1. Nagy lófejű egerek (Alactaga F. Cuv.)

A lófejű egerek nemcsak hátsó lábuk alkotásában, hanem koponyájuk és fogazatuk tekintetében is különböznek a sivatagi ugró-egerektől. Koponyájuk hátul keskenyebb és valamivel gömbölyűbb; metszőfogaik mellső felületén hiányzik a vályú; a felső állkapocsban 4, az alsóban 3 zápfog mélyebben és többszörösen barázdált.

A nagy lófejű egér (Alactaga salines Gmel.)

[Más neve: Scirtetes jaculus.]

Nagy lófejű egér (Alactaga saliens Gmel.).

Az állat majdnem akkora, mint a mókus: törzse 18 cm, farka 26 cm hosszú; füle olyan hosszú, mint a feje. A fejen élénk, kiülő szemeket találunk, amelyeknek csillaga köralakú, továbbá nagy, hosszú és keskeny füleket, melyek hosszabbak a fejnél és nagyon hosszú, szürkésfekete hegyű bajuszsörtéket, melyek a felső ajak két oldalán nyolc sorban állnak. A hátsó lábak az elülsőknél csaknem négyszer hosszabbak. A középső ujj a leghosszabb, mert a két mellette lévő ujj csak első ízéig ér, a többieket pedig alig vehetjük számításba: magasan eredő rövid vendégujjak ezek, amelyek járáskor sohasem érintik a földet. A karmok a lábakon rövidek, tompák és csaknem pataalakúak, a mellső végtagokon hosszúak, hajlottak és hegyesek. Bundája a test felső oldalán vörhenyes-sárga, gyönge szürkés árnyalattal; a törzs két oldala és a combok valamivel világosabbak, a hasoldal és végtagok belső fele fehér. A comboktól a farkig egy hosszú, csaknem sávalakú fehér folt húzódik, egy másik hasonló folt pedig a hátsó lábak elülső oldalán. Farka egészen a bojtig vörhenyes-sárga; a bojt fele fekete, hegye fehér, határozottan nyílszerű rajzzal.

Jóllehet a lófejű egér Délkelet-Európában, nevezetesen a Duna és Don közti füves pusztákon: Cherson, Tauria orosz tartományokban, a Kaukázus északi részében és Krímben is előfordul, igazi hazája mégis Ázsia. Észak felé nem található az északi szélesség 52. fokán túl; kelet felé ellenben egész Kelet-Mongóliáig terjedt el. A lófejű egér szabad síkságok, nevezetesen agyagos talaj lakója. A tulajdonképpeni futóhomokot kerüli, mert ez nem elég szilárd ahhoz, hogy folyosóit és barlangjait megáshassa benne. Rokonaihoz hasonlóan társasan él, de nem nagy csapatokban. Nappal elrejtőzve pihen lakásában, napnyugta után kóborol; Radde szerint azonban éjjel is gyakran visszatér vackába. Leggyorsabb futásában állítólag még a ló sem éri utól. Az óvatos és félénk állat, ha a legcsekélyebb gyanúsat észleli, futásnak ered; még nyugodt legelése közben is egyre-másra fölágaskodik, hogy kémlelődjék. Ha üldözik, nem egyenes irányban, hanem lehetőleg zeg-zugos vonalban szökdel tova, míg üldözőjét kifárasztotta, vagy valamilyen alkalmas üreget talált, amelyben azonnal elrejtőzik. Ezeket az üregeket többnyire fajának más egyénei készítették s valóban művészies építményeknek mondhatók. Kívülről több alagút rézsutosan vezet a főfolyosóba, mely gyakran igen hosszú; csak később ereszkedik meredekebben a tágas katlanba, mely viszont néhány mellékkamrával áll összeköttetésben. A katlanból ellenkező irányban egy másik alagút vezet ki, amely közvetlenül a föld színe alatt vakon végződik; ez a vészkijárat. Veszély esetén az állat ezt áttöri és csaknem mindig meg is menekül, minthogy egyetlen üldöző ellenség sem tudhatja, mely irányban nyílik. A tisztán tartott, símafalú folyosók a lófejű egér alakjának megfelelően magasabbak, mint amilyen szélesek és keresztmetszetük egész lefutásukban egyenlő ellipszis alakú. A katlan csúcsára állított tojáshoz hasonló, átmérői 25 és 20 cm. A nyári építmény laposabb a télinél, folyosói rövidebbek és meredekebbek. A lófejű egérnek sajátságos szokása, hogy üregének minden folyosóját betömi, mihelyt belépett; ámde épp ezzel árulja el jelenlétét. Ugyanis sohasem találunk lakót oly üregben, melynek folyosói nyitottak.

A lófejű egér mindenféle növényt és növényi részt megeszik, legszívesebben azonban hagymákkal táplálkozik. A bokroknak lerágja a kérgét, a nedvdús pusztai növényeknek azonban csak a leggyöngébb hajtásait eszi meg. A nőstény nyáron legföljebb 8, rendesen azonban csak 5–6 fiat szül, mégpedig meleg, saját szőrével bélelt fészkében. A nagy hideg beálltával a lófejű egér álomba merül. Fejlett érzékszerveivel előre megérzi az eljövendő időjárást; eső elől is elrejtőzik fészkébe. Tél felé folyosóinak szájadékait a szokottnál gondosabban tömi be és társaival együtt összegömbölyödik a puhára párnázott katlanban, hogy a barátságtalan évszakot átaludja.

A lófejű egeret meglehetős szorgalmasan üldözik, mert a puszták lakói nagyon szeretik a húsát. Legbuzgóbb ellenségei, úgy látszik, a mongol fiúk. Pontosan meg tudják különböztetni az elhagyott tanyákat a lakottaktól és kitűnően értik, miként kell a fürge állatokat összefogdosni. Evégből szorosan körülkerítik az egész építményt és vizet öntenek folyosóiba, vagy pedig karókkal szaggatják fel alagutait. A lófejű egér már az üldözés kezdetén elhagyja lakását és mentő útján át igyekszik a szabadba jutni.

Nehring a magdeburgi medencében Wolfenbüttel és Westeregeln mellett a thiedei diluviális agyrétegekben a síkság más rágcsálói mellett tömegesen kimutatta ugróegerek fosszilis maradványait. Recens csontvázakkal való összehasonlítás kétségtelenül kiderítette, hogy olyan lófejű egerek maradványairól van szó, amelyek a déleurópai és előázsiai puszták ma élő Alactaga saliens-ével teljesen azonosak. Nehring kételkedik abban, hogy az A. saliens a kirgiz puszták egész területén előfordulna, ellenben úgy véli, hogy az újabban meghatározott A. suschkini Sat. képviseli a közönséges A. saliens-t a középső és keleti kirgiz pusztákon.

A perzsa lófejű egér (Alactaga williamsi Thos.)

Ezt az érdekes, középnagyságú fajt 2 példány alapján Thomas O. írta le 1897-ben.

„Az egyik példány az orosz-perzsa határról, a Talys hegységből, a tenger színe fölött 7000 láb magasságból származik, míg Szatunin egy másik példányt Kuban tartományban, a Kaspi-tenger közelében, a tengerrel egy szinten fogott. Ezek a lelőhelyek azt bizonyítják, hogy az ugró-egerek, úgy, mint sok más jellemző pusztai állat, elterjedésükben egyáltalán nincsenek a mélyföldhöz kötve, hanem gyakran fenntérségeken is előfordulnak, természetesen csak akkor, ha a pusztai növényzet is eljut odáig. Ez oly tény, amelynek jelentősége van némely Közép-Európában talált fossilis pusztai állat maradványának helyes megítélésében.” Nehring szerint az A. Williamsi azonos azzal a fajjal, amely Perzsiában is előfordul, és Északnyugat-Kis-Ázsiában is kimutatta, ahonnan addig egyetlen ugróegér-fajt sem ismertek.