1. család: Ugróegér-félék (Jaculidae)

FEJEZETEK

[Más nevük: Dipodidae.]

Az ugróegér-félék testalkata némiképp a kengurukéra emlékeztet, amennyiben testük eleje és hátulja közt ugyanolyan aránytalanság vehető észre. Testük hátsó része sokkal erőteljesebb, és hátsó végtagjaik körülbelül háromszor–hatszor hosszabbak, mint a mellsők; farkuk szintén nagyon hosszú és rendesen kétsoros bojtban végződik. Fejük igen vaskos és az összes emlősök közt aránylag a leghosszabb bajuszsörtéket viseli: ezek gyakran époly hosszúak, mint maga a test. Nagy szemük elárulja, hogy éjjeli állatok. Fülük közepes nagyságú, fölfelé álló, kanál-alakú, néha a fej hosszúságának csak harmadát éri el, néha viszont éppoly hosszú; mindez fejlett hallásra vall. A nyak nagyon vastag és merev, a törzs karcsú. Apró mellső végtagjaikon többnyire 5 ujj, míg a hátsókon csak 3, néha 1 vagy 2 csökevényes ujj van. Bundájuk sűrű és puha, általában homoksárga. Metszőfogaik némelyeknél símák, másoknál barázdáltak; a zápfogak száma mind a két állkapocsban 3 vagy 4; a felső állkapocsban egy csökevényes fog van a 3 tulajdonképpeni zápfog előtt. A koponyára jellemző a széles agyüreg és az óriási dobcsontok. A nyakcsigolyák – az atlast kivéve – gyakran egyetlen csonttá nőnek össze. A lábközép különböző, egymás mellett fekvő csontjai egy csonttá forrnak össze, melynek végén állnak az ízfejek, az egyes ujjak számára.

Az ugróegér-félék leginkább Afrikában és Ázsiában élnek; egyes fajaik azonban Dél-Európába is átterjedtek, és az egyik alcsalád csaknem kizárólag Észak-Amerikában fordul elő. Száraz, szabad síkságok, füves puszták és kopár homoksivatagok lakói, tehát tulajdonképpen sivatagi állatok, amint az színezetük is elárulja. A mélyföldek agyagos vagy homokos talaján, ritkábban magaslatokon, vagy rétek sűrű, csalitos szélein és szántóföldek közelében ütik fel tanyájukat. Lakásaik maguk ásta földalatti üregek, sok elágazó, de többnyire a föld szintjéhez nagyon közel eső folyosóval, amelyeknek mindig sok kijáratuk van. Nappal lakásukban rejtőzködnek, s csak napnyugta után élénkülnek föl. Főtáplálékukat gyökerek, hagymák, némely mag és gabonafaj, gyümölcsök, levelek, fű és dudvák alkotják, itt-ott azonban rovarokat és kicsiny madarakat is megesznek, sőt a dögre is rájárnak. Adott körülmények közt még egymást is fölfalják. Félig fölegyenesedve, hátsófelükre és farkukra támaszkodva táplálkoznak.

Mozgásuk sajátságos. Nyugodt járásuk abban különbözik a kenguruétól, hogy egyik lábukat gyors egymásutánban rakják a másik elé. De ha gyorsan futnak, olymódon szökdelnek, hogy erős hátsó lábaikkal magasra fellökik, farkukkal pedig kormányozzák és egyensúlyozzák magukat. Eközben karjaikat vagy állukhoz szorítják, vagy, a gyorsan futó ember módjára, mellükön keresztbe rakják. Ilyenkor csakugyan az a látszat, mintha csak két lábuk volna, s így régebbi tudományos nevük: Dipodidae (kétlábúak) is érthetővé válik. A nagyobb fajok igen nagyokat tudnak ugrani. Egyik ugrás közvetlenül követi a másikat, s ha az állatok teljes iramban futnak, tulajdonkép csak valamely sárga tárgyat látunk, mely lapos ívben, nyíl módjára szeli a levegőt. Ugyanígy fürgén tudnak ásni, jóllehet mellső lábaik – főképp ezek végzik ezt a munkát – gyöngék. Mikor eleségüket keresik, négy lábon járnak, – éppúgy, mint a kenguru – azonban igen lassan és mindig csak rövid ideig. Üléskor a tulajdonképpeni sarokig a földre helyezett hosszú hátsó lábaikon nyugszanak.

Valamennyi fajnak érzékszervei élesek, nevezetesen jól hallanak és messze látnak, tehát a fenyegető veszélyt könnyen ki tudják kerülni. Fölötte félénkek és könnyen megriadnak; minden neszre a lehető leggyorsabban tanyájukba menekülnek, vagy, ha ez lehetetlen, őrült sebességgel futásnak erednek. Hangjuk vinnyogás-szerű, a fiatal macskáéhoz hasonló, másoké tompa röfögés. Általában azonban csak ritkán lehet hangjukat hallani. Alacsonyabb hőmérsékleten téli álomba merülnek, vagy legalább rövid időre megdermednek, tartaléktáplálékot azonban télre nem gyűjtenek, mint más rágcsálók. Fogságban fölötte kellemes és kedves szórakoztatóink; jóindulatukkal, szelídségükkel és ártalmatlanságukkal mindenkit megnyernek. Egyetlen fajuk sem kártékony.

Az ugróegér-félék családjába most három alcsaládot sorolunk. Ezek közül az Afrikában és Ázsiában élő tágabb értelemben vett ugróegér-formák (Jaculinae), melyek Dél-Európában is előfordulnak, általánosan ismertek. A szöcskeegér-formák (Zapodinae) főkép Észak-Amerikában élnek és kevésbbé ismertek. Végül a csíkosegér-formák (Sicistinae) igénytelen, egérszerű állatok; ez az alcsalád Európában is előfordul.