljesülni látszott. Ám csakhamar szopni kezdett. Felhúzódott a magasba, amennyire csak lehetett, s kereste mindenütt az emlőt. De csak szőrrel és gyapjúval lett tele a szája. Ettől azután elkedvetlenedett, keservesen sírni kezdett és két-háromszori kísérlet után, abbahagyta a hiábavaló fáradozást. Az első hét elmúltával úgy találtam, hogy jobban tudnám kanállal etetni, s így változatosabb és tartalmasabb táplálékot is tudnék neki adni. A jól beáztatott, némi tojással és cukorral kevert kétszersültet, máskor meg az édes burgonyát, jóízűen megette. Én meg pompás mulatságot találtam abban, hogy furcsa arcfintorgatását figyeltem, amivel tetszését vagy nemtetszését fejezte ki a neki nyujtott táplálék fölött. A szegény kis teremtés ajkát nyalogatta, behúzta orcáit s a legnagyobb megelégedés jelével forgatta szemeit, ha szája tele volt azzal, amit különösen szeretett. Máskor meg szájával, nyelvével ide-oda forgatta a falatot, mintha csak az ízére akart volna rájönni, s ha nem találta elég édesnek vagy ízletesnek, az egészet szabályszerűen kiköpte. Ha aztán újból azt az ételt kapta, elkezdett sikoltani és hevesen hadonászott maga körül, úgy, mint ahogy azt a kis gyermek teszi haragjában.”

„Amikor már 3 hétig volt birtokomban a kis meja, szerencsére egy fiatal makákót kaptam, amely kicsiny, de nagyon eleven volt s már maga tudott enni. Mejához tettem be s rögtön a legjobb barátok lettek. Egyik sem félt a másiktól. A csöpp makákó a legkisebb figyelem nélkül a testére, sőt az arcára ült mejának és mialatt az utóbbit etettem, ő is mindig ott ült, minden lehullott morzsát felszedegetett, sőt néha még a kanalat is megragadta kezével. Mikor az etetéssel készen voltam, mohón lenyalogatta a meja ajkáról az odatapadt ételmaradékot. Sőt végül a száját is felrántotta, hogy lássa, maradt-e még benne valami. Társa testét kényelmes vánkosnak tekintette, gyakran ráfeküdt és a gyámoltalan meja kis pajtása minden pajkosságát szinte példanélküli türelemmel tűrte. Örült, hogy egyáltalán valami élő van mellette vagy valami tárgy áll a rendelkezésére, amit karjaival gyengéden átölelhet. Ha aztán pajtása ott akarta hagyni, hátának vagy fejének mozgékony bőrénél, vagy farkánál fogva oly sokáig tartotta vissza, amíg csak tudta és a makákó csak sok erőlködő ugrándozás után szabadulhatott tőle. Érdekes volt e két meglehetősen egykorú állatnak viselkedése. Meja egészen úgy tett, mint a kis gyermek. Gyámoltalanul feküdt hátán, lassan ide-oda gurult, végtagjaival hadonászott a levegőben, abban a reményben, hogy valamit megfoghat. De még nem volt képes ujjait egy határozott tárgyra irányítani. Ha elégedetlen volt, kinyitotta csaknem fogatlan száját s kívánságainak a gyermekéhez hasonló sírással adott kifejezést. A fiatal makákó ellenben állandó mozgásban volt, ide-oda ugrándozott, amikor és ahová éppen kedve tartotta. Mindent megvizsgált s a legnagyobb biztonsággal markolta fel a legkisebb tárgyat is. A ketrec peremén minden megeröltetés nélkül egyensúlyban tartotta magát, felmászott az egyik karón s minden ehetőt hatalmába kerített, ami csak útjába akadt. Nagyobb ellentétet képzelni sem lehet. Meja, a makákó mellett még sokkal inkább kis gyermeknek tetszett, mint egyébként.”

„Amikor kis foglyom már körülbelül egy hónapig volt birtokomban, látszott, hogy már egyedül is megtanul járni. Ha a földre tettük, lábaival tolta magát tovább, fel-felbukott s nagy üggyel-bajjal jutott csak előre. Amikor bölcsőjében feküdt, annak szélén szokott felágaskodni s 1–2-szer sikerült is neki kikecmeregni belőle. Ha piszkos vagy éhes volt, vagy valamilyen módon elhanyagoltnak érezte magát, akkor addig sírt keservesen, míg csak nem segítettünk rajta. Ha senki nem volt otthon vagy sírására senki sem jött elő, egy idő múlva magától elhallgatott. Amint azonban lépteket hallott, annál keservesebben rákezdte. Öt hét mulva előbújt két felső metszőfoga. Utóbbi időben cseppet sem nőtt, nagyságban és súlyban még a régi volt. Kétségkívül a tej és más ily tápláló eledelek hiánya okozta ezt. Rizslé, rizs és kétszersült csak sovány pótlék volt, a kókuszdió kipréselt nedvét pedig, melyet néha adtam neki, nem bírta a gyomra. Ennek a tápláléknak tulajdonítottam a hasmenést is, amelyben sokat szenvedett a szegény teremtés. Egy kis adag ricinusolajjal sikerült azonban a majmot meggyógyítani. 1–2 hét mulva ismét megbetegedett, mégpedig komolyabban. A tünetek ugyanazok voltak, mint a váltóláznál, még a feje és lába is megdagadt. Minden étvágyát elvesztette, s mialatt egy hét alatt csontig-bőrig lesoványodott, kimúlt.”

Wallace-nak, a fiatal orangutánról festett ama pompás életképe után kiegészítésül még néhány régebbi adatot közlök. Az első pontosabb megfigyeléseket az orániai herceg fentemlített állatkert igazgatójának, Vosmaer-nek köszönhetjük, aki hosszabb ideig tartott egy nőstényorángot. Az állat jóindulatú volt és sohasem mutatkozott gonosznak vagy csalfának. Az ember minden aggodalom nélkül szájába dughatta a kezét. Külső megjelenésében volt valami szomorúság és búskomorság. Szerette az emberi társaságot nemre való tekintet nélkül, de előnyben részesítette azokat, akik a legtöbbet foglakoztak vele. Az állatot láncra kötötték, ami néha valósággal kétségbeejtette. Ilyenkor a földre vetette magát, szánalomraméltóan sivalkodott s darabokra tépett minden takarót, amit adtak neki. Mikor egy ízben szabadon eresztették, gyorsan felkúszott a tető gerendázata közé s itt oly fürge volt, hogy négy embernek egy óra hosszáig tartott, amíg ismét be tudták fogni. E kirándulás alkalmával egy üveg malagabort fedezett fel s a dugót kihúzván, tartalmát az utolsó cseppig kiitta, a palackot meg szépen helyére tette. Minden megevett, amit eléje adtak, de a gyümölcsöt s a fűszeres növényeket minden más ételnél többre becsülte. Párolt és sült húst, vagy a halat szintén nagyon kedvelte. Rovarokra nem vadászott. Egy eléje tartott veréb sok ijedelmet okozott neki, végül is agyonharapta, néhány tollát kitépte, megízlelte húsát s azután elhajította a madarat. Nyers tojást gyönyörrel szopta ki. Legkedvesebb csemegéje azonban, úgy látszik a szamóca volt. A lefekvés előtt állandóan nagy készülődésbe fogott. Szénából fekvőhelyet készített, a szénát jól felrázta, azután még egy külön nyalábbal tett a feje alá és betakaródzott. Nem szívesen aludt egyedül, mert a magányosságot egyáltalán nem szerette. Napközben néha elszundított, de sohasem hosszú időre. Ruhát adtak neki, melyet aztán majd a derekára, majd meg a feje köré csavart és pedig hűvös időben éppúgy, mint a legnagyobb forróságban. Amikor egy alkalommal lánca lakatját kulccsal felnyitották nagy figyelemmel nézte azt. Majd egy darabka fát vett elő, bedugta a kulcslyukba s forgatta jobbra-balra. A kötél legbonyolultabb csomóit ügyesen az ujjaival bontotta ki, ha meg a csomó nagyon feszes volt, a fogaival. Abban is nagy öröme tellett, ha mindenkinek, aki közelébe jött, szépen kioldhatta a cipőit. Hátsó végtagjait éppoly ügyesen használta, mint a mellsőket. Így például ha valamit a kezével nem tudott elérni, hanyatt feküdt s lábával húzta oda a tárgyat. Sohasem rikoltozott, csak ha egyedül volt s hangja kezdetben a kutya szűköléséhez hasonlított.

A Cuvier által Párisban megfigyelt orang mintegy 10–11 hónapos volt, amikor Franciaországba érkezett s ott még körülbelül félévig maradt életben. Mozdulatai lassúak s a földön nehézkesek voltak. Kezeit ökölbeszorítva rakta maga elé, rátámaszkodott hosszú karjaira, testét előrenyomta s lábait a karok között a kezek elé téve csúsztatta magát előre; majd ismét ökleire nehezedett s így tovább. Ha egyik kezére támaszkodhatott, fennállva, hátulsó lábain is tudott járni, de mindig lába külső szélére lépett. Ülni, a keleti népek szokása szerint, magaaláhúzott lábakkal szokott. Igen könnyen kúszott. Ha két fa ágai összeértek, játszva ment át egyik fáról a másikra. Párisban szép időben sokszor szabadon eresztették a kertben. Ilyenkor hirtelen felkúszott a fára s letelepedett az ágakra. Ha valaki utána mászott, teljes erejéből rázni kezdte az ágakat, mintha el akarta volna ijeszteni az illetőt. Ha azután követője visszavonult, ő is felhagyott védekezésével, de rögtön megújította, mihelyt a kísérlet újra kezdődött. Az étkezés idejét pontosan ismerte. Mindig pontos időben állított be ápolójához s megette, amit kapott. Idegenek látogatása terhére volt s ilyenkor gyakran mindaddig takarója alá bújva várt, míg a vendégek el nem távoztak. Ismerősökkel szemben sohasem tett így. Csak ápolójától fogadott el táplálékot. Amikor egyízben idegen ember foglalta el ápolója szokott helyét, eljött ugyan, de mihelyt az idegent észrevette, nem fogadott el többé semmiféle táplálékot. Leugrott a földre, sivalkodni kezdett s kétségbeesve verte a fejét. Az ételt ujjaival vitte a szájához s csak ritkán szedte fel mindjárt ajkaival. Előbb mindent óvatosan megszagolt, amit nem ismert. Étvágya szinte kielégíthetetlen volt; mint a gyermek minden időben kész volt az evésre. Néha harapott és védekezésül hadonászott maga körül, de csak gyermekekkel szemben s inkább türelmetlenségből, mint haragból. Általában szelíd volt és szerette a társaságot. Szívesen hagyta magát cirógatni s a szó szoros értelmében csókokat adott érte. Ha nagyon sóvárgott valami után, erős torokhangot hallatott. Néha akkor is hallatta ezt, ha mérges volt, de ilyenkor gyakran a földön hempergett s duzzogott, ha kívánsága nem teljesült. Két fiatal macskát különösen kedvelt. Az egyiket gyakran karjában tartotta vagy a fejére tette, noha a macska karmaival kapaszkodott bőrébe. Néha szemügyre vette a kis mancsokat s ujjaival próbálta a karmokat kihúzni. Minthogy azonban ez nem sikerült, inkább tűrte a fájdalmat, mintsem abban hagyta volna a játékot kedvenceivel.

A másik közlés is jó megfigyelőtől származik, aki egy orangutánt három hónapig tartott magánál a hajón. Amíg a hajó az ázsiai vízeken tartózkodott, az állat a fedélzeten lakott és csak éjjel alvásra keresett magának védett helyet. Napközben rendkívül derűs volt, játszott más kisebb majmokkal, amelyek a fedélzeten voltak és sétálgatott a vitorlakötélzeten. Ügyessége és a mozgások közben megnyilvánult izomereje bámulatos volt. Megfigyelőnk, Smitt kapitány néhány száz kókuszdiót hozott magával, amiből a majom naponként kettőt kapott. A dió két hüvelyk vastag, rendkívül szívós héját, amit baltával is csak nehezen lehetett átvágni, az orang hatalmas fogaival nagyon ügyesen tudta szétfejteni. Hatalmas fogait a dió hegyes végére illesztette, ahol a gyümölcsön kis kiemelkedések vagy púpok vannak, majd jobb lábával megragadta a diót s így tépte szét az erős héját. Ekkor ujjaival megfúrta a dió természetes nyilásainak egyikét, melyen át kiitta a tejet, majd valamilyen kemény tárgyon szétzúzta a diót s megette a magot.

Amikor a hajó a Szunda-szorost elhagyta, a hőség csökkenésével az oráng is mindjobban elvesztette vidám kedvét. Felhagyott a tornával és játékkal, a fedélzetre is csak ritkán jött fel. Ágyának gyapjú takaróját magával hurcolta s mihelyt csendesen ült, rögtön egészen beleburkolódzott. A mérsékelt déli égöv alatt nagyobbára a hajófülkében tartózkodott s a takaróval a fején gyakran órákig ült ott mozdulatlanul egy helyben. Ágyát a legnagyobb gondossággal készítette el magának. Sohasem feküdt le a nélkül, hogy derékalját 2–3-szor kezének hátával ki ne porolta és el ne egyengette volna. Ekkor hátára feküdt, magára húzta takaróját, úgy, hogy csak orra és vastag ajkai látszottak ki s ebben a helyzetben feküdt egész éjjel, vagy 12 óra hosszáig teljesen mozdulatlanul. Hazájában felkelése és lefekvése egészen óraszerű pontossággal történt. Reggel, pontosan 6 órakor, vagy napkeltekor ébredt s mihelyt a nap utolsó sugara a láthatárról letűnt, vagyis pont este 6 órakor, feküdt le ismét. Minél tovább vitorlázott a hajó nyugatnak s így minél nagyobb lett az időbeli eltérés, annál korábban ment ágyba. De annál korábban is kelt fel, mert most is éppen 12 órát aludt. Ez a változás a lefekvésben nem állott ugyan pontos arányban a hajó időszámításával, bizonyos szabályszerűség azért félreismerhetetlenül volt benne. A Jóreménység foka körül már délután 2 órakor nyugalomra tért s hajnali fél 3 órakor kelt fel. Ezt a két időpontot később is betartotta, noha a hajó időszámítása az utazás további folyamán még két órával eltolódott.

Kókuszdión kívül szerette még a sót, húst, lisztet, szágót stb. s minden cselt megpróbált, hogy étkezés alatt bizonyos mennyiségű húst biztosítson magának. Amit egyszer megragadott, nem adta többé vissza, még ha meg is verték. 3–4 font húst a legnagyobb könnyűséggel megevett egyszerre. A lisztet naponként a konyhában szerezte s közben a szakács pillanatnyi távollétét mindig ügyesen ki tudta használni arra, hogy a lisztesbödönt felnyissa. S miután jól belemarkolt, fejéhez törülte kezét úgy, hogy mindig kipuderezve került vissza. Kedden és pénteken, mihelyt ebédre csöngettek, elmaradhatatlanul megtisztelte látogatásával a matrózokat, mert ezeken a napokon cukorral és fahéjjal meghintett szágót kaptak. Épp ily pontosan állított be 2 órakor a hajófülkébe, hogy az ebéden résztvegyen. Evés közben nagyon csöndes s a majmok szokása ellenére, tiszta is volt. De sohasem sikerült annyira vinni vele, hogy a kanalat rendesen használja. A tányért egyszerűen a szájához emelte s megitta a levest, a nélkül, hogy csak egy csöppet is kiöntött volna. A szeszesitalokat nagyon szerette s azért minden délben kijárt neki a pohár bora. Ezt sajátos módon ürítette ki. Alsó ajkából előrecsúcsorítás által 3 hüvelyk hosszú s csaknem ugyanolyan széles kanalat formált, ami elég tágas volt arra, hogy egész pohár víz beleférjen. Ebbe a kanálba öntötte az italt és sohasem ivott úgy, hogy ezt előbb meg ne csinálta volna. Miután neki nyujtott poharat gondosan megszagolta, megcsinálta a kanalat, beleöntötte a folyadékot s nagyon óvatosan, lassan szürcsölte föl a fogai között, mintha csak huzamosabb élvezetet akart volna magának azáltal szerezni. Ez a szürcsölés gyakran percekig tartott s csak azután tartotta még poharát is oda, hogy azt újból megtöltsék. Edényt sohasem tört, mert mindig óvatosan tette le. Az utazás folyamán ritkán mászkált össze-vissza és akkor is csak lassan és óvatosan. Rendszerint akkor tette ezt csupán, ha a másik kis majmot, az ő kedvencét, valami neveletlenség miatt meg akarták büntetni. Ilyenkor a csöpp majom rendesen az ő nagy barátja keblére bújt, görcsösen belekapaszkodott és Bobi, – úgy hívták az orangutánt – felsétált védencével a vitorlakötélzet közé, míg a veszély elmúlt. Csak kétféle hangot lehetett tőle hallani: egy gyenge, fütyülő torokhangot, mellyel kedélyizgalmát fejezte ki s egy rettenetes bőgést, – mely a megriadt tehenéhez hasonlított. Utóbbi félelmét jelezte. Ezt egyszer akkor hallatta, mikor egy csomó busahal a hajó közelében úszott el, máskor meg különböző vízikígyók láttára, melyeket gazdája Jávából hozott. Arckifejezése mindig ugyanaz maradt. Sajnos egy kellemetlen eset véget vetett az állat életének, mielőtt Németországot elérte volna. Véletlenül teli rumosüveg került a kezébe, melyet egészen kiürített a nélkül, hogy valaki észrevette volna. A dugót ügyesen kihúzta és mohón élvezte az annyira sóvárgott szeszesitalt. Mintegy tíz perccel az eset után Bobi nagyon élénk lett. Felugrott az asztalokra és székekre, nevetséges mozdulatokat tett és fokozódó élénkséggel hadonászott, mint a részeg s végül, mint az őrjöngő ember. Lehetetlenség volt őt megfékezni. Ez az állapot körülbelül 15 percig tartott, akkor földrerogyott, hab jött szájából és mereven, mozdulatlanul feküdt. Néhány óra mulva ismét magához tért, de heves ideglázba esett, ami azután életének véget vetett. Betegsége alatt csak boros-vizet és az előírt orvosságot fogadta el, egyébként semmit sem vett magához. Miután gazdája egyszer megtapintotta ütőerét, ezentúl mindig feléje nyújtotta kezét, valahányszor ágyához közeledett. E közben nézésében annyi megindító s emberies vonás volt, hogy gyakran könnyek szökte ápolója szemébe.

Több orangutánt megfigyeltem, de egyet sem találtam, amelyet a hasonlókorú csimpánzzal össze lehetett hasonlítani. Valamennyinél hiányzott az utóbbira oly jellemző, ingerkedő vidámság és a tréfálkozó kedv. Az orangok ellenkezőleg a végletekig komolyak. Sőt több közülük csöndes és épp ezért nagyon unalmas volt. Mozgásuk lassú és kimért, barna szelídtekintetű szemük végtelenül szomorú, így hát csaknem minden tekintetben ellenkezői a csimpánznak. Vannak azonban kivételek is. Ilyen volt az a négyéves orang, amelyet 1878-ban a frankfurti állatkert egyik jótevője hozott magával tengerentúlról, miután már előbb 3 évig Jávában szelíden tartotta.

Schmidt Max kimerítő tudósításából tudjuk, hogy ez az orang, az ő nagyreményű ápoltja, rendkívül élénk volt. Egész nap fáradhatatlanul játszadozott és mászkált. Már Nápolyban, ahol Schmidt kapta, szellemi képességeinek és az emberi gyermekre emlékeztető lényének figyelemreméltó bizonyítékait szolgáltatta. „Egy darab madzag, melyet a majom az alomszalmában talált, hosszú időre kellemes szórakozást nyujtott neki. Azt ketrecének lécrácsába fűzte, mégpedig úgy, hogy az egyik nyiláson kidugta, a másikon meg visszahúzta és így tovább. Később a madzag elveszett és most szalmaszálakat használt erre a célra. Ezek azonban törékenyek voltak és többször el is törtek… Éjjel egész nyugodtan aludt. Csak egyszer ébredt fel teljesen, amikor késő este jöttem haza és gyertyával kalitkájába világítottam. Ekkor nem is nyugodott meg addig, míg ismét tejet nem adtam neki. Ebben is minden tapasztalt anya egészen kis gyermeke viselkedését fogja felismerni. Az a mód, ahogyan ilyenkor akaratát keresztülvinni iparkodott, szintén egészen gyermekies volt. Csak akkor kezdett nyöszörögni, ha már a száját előbb félrehúzta, mint a síró ember. Közben ide-oda ugrált a kalitkában, sarkával hevesen rugdosta az ajtót, kezeivel meg a szalmát hányta össze-vissza. Ilyen alkalommal egyik nap észrevette, hogy szállítóládáját oldalnyomással el tudja a helyéről mozdítani. Ezt a tapasztalatot kellően ki is használta, miáltal sok kellemetlenséget szerzett nekem. A további vasúti utazás közben, amelyet az orang ápolójával külön fülkében tett meg, egészbenvéve csendesen viselte magát. Főleg azzal foglalkozott, hogy figyelmesen szemlélte a vidéket, melynek gyors tovatűnése nagyon tetszett neki. Az alaguton át való utazás nem izgatta, ha azon az oldalon voltam, ahol láthatott engem, mikor azonban a másik oldalra mentem, kinyujtotta kezét a ketrecből vagy halk nyöszörgést hallatott. De rögtön megnyugodott, mihelyt néhány szóval jelenlétemet tudtára adtam. Ha állomásokon való tartózkodás alkalmával készülődtem, hogy a vagónt elhagyjam, a majom csaknem mindig sírni kezdett. Nyöszörgése, a sírás nevet nagyon megérdemli, mert egyidejűleg síró módra húzza el az arcát. Meg kell azonban jegyeznem, hogy ilyenkor sohasem láttam nála könnyeket, bármennyire is figyeltem. Éjjel az állat a vasúton is aludt, de hogy a vonat rázását ne érezze oly nagyon, három kézzel fogódzott ketrece rácsába. Egy éjjeli utazás alkalmával a vonat heves oldallökései végül neki is kellemetlenek lettek. Fölébredt, elkezdett halkan nyöszörögni. S amikor úgy látta, hogy ennek dacára sem törődöm vele, nyugodtan felém nyujtotta a kezét s ujjainak állása rendkívül könyörgő és segélytkérő kifejezést mutatott. Amikor aztán kezemet nyujtottam neki és néhány barátságos szót szóltam hozzá, mindjárt megnyugodott és próbált elaludni”. Frankfurtban ápolójával külön szobát kapott, amely tornaszerekkel és mászó alkalmatosságokkal volt felszerelve. Ezzel megkezdődött az emberszabású majmok tartásának az a módja, amely újabban mindenütt szokásos lett. A legnagyobb örömet egy körülbelül 15 cm átmérőjű fagolyó szerezte a majomnak. Azt görgette, karjára vette, időnként meg oly magasra emelte a feje fölé, amilyenre csak tudta, miközben megelégedetten nézett utána. Még nagyobb volt öröme, amikor a golyó a padlóra esett s gurulva zörgött. Ezért, hogy a zörgést újból hallhassa, többször földhöz is vágta. Mikor azután belefáradt a játékba, az egyik sarokba vitte a golyót, amely azonban, minthogy a talaj lejtős volt, ismét csak elgurult. Erre kutatva körülnézett, fogott egy darab kenyeret, azt a golyó alá dugta úgy, hogy az ott maradt meg állva, ahol éppen akarta. Volt egy kis fakalapácsa is, melyet rögtön a nyelénél fogva fogott meg s úgy verte vele a padlót. Pár nap mulva a rácson kívül szöget fedezett fel, amely a deszkából kissé kiállott. Egy ideig az ujjaival ide-oda mozgatta, majd fogta a kalapácsot s azzal iparkodott a szeget beverni.” E művelet megítélésénél ne feledjük azonban el, hogy ez az orang már Jávában 3 évig fogságban volt s emberekkel érintkezett. Már a hajón való utazása alatt többször megtette, hogy nagy ív papírossal nevetséges módon feldíszítette magát, amennyiben „a papiros sarkát az álla alatt úgy fogta össze, mintha csak csuklya lett volna az arcán.” Ha pedig a papiroson nagy kerek lyukat vágtak, „rögtön keresztül dugta a fejét rajta sőt a karjait is bele akarta szorítani, úgy, hogy a papiros elszakadt… A kezébe adott kis papirossapkát mindjárt a fejébe tette, sőt a két végénél fogva úgy ráhúzta, hogy az ott meg is maradt… A papirost gyakran arra használta, hogy golyóját belecsavarja, amit nagy ügyességgel csinált… Kedves mulatsága volt, ha ápolójával vagy más ismert személlyel ingerkedett és birkózott”, de „minden egyes ismerősével másként bánt… Ha oldalához értek, az csiklandozta őt. Amikor szalmaágyára lefeküdt, sohasem mulasztotta el, hogy keze hátával az egyenetlenségeket el ne símítsa, a kenyérmorzsákat és más effélét le ne söpörje… A világos, barátságos színeket az orang nagyon szereti. Amikor ágyára fehér helyet szürke takarót kapott, kikereste az alatta lévő fehéret s azzal takaródzott. Az egyenruhák világos vörös színét sokáig nézte.” Világos bizonyítékát adta annak is, „hogy kis gyermekek iránt egészen különös vonzalmat érez s a kalapácsának vagy más tárgynak odanyujtása által iparkodott azokat a vele való játszásra rábírni.”

Arcjátéka nagyon kifejezésteljes. „Ha valami huncutságon töri a fejét, akkor szája körül derűs vonás jelenik meg, éppúgy, mint némely embernél. A játék vagy valamilyen csíny feletti örömét mosolygással fejezi ki, miközben száját szélesre húzza szét. Ha nagyobb öröm érte, valamint pajkos jókedvében, szinte nevetésben tör ki. Száját feltátja, ajkait visszahúzza, hogy fogai láthatók legyenek, miközben többé-kevésbbé hangos, nyihogó hangot hallat. Amikor félelem vagy aggodalom vesz erőt rajta, mindkét ajkát jól előrenyújtja, úgyhogy az alsó ajak jobban előreáll, mint a felső. Ezt a kifejezési módot különben az összes emberszabású majmoknál megtaláljuk. Az említett nyihogás mellett nagyobb felindulás alkalmával még gyenge röfögésféle hangot is hallatnak. A verebet, amely szobájának ablakán halálra zúzta magát, előbb csak a legnagyobb óvatossággal fogta meg. Majd játszani kezdett vele, s végül teljesen széttépte, mint gyermek a játékot. Tükörképe előtt, amelyet egyszer egészen váratlanul a rácson kívülálló tükörben látott meg, először félénken visszahúzódott, majd feléköpött s kalapácsával és kenyérdarabokkal kezdte dobálni. Ha a tükröt feléje közelítették, akkor megint hátrálni kezdett. Így pl. „papírdarabot vett elő s a tükör felé nyujtotta, amennyire csak tudta, majd ide-oda mozgatta, mint ahogy mi szoktuk tenni, hogy hasonló esetben a gyermek figyelmét felkeltsük. Hogy a tükörképben önmagát felismerte-e, nem volt megállapítható. Ez annál csodálatosabb, mert a jelenlévő személyeket a tükörből felismerte. Előbb merően nézte a tükörképet, majd meg az illetőre vetette tekintetét, csak meg akarta volna állapítani, hogy csakugyan őt látja-e”. Amikor meg a tükröt elvitték, meglepődve szemlélte a fal ama helyét, amelyen az imént egy egészen új világ képe tárult fel előtte, majd, amennyire lehetett, közeledett hozzá, mintha csak pontosan meg akart volna győződni arról, hogy már csakugyan nem volna ott semmi a látottakból? Felmászott a fára, ide-oda kúszott a rácsfalon és így vizsgálgatta különböző pontokról a különös helyet. Persze, szobáját is pontosan megvizsgálta. „A fal megvizsgálása pl. úgy történt, hogy előbb fejével nyugodtan végignyomkodta azt. Ezután következett a kézzel való végigtapogatás, ami azonban inkább a tapétának szólott, mert azt ott, ahol tompán (üregesen) kongott, ujjaival le is kaparta. A mászófát úgy próbálta ki, hogy mindig csak egy ággal lépett feljebb, miközben újból és újból visszament a földre. A gyűrűhinta kötelét ugyan megfogta és himbálta, lábaival azonban a földön maradt állva, s ha a karikák fent csikorogtak, a kötelet rögtön eleresztette s aggodalmasan pislogott felfelé. Létrán úgy ment fel, mint akár az ember; mindegyik fokra egyszerre csak egyik lábával lépett. A mennyezeten stukko-dísz volt, de csak festve. Ezt a majom ismételten megtapogatta ujjai hegyével. Nagyon kedvelt egy bécsi nádszéket, amelyet mindenféle elképzelhető játékra felhasznált. Ugyanígy csinált rögtön alvóládikájával is, hacsak korán reggel el nem vették tőle. Megtette, hogy a meglehetősen nehéz ládát kezével a két végén megfogva, felemelte, majd homlokával megtámasztván, alulról fogta meg s egészen felemelte. Ugyanígy támasztotta meg a fejével a leeresztéskor is és mielőtt az még egészen földet ért volna, ujjait ügyesen kihúzta alóla.

Megjegyzésre méltó s az emberszabású majmok szellemi képességeire általában nagyon jellemző az az élénk érdeklődés, amit majmunk a rácson kívül és közelébe került mindenféle tárgy iránt tanusított. Ez az érdeklődése megnyilvánult még olyan tárgyak iránt is, amik – pl. a plakát, vagy hőmérő – az ő jólétével semminemű praktikus kapcsolatban nem állottak, amiknek tehát előtte egészen közömbösöknek kellett volna lenniök, aminthogy más, szellemileg szintén nem alacsony fokon álló állatok előtt bizonyára azok is maradtak volna. Így például, amikor az egyik napon Schmidt a rácsajtót felnyitotta, úgy, hogy az orang a mindig türelmetlenül várt narancshoz, – amit az ápolója éppen neki hámozott, – hozzá juthatott volna, nem oda sietett, hanem a plakátot tépte le előbb. S amikor egyszer megfelelő hosszúságú bot jutott a kezébe, az első őrizetlen pillanatban arra használta, hogy a hőmérőt a falról leüsse vele. A hőmérőt messzebbre akasztották. Amikor azonban a majom alkalmilag egy sétapálcát kaparintott, mingyárt kieszelte, hogy ezzel most már megint el fogja érni a hőmérőt és újból le is ütötte azt. A legyet meg, amely a falon magasan ült, a kezével akarta megfogni, de bármennyire is nyujtózkodott, sehogyan sem tudta elérni. Ekkor egy botot hozott, melyet a végén már csak ujjai hegyével fogott, hogy minél messzebbre érjen vele, de még így is hiába. Máskor meg hintája kötelének a végével próbálta a legyeket agyonütni.

Kedvenc tréfája volt, hogy ismerőseinek szakállát ráncigálta, – ami ellen azok természetesen minden erejükkel védekezni próbáltak. Hogy célját elérje, bizonyos fogásokat alkalmazott, amelyek a ravasz megfontolás kétségtelen jelét viselték magukon. Megtette pl., hogy előbb az egyi kezével nyiltan és egész lassan nyúlt a szakáll felé, majd meg a másikkal hirtelen odakapott, miáltal terve a legtöbbször sikerült is. Máskor meg csalogatásul valamilyen játékot tartott maga elé, vagy ha annak nem volt foganatja, akkor egy darab kenyeret s mikor azután az illető úgy tett, mintha bele akarna harapni, a másik kezével villámgyorsan belemarkolt a szakállba, „miközben arcvonásai a jól sikerült csíny felett való örömét eléggé elárulták.”

Schmidt abból a játékból, – hogy az állat, amikor felszólítják, hogy az általa majszolt ételből adjon valamit s akkor mindig ad is egy darabot, – egész jogosan ismét az emberszabású majmok magasfokú szellemi képességére következtet és találóan teszi hozzá, hogy „egyetlen más (nem emberszabású) majmot sem lehetne erre önként, vagy akár csak pár szóval is reávenni.”

Tapasztalt állatápolók és idomítók, mint például Perzina, az orang szellemi képességeit – legalább ami a képzelet idomítását illeti, – lényegesen alacsonyabbra értékelik, mint a csimpanzét. Míg utóbbi, például a kerékpározást, rögtön megtanulta, addig Perzina az oranggal hónapokon át hiába kísérletezett. Színházainkban és cirkuszainkban nem régen szerepelt egy „Urian” nevű közepesnagyságú orang. Ez nemcsak a trapézon tornászott kitünően, hanem emberi ruhában ugyanazokat a mulatságos emberi alakításokat végzete, amelyeket a mult évtizedben elhúnyt „Konsul” nevű csimpánztól elég jól ismertünk. A newyorki állatkert igazgatója, Hornaday szerint, az egyes orangok nagyon is különböző szellemi képességüek. Az általa egyidejüleg nevelt 2 orang közül az egyiket tanulékony utánzónak, a másikat „önálló gondolkodónak” mondja. Az első nagyon gyorsan megtanulta, hogyan kell ember módjára viselkedni és ruhában előadást tartani. A másik ilyesmire nem volt kapható, azonban – Hornaday szerint – fölfedezte a maga számára az emelőrúd használatát. Trapéz-hintájának tölgyből való keresztrúdjával például ketrecének rácsozatát széthajlította, hogy a fejét kidughassa. Majd szétfeszítette vele alvóládáját stb. Hasonlót beszél Karl Hagenbeck az ő „Jakab” nevű orangjáról, amely a tornaszerek közül hozott vasrúddal egy redőnylakatot széjjelfeszített. „Róza” nevű nőstény párja pedig a drótrácsot vette ki ügyesen a rámájából, hogy a szabadba juthasson.

Az orang többnyire nyugodt és meggondolt. Flegmatikus, ha a régiek négyféle vérmérsékletének egyikét akarjuk reá alkalmazni. Ezért nehezebben és lassabban mutatja ki azt, amit tud s nehezebben jön ki a sodrából, mint például a heves szangvinikus csimpánz. Ez megnyilvánul már gyermek korában, amikor pedig az állat társulási szükséglete még igen nagy. Így azután végül a fiatal orang is kap szeretetteljes ápolót, kinek ugyanannyi örömet szerez, mint akár a csimpanz.

Egészen mások természetesen az öregebb korban elfogott állatok, vagy az egészen öreg óriásorangok. Ezek teljesen megközelíthetetlenek és tulajdonképen lassú éhhalálban sínylődnek. A fogságban csak nagyon kevés táplálékot vesznek magukhoz, mert nem tudnak már ahhoz hozzászokni. Részvéttelenül és magukba zárkózva feküsznek a szalmán, mint valami nagy vörösbarna gyapjútömeg, melyből csak néha nyúlik elő egy hosszú, lecsüngő gyapjúcafrangokkal fedett pózna, a sovány, de erős kar s a legalább 30 cm hosszú kéz bosszúsan csap a rácsra a terhére lévő látogatók felé. Ha azután túlságosan terhére kezdenek már lenni, akkor felemelkedik a maga nemében egyedülálló s mindenki számára, aki egyszer látta, feledhetetlen fej, a szinte érthetetlen pofaduzzanatokkal, a visszataszító nagy gégetömlővel, feltátja vékonyajkú széles száját s vicsorognak a piszkosszínű s tompa, de nem kevésbbé félelemgerjesztő fogak. A két első óriásorangot a Preuszen nevű Lloyd-gőzös egyik tisztje hozta magával, kitől Pinkert, a lipcsei állatkert vállalkozószellemű tulajdonosa vette meg gyors elhatározással Génuában. Max és Móric, – így hívták a két majmot, – Európában csak novembertől januárig éltek. Brüsszelben és Párisban voltak kiállítva s naponta 28–35.000 látogatót vonzottak az állatkertbe. Ugyanilyen hatásos, de éppily rövidéletű volt a másik két óriásorang is: „Anton” a hamburgi s „Jumbó” a berlini állatkertben. A serény Pinkert közben összeköttetésbe lépett Storm lübecki hajóskapitánnyal s tervszerű üzemet rendezett be. Így azután ma már elég tájékozottak vagyunk az öreg orangok fogása felől, ami éppen nem könnyű feladat. Storm beszéli, hogy mielőtt „Lübeck” nevű hajójával Borneoba érkezett, a dajákok öreg orangok elfogásával nem igen törődtek, minthogy ilyeneket náluk nem kerestek. Az ő biztatására azonban naiv felbuzdulásukban, – ami a természeti népekre oly jellemző, – nyomban új fogási módot is eszeltek ki. Ha az őserdőben ilyen öreg orangra bukkantak, felűzték azt lehetőleg magányosan álló magasabb fára, a körülötte lévő alacsonyabb fákat és bokrokat meg kivágták, hogy a fa körül nagyobb szabad tér maradjon. Azután néhány napig őrt álltak a fa körül, míg az orang megéhezett és megszomjazott. Ekkor az alsó ágakra a Tuba nevű kúszónövényből készített émelytkeltő mérges tejjel telt edényt akasztottak. E mérget a hagyományok szerint vízbe is szokták önteni, hogy a halakat vele elbódítsák. A szomjúság által kínzott orang azután a végzetes italtól úgy megrészegszik, hogy vagy leesik a fáról, – ami azonban nem kívánatos, mert megsértheti és halálra zúzhatja magát, – vagy pedig a kivágott fáról szívós ágakból font ketrecbe boríthatják. Előbb azonban biztonság okából még borsosvizet is locsolnak a szemei közé.

A legújabb élve mutogatott óriás-orang az amsterdami állatkert „Szultán”-ja. A szerdangi szultán ajándéka gyanánt került oda, aki viszont Borneoból hozta. Ez a majom, – Kerbert tudósítása szerint, – elődeivel ellentétben nagyon jóindulatú volt s még azt is türte, hogy ápolója bozontos bundáját fésülje és tisztogassa. A koncertzenétől nagyon félt s mihelyt hallotta, reszketve bújt el. Egy darab vasdrótot egészen félreérthetetlenül fogpiszkáló gyanánt használt, miből azután Kerbert arra következtetett, hogy az állatok is ismerik az eszközök használatát.

Az ápoló egyszer hallotta „Szultán” ordítását is. Szabadoban élő öreg orang ordításáról egyedül csak Heiland utazó beszél, nyilván a gorillaordításról szóló leírások által félrevezettetve. A többi, fogságban élő óriásorang az eddigi megfigyelések szerint, úgy látszik, sohasem adott ilyen hangot. A fiatal orangokról meg azt állítják, hogy csak halk nyifogásfélét, magas, hosszan elnyujtott hangot hallatnak. Általában az orangok némák s ebben is ellentétjei a csimpáznak.

Többször hoztak már szoptatós orang-anyát a kölykeivel együtt Európába. 1901-ben a lipcsei állatkertben lévő ilyen orangcsaládon megfigyelhettük, hogy az anya kölykének zsemlyét csócsált és azt a szájába dugta. A fiatal orang még szopott, bár Pinkert szerint már 2 ½ éves volt. Anyja már nem vitte mindig magával, de ha emberszabású majom módjára ökleire támaszkodva a ketrecben körülsétált, akkor a kicsike is ugyanúgy billegett utána.

Az élve elfogott óriás-orangokat haláluk után természetesen a tudomány számára értékesítik. Így például Milne-Edwards, párizsi múzeum-igazgató több francia zoológusnak és anatómusnak Maxon és Móricon végzett vizsgálatait az élőállatokról készített pompás képekkel együtt közzétette. A Lipcsében elhúnyt „Antal”-t pedig Fick, a kíváló anatómus, tanulmányozta s főleg az állat gégefőjén végzett beható vizsgálatokat. „Móric” Milne-Edwards szerint 1 40 m magas volt, kiterjesztett karjainak hossza 2,62 m-t tett ki s lesoványodott állapotban, halála után még 73,5 kg-ot nyomott. Széles, nagy pofadudorából – mely mögött a kicsiny fülek egészen elvesztek, – és csontvázának bizonyos jellegeiből következtetve, Móric már befejezte növekedését s az ajkain levő fehér szőrökből ítélve, már öreg lehetett. Minthogy az orang és általában az emberszabású majmok növekedését nem egészen alaptalanul, körülbelül az emberéhez hasonlítják, Móric életkorát 50–60 évre tehetjük. Max kisebb, könnyebb és fiatalabb volt s pofagumói sem voltak még nagyon kifejlődve. Antal még Móricnál is öregebb volt, korát 60 évre becsülhetjük. Szultán legalább 30, valószínűleg azonban 40–50 év között lehetett. Antalnak 1,25 m-es testmagassága mellett 1,11 m hosszú karja volt.

Egyes esetekben fiatalon fogságba jutott orangokról is kielégítő adatokkal rendelkezünk. Így például a világosbarna színű, szumatrai származású „Péter”, a drezdai állatkertnek meisszeni porcellánban is megörökített híres majma, Schöpf ápolása alatt 9 ½ évig élt, dús szakállával pompás látvány volt. Halála előtt ¼ évvel meglehetősen fájdalmas foghúsdaganat kíséretében bújtak ki utolsó zápfogai. A frankfurti állatkert nőstény orangja 6 évig élt s halála előtti évben lett ivarérett. A bázeli állatkert egyik orangja szintén legalább ennyi ideig élt. Úgy ez, mint a berlini orang, sokat voltak a szabadban, a drezdai Péter azonban soha. A londoni állatkert hatalmas hím orangja hazájában és Singapuréban már előbb 17 évet töltött fogságban.

Storm adatai szerint a dajákok, minthogy öreg orangra nem volt szükség, az anyákat mérgezett nyílakkal lőtték le s csak a fiatalokat ejtették foglyul. Trouessart szerint azonban már régidő óta az öreg hímeket is lelőtték húsuk kedvéért. Az orang halványszínű, puha és édes húsát ugyan az európai nem szereti, a dajákok számára azonban finom csemege, valószínűleg még abból az időből, amikor emberevők voltak. Az elejtett állat testéből a mérgezett nyíl által hasított sebet kivágták s nagy ünnep volt számukra, amikor a hullát feldarabolták és a húst tűzön megsütötték.

Az orangot éppen úgy, mint a csimpánzt, a modern gyógyszérum kutatásban kísérleti állat gyanánt is eredményesen használják. Neisser, Jáva szigetén, Surabajaban lévő kísérleti intézetében e célra más majmok mellett sok orangot is tart. A turini Agazzotti egy orangot a légpumpa alá helyezett és azt tapasztalta, hogy 450 mm barométer állásnak megfelelő ritka levegőben az állat sokkal nyugodtabb lett, 300 mm-nél elaludt és 270 mm-nél öntudatlanság és teljes érzéstelenség állott be. 470-450 mm barométer állás mellett a lélegzés sűrűbb és gyengébb, 300 mm-nél pedig egészen szabálytalan és görcsös volt. Ezen elváltozások alapjában véve ugyanazok, mint amiket hegyi betegség alkalmával az emberen is megfigyeltek.