3. Ugró-egerek (Jaculus Erxl.)

[Más neve: Dipus.]

A sivatagi ugró-egerek nemét a felső metszőfogaikon látható hosszanti középbarázda, a felső állkapocs 3 rendesen meglévő zápfoga előtt kivételesen látható kicsiny, egy-gyökerű zápfog, valamint három ujjú lábuk jellemzi. Az első és ötödik ujjak, mint magasan álló vendég-ujjak, a földet már nem érintik, s lábközépcsontjaikkal együtt teljesen eltűntek. A sivatagi ugró-egerek ugyanott élnek, ahol a lófejű egerek, földrajzi elterjedésükben csak annyiban különböznek ezektől, hogy egész Észak-Afrikában, az Atlasz országaiban és a Nílus területén is előfordulnak.

Az egyiptomi ugró-egér (Jaculus jaculus L.)

[Más neve: Dipus aegypticus.]

Egyiptomi ugróegér

Egyiptomi ugróegér (Jaculus jaculus L.).

Az arabok dzserboa néven ismerik. Ez a kedves állatka 17 cm hosszú, farka a bojt nélkül 21 cm. Színe felül szürkés homokszínű, alul fehér; combján széles fehér csík látható, farka felül halványsárga, alul fehéres, bojtja fehér, nyíl-alakú fekete rajzzal.

Schmidtlein (Zool. Garten, 1985.) fogságban tartott állatokat figyelt meg és a következőket mondja:

„A hím karcsúbb alakjával, felül szürkébb, sötéten pettyezett bundájával különbözik a lágyék táján szélesebb és vörhenyes árnyalatú, inkább homokszínű nősténytől.”

Már a régiek is jól ismerték az ugró-egereket, s valószínűleg éppen az egyiptomiakat. A görög és római írók gyakran említik őt, mégpedig mindig „két lábú egerek” néven. A biblia is megemlékezik ezekről az állatokról: Jezsaiás büntetéssel fenyegeti azokat, akik megeszik őket. Az arabok nemcsak tiszta állatoknak tartják az ugró-egereket, hanem sok kedves dolgot tudnak életmódjukról elmondani. Azonban, úgy látszik, nem tudják, hogy ha az ugró-egeret farkánál fogva erősen tartjuk, úgy farkuk bőre egész határozott helyen, a farktövétől kissé távolabb, mint a farkhosszúság egyharmada, elszakad és leválik. Ugyanolyan jelenség ez, mint a mi erdei egerünk „farkautotomiája”, vagyis öncsonkítása. Hogy a faroknak egy bizonyos helye az elszakadásra eleve ki van jelölve, azt az bizonyítja, hogy készítményeken ezen a helyen a farokbőr szöveteiben igen gyakran hasadásokat találhatunk (Henneberg, 1909).

Az egyiptomi ugró-egér Északkelet-Afrika legnagyobb részében, Trouessart szerint Arábiában és Palesztinában is előfordul. Lakóhelyei csak a nyilt, száraz síkságok, steppék és homoksivatagok: benépesíti a legszárazabb és legsivárabb tájakat és olyan helyeken tanyázik, amelyeken a megélhetés szinte lehetetlennek látszik. Sovány füvekkel borított síkságokon néha nagyobb társaságban találjuk. Rajtuk kívül itt él a sivatagi tyúk, a kicsiny sivatagi pacsirta és a sivatagi fürj is, és az ember alig tudja elgondolni, hogyan talál eleségre ott, ahol az említett madarak is alig élhetnek meg, amelyek pedig magvakon kívül sok bogarat is esznek. Az ugró-egér a kemény, kavicsos talajban sokszorosan elágazó, mély folyosókat ás, ahová a legkisebb veszély esetén menekül. Az arabok bizonysága szerint a földalatti lakáson az egész csapat együttesen dolgozik. Az állatok mellső végtagjaik éles karmaival ásnak, sőt ha arról van szó, hogy kemény, kavicsos talajt át kell törni, még metszőfogaikat is használják.

Jóllehet a takaros állatkák igen gyakoriak, mégis meglehetős ritkán láthatók. Nem mondhatjuk ugyan, hogy nagyon óvatosak volnának, de nyugtalanok és félénkek, és a legkisebb neszre, vagy bármely idegen tárgy láttára gyorsan lyukaikba menekülnek. Ehhez járul még, hogy csak közelről látjuk meg őket, mert színük teljesen megegyezik a homokéval. Bízvást mondhatjuk, hogy kevés állat rokonszenvesebb, mint az ugró-egér. Ha a kimúlt állatot kezünkben tartjuk, vagy ha mozdulatlanul ülnek, sajátságos és visszataszító benyomást keltenek, azonban annál kedvesebbek, mihelyt megmozdulnak. Ilyenkor látszik igazán, hogy a sivatag hamisítatlan gyermekei, ilyenkor figyelhetjük meg csodálatraméltó képességeiket. Mozdulataikat a lehetetlenséggel határos gyorsaság jellemzi. Nyugodt járásnál egyik hátsó lábukat a másik elé helyezik és ilyenkor is igen gyorsan futnak. Ha nagyon sietnek, nagy ugrásokkal szökdelnek tova, s ilyenkor mozgásuk a madár röptéhez hasonló; ugyanis egyik ugrás oly gyorsan követi a másikat, hogy a lábuk érni sem látszik a földet. Ilyenkor testük kevésbé hajlik előre, mint rendesen; karmos kezeiket szembe fordítják s előrenyújtják, farkukat pedig, hogy egyensúlyt tarthassanak, ferdén hátra és lefelé irányítják. Ha nagyobb távolságból szemléljük az állatot, azt vélhetnők, hogy nyílszerűen kilőtt tárgy repül a levegőn keresztül. Ember a rohanó egeret sehol utól nem érheti és a legbiztosabb vadásznak is ugyancsak figyelnie kell, ha futtában akarja az állatot elejteni. A fürge állat még zárt területen is oly gyorsan fut, hogy a vadászkutya alig tudja utólérni. Bruce beszéli, hogy agara egyszer negyedóráig hajszolta gyorslábú áldozatát, míg meg tudta fogni.

Ha mi sem zavarja az ugró-egeret és biztonságban érzi magát, akkor egyenesen ül testének hátsó részén s karjait mellére szorítva farkára támaszkodik. A legelőn gyakran ás gumók és gyökerek után, mert, úgy látszik, ez a főtápláléka; azonkívül sokféle levelet, gyümölcsöt és magot eszik. Jóllehet az ugró-egér igazi éjjeli-állat és vándorlásait csak napnyugta után kezdi, néha mégis fényes nappal is láthatjuk, sőt néha a legnagyobb hőségben is tanyája előtt ül és játszadozik. Ilyenkor valóban csodálatraméltó egykedvűséggel tűri az afrikai nap déli hevét; pedig ebben az időben egyetlen állat sem mozog a sivatagban, mert az égető hőséget még a vidék bennszülött gyermekei sem tudják elviselni. A hideg és nedvesség iránt azonban a legnagyobb mértékben érzékeny, rossz időben ezért mindig üregében rejtőzködik és időnként meg is dermed, ami az északi állatok téli álmára emlékeztet.

Lataste a szabadon élő állat szaporodásáról szóló elbeszéléseket azzal igazítja helyre, hogy a terhes ugró-egér, miként az üregi nyúl nősténye, különösen rövid folyosót ás, sekély katlannal, és ebben hozza világra 2–4 fiát. Fészkét száraz fűvel, de különös előszeretettel tevegyapjúval és más szálakkal és rongyokkal béleli ki.

Schmidtlein szerint a terhesség tartalma kereken egy hónap és egy év alatt az általa tartott párnak 13 kölyke született.

Az arabok a kis állat húsát meglehetősen sokra becsülik és megeszik, s ezért szorgalmasan vadásszák. Az emberen kívül a sivatagi róka, a sivatagi hiúz s talán egyik-másik bagoly az ugró-egér veszedelmesebb ellenségei; azonban legveszedelmesebb üldözője az egyiptomi szemüveges kígyó.

Haszna nem jelentéktelen. Az arabok puha gereznájából kis bundákat csinálnak asszonyaik és gyermekeik részére, vagy egyebekre használják: nyergeket díszítnek, takarókat beszegnek vele stb. Kárt az ugró-egerek természetesen nem okoznak, mert a sivatagnak legföljebb oly részeit használják ki, ahol más élőlény úgyszólván nincs.

A nagy ugróegér (Jaculus orientalis Erxl.)

Az állatkereskedelemben az egyiptomi ugróegéren kívül leggyakrabban az úgynevezett nagy ugróegér fordul elő, amely szintén Észak-Afrikából származik. Az előbbinél sötétebb színű és jóval nagyobb. A nagy ugróegeret a berlini állatkertben és máshol is már többször tartották.