1. Földi kutyák (Spalax Güld.)

Földi kutya (Spalax).

A földi kutyák minden faja az óvilág lakója. Leginkább száraz, homokos síkságokon tartózkodnak s a vakondok módjára nagy területen föltúrják a talajt. Egyetlen faj sem él társasan, mindegyik magányosan él vackában s egyébként is oly mogorva remete, mint a vakondok. A föld fölszínén nagyon gyámoltalanok, de roppant gyorsan tudják magukat a földbe beásni. Folyosóikban előre is, hátra is csaknem egyforma ügyességgel mozognak. Legalább gyökerekkel, gumókkal és hagymákkal táplálkoznak s ezért általában nagyon kártékonyak.

A magyar földi kutya (Spalax hungaricus Nhrg.)

Magyar földi kutya (Spalax hungaricus Ngrg.)

A földi kutya nászkamrája építésének kezdetén, építés közben, készen és használat után eltömve. Vásárhelyi István nyomán.

A földi kutya élelmiszerkamrája és hálószobája. Vásárhelyi István nyomán.

„Ez a hazánk alföldjein és alacsony felföldjein általánosan elterjedt, nagyon érdekes rágcsáló – írja Méhely – a Duna és Tisza közt földi kutya és vak kutya, Zala megyében pedig heréc néven ismeretes. Földi vak murmutér, Petényi fogas vakony, Vajda vak vaksi és Reisinger is ugyanilyen néven emlékszik meg róla.

„Az állat rendesen csak 17–20 cm, azonban a Nemzeti Múzeum mezőhegyesi kitömött példánya 27 cm hosszú. Feje vastag és széles, a törzsnél is szélesebb; fölülről lapított, háromszögű és előfelé kevéssé keskenyedő. Arcorra rövid ékalakú, a hegyén tompán kerekített; csúcsa körül és felső oldalán félkör alakban csupasz. Felső ajka nincs behasítva s az orr csúcsa alatt szintén csupasz. Csökevényes fülkagylója teljesen a bundába rejtett, de kerekded fülnyílása felötlő. Mákszemnyi csökevényes szemeit teljesen bevonja a fej bőre. Arcorra két oldalán, az orrlyuktól a szem tájáig, erőteljes sörték és rövidebb szőrökből alakult él húzódik. Felső és alsó ajkán csak egyes fehér szőröcskék állanak. Hengeres törzse vaskos és úgyszólván minden nyakrész nélkül megy át a fejbe. Végtagjai rövidek; az elülsők nagyobbak és szélesebbek, mint a hátsók. Lábai ötujjasok, alul csupaszok és 2–2 porcogós gumót viselnek. Csökevényes farka, ámbár 7 apró csigolyából áll, kívülről csak egy kis csupasz gumócska alakjában ötlik fel. Hatalmas, rendkívül mélyre ágyazott metszőfogai lapos, meggörbült véső-alakúak. Elülső fölületük a fiatal állatokon fehér vagy szalmasárga, az öregeken narancsvörös, sőt teljesen fekete is lehet. A zápfogak aránylag kicsinyek; rágófölületükön zománcpúpok vannak, amelyek azonban nagyon hamar lekopnak s a helyükön csak különböző alakú zománcredők és szigetek maradnak.

„Bundája nagyon lágy; felül a test oldalán hamvas vagy feketés-szürke, élénk vörhenyesszürke vagy fakó rozsdavörös árnyalattal; néha állán is fehéres vagy fehér. Lábai fehéres szürkék. Minél fiatalabb az állat, annál sötétebb feketésszürke, minél vénebb, annál inkább előtérbe lép az avas, vörhenyes árnyalat. A szőrök töve mindig feketésszürke, a vörhenyes árnyalatot pedig a szőrcsúcsok megvörösödése okozza.”

A magyar földi kutya Nehring csoportosítása és jellemzése szerint a közepes nagyságú fajok közé sorolandó. Hazája Magyarországon kívül a Balkán-félsziget, Transkaukázia és Kis-Ázsia.

„Hazánkban – írja Méhely – 1820 táján Kitaibel Pál, hírneves botanikusunk és Ocskay Ferenc báró fedezte föl, ámbár Severini János selmeci professzor már jóval korábban gyanította előfordulását. Petényi Salamon Pest, Heves, Békés, Bács és Torontál megyék síkjáról ismerte s Erdélyben Kolozsvártól Szebenig, továbbá a Mezőségen, s ott leginkább Madarason találta. Ocskay báró Sopron táján akadt rá. Bielz szerint az állat az Erdélyi Medence egész középső részén előfordul.”

„Reiser Othmár, a szarajevói múzeum őre 1888-ban Hercegovinában is megtalálta a földi kutyát, mégpedig Ulog-Ornje környékén, a Pandurica-sánc környékén, ahol meglepő módon 2000 m magosságig nyomul föl a hegyi legelőkre. Boszniában állítólag sohasem fordul elő az alföldön, hanem csupán a Vlascics-Planina fennsíkján, mintegy 1500 m magosságban.”

A magyar földi kutya életmódjának tanulmányozásával a mult század közepén Petényi Salamon János foglalkozott behatóbban. Később többen tartottak fogságban eleven állatot, aminek következtében egyre bővültek erre a sajátos életmódú állatra vonatkozó ismereteink. Ezek az adatok azonban legnagyobbrészt csak Petényi megfigyeléseinek kiegészítését célozták, ismereteinket tehát lényegbe vágó módon nem másították meg. Legújabban egy angol búváron, Montagu-n kívül két magyar megfigyelő: Vásárhelyi István és Bodnár Béla foglalkozott a magyar földi kutya tanulmányozásával. Az előbbi „Adatok a földi kutya (Spalax hungaricus hungaricus Nhrg.) életmódjának ismeretéhez” (Állatt. Közlem. 1926), az utóbbi pedig „Adatok a magyar földi kutya (Spalax hungaricus hungaricus Nhrg.) anatómiájának és életmódjának ismeretéhez” (Szegedi Alföldkut. Bizotts. Kvtára, 1928) címen tette közzé megfigyeléseinek eredményeit. S minthogy ez a két magyar szerző fáradtságot nem kímélve, sok időt szentelt ennek a rágcsálónak megismerésére, a következőkben az ő adataikat vesszük át, mint a legújabbakat s a legrészletesebbeket.)

[Montagu, aki Hódmező-Vásárhely környékén tanulmányozta a magyar földi kutya életmódját, mindössze csak egyetlen állat lakásának kiásása alapján írta meg értekezését, s így az ő adatait bátran mellőzhetjük.]

A földi kutya testtani sajátságainak föntebbi ismertetéséhez Bodnár alapján csak azt kell itt még hozzátennünk, hogy az állat tenyerén egy kisebb belső és egy nagyobb külső, erősen elszarusodott ásógumó van. Érdekes az is, hogy a kéz ujjai igen mozgékonyak, fogásra kiválóan alkalmasak, annál is inkább, mert a hüvelyk a többivel szembehelyezhető. A kéz különben külalakra is, meg használatának egyes mozzanataiban is nagyon hasonlít az emberi kézhez.

A földi kutya életmódját Vásárhelyi a következőkben ismerteti:

„A földi kutyát mint éjjeli állatot ismertetik az irodalomban. Kétévi megfigyeléseim nem igazolták a fenti föltevést. Állataim legnagyobb részét délelőtt 10 órától délután 1 óráig gyűjtöttem és csak a kisebbik részét fogtam a reggeli és délutáni órákban. Két év alatt csak egyet sikerült éjjel fognom. Így állíthatom, hogy a Spalax legszívesebben a déli órákban mozog. Ezt különben a fogságban tartott állatokon végzett megfigyeléseim is igazolják. A földi kutya a föld alatt meglehetősen mozgalmas életet él. Dolga van elég: járatásás, járattapasztás, fészekanyag- és élelemhordás. Legtöbb munkát talán ez utóbbi okoz, mert 1/2 kg-tól 50 kg súlymennyiségig terjedő, sokszor tyúktojás nagyságú földi mogyorót (Lathyrus tuberosus L.) és hagymát is (Allium atropurpureum W. J. K.) találtam hordásaiban, élelmét pedig meglehetősen nagy távolságról a szájában hordja össze.”

„A terráriumban tartott példányaim leginkább éjjel aludtak. Alvásuk nagyon érdekes. Hátulsó lábaikon ülve, fejüket hátulsó lábaik közé hajtva, labdaszerűen összegömbölyödve alszanak. Alvásuk oly mély, hogy percekig kézben foghatjuk, rázhatjuk őket a nélkül, hogy fölébrednének... A mély alvást a szabadban is észleltem egyszer (1926 IX/6) egy fölbontott fészekben fogott öreg hím földi kutyán.”

„Az állat földalatti lakását első lábaival kaparva, orrával túrva és mozgékony alsó metszőfogaival harapva építi. Földalatti építményeit ki is tapasztja, a tapasztást orrával végzi, olyképpen, hogy azzal belenyomkodja a puha sárga földet építményei falába...” Az állat lakását Vásárhelyi szerint a következő részek alkotják: 1. az ideiglenes vagy élelemszerző járatok; 2. állandó járatok; 3. lakóüreg vagy fészek; 4. a hordás és végül 5. a kupacok és az alatta lévő üreg.

Az élelemszerző járatok a föld felszínétől 5–10 cm mélységben haladnak; ezeket használat után az állat rendesen betömi. Az állandó járatok 15 cm mélységtől 2 m mélységig találhatók; ezeknek a fala belülről sárga földdel van kitapasztva. A tapasztáshoz szükséges sárga földet 1.5–2 m mélységből hozza fel az állat. A fészek a föld színe alatt 22–30 cm mélységben lévő, gömbalakú, szintén sárga földdel kitapasztott falu üreg; átmérője 25 cm. Az üreg fűvel van kibélelve. Hordásnak Vásárhelyi a földi kutya élelmiszer-kamráit nevezi. A kupacok október–november hónapokban alig nagyobbak a vakondtúrásoknál. Március–április haváig folyton nagyobbodnak. Ekkor érik el fejlődésük tetőpontját; ilyenkor 50–60 cm magasak és 60–70 cm szélesek. Ettől kezdve, főként az esők hatása következtében a kupac mindinkább kopik és szétterül a földön. Nyáron már csak kisebb emelkedés jelzi helyét.

Bodnár megfigyelte, hogy az állat elterjedését főleg a konyhakertészkedés terjedése befolyásolja kedvezően. A kertek laza földjében ugyanis egyfelől járataik készítése, másfelől élelmük megszerzése is könnyebb. Elterjedésüket viszont akadályozzák az olyan területek, ahol egy tagban nagykiterjedésű gabonatáblák vagy erdős területek vannak. „Gátat vet elterjedésének a homoktalaj is, mert ebben járatait nem tudja készíteni... A nagyon kemény, kötött talajt sem kedveli, úgyszintén a szikest sem... Nem tud elterjedni a földi kutya olyan helyen sem, ahol a földeket mélyszántással művelik.” S amint Vásárhelyi is megjegyzi, a mélyen szántó gőzeke „nemcsak járatait, hordásait és fészkét teszi tönkre, hanem az állatok közül is sokat elpusztít. Ezenkívül a gőzekével szántott területen a földimogyoró, hagyma és somkóró sem marad meg s így az állat életföltételeinek az ilyen terület ebből a szempontból sem felel meg.”

A szabadban élő földi kutya táplálkozását illetőleg megfigyelőink is megállapították, hogy állatunk csak növényi anyagokat eszik. Leginkább a már említett földimogyoró, vadhagyma, somkóró (Melilotus) s ezeken kívül a lucerna, gyermekláncfű-gyökér, burgonya, takarmány- és cukorrépa, petrezselyem- és sárgarépagyökér, valamint a tejes és száraz tengeri van ínyére. Mindkét megfigyelőnk kiemeli, hogy a káposztaféléket és fokhagymát sem a szabadban, sem a terráriumban meg nem eszi.

„Igen érdekes tulajdonsága a földi kutyának, – írja Vásárhelyi, – hogy az élelmet földalatti üregekbe hordja össze. Hordásai kétfélék: tavasziak és téliek. A téli hordás rendesen 20–60 cm mélyen van...” Ez körtealakú üreg, amelybe az állat téli készletét raktározza. A különféle gyökereket 10–15 cm-es darabokra harapdálva, egyenként hordja az üregbe, ahol minden egyes gumót, gyökeret külön-külön földdel göngyöl körül. A földdel való körülgöngyölést az orra és elülső lábai segítségével végzi. A téli hordásba való gyűjtést az állat már augusztus havában megkezdi.”

„A tavaszi hordások 5–15 cm mélyen vannak a föld alatt; tulajdonképpen kiszélesített járatok... Rendesen földimogyorót hord bele az állat, nagy ritkán vadhagymát is. A hordásokba behordott földimogyorót nem bontja fel az állat, hanem azok ott kihajtanak és az azokon fejlődő friss gumókat eszegeti. Éppen ezért a behordott gumókat, hagymát úgy rakja az állat egymás mellé, hogy azok kihajthassanak.” Ime tehát: a földi kutya valósággal kertészkedik!

Kártékonyságát illetőleg Bodnár azt tartja, hogy „...nemcsak a konyhaveteményben csinál kárt, hanem a lucernásban is – a gyökerek elrágásával, továbbá kukoricásban is, sőt még a gyümölcsfák (de csak alma- és meggyfák) gyökereinek lerágásával is érzékeny károkat csinál”. Ezzel szemben viszont Vásárhelyi enyhébben bírálja el állatunk kártételeit s ezeket mondja: „Mint kizárólag növényi anyagokkal táplálkozó emlősállat, a mezőgazdaságban több-kevesebb kárt okoz, azonban számottevő kártevőnek nem tartom.” Voltaképpen azonban Vásárhelyi megfigyeléseiből és adataiból is kitűnik, hogy noha nagy gazdaságban elenyésző a földi kutya pusztítása, de konyhakertekben valóban tetemesebb károkat okozhat. Ezzel szemben viszont áll az, hogy túlságos elszaporodását nagyon sok körülmény gátolja. Természetes ellenségei is elég nagy számmal vannak; ezek közül Vásárhelyi a menyétet, hermelint és a mezei görényt említi elsősorban. Egy ízben azt is látta, hogy szarka ölt meg egy példányt; a ragadozó madarak köpetében viszont sohasem akadt maradványaira.

A földi kutya legnagyobb ellensége mégis kétségkívül az ember s ennek háziállatai: a kutya és a macska. Ezek a ragadozók, amikor a rágcsálók nagyobb számban jönnek a fölszínre, tömegesen pusztítják. „Igen eredményesen riasztotta el földjéről egyik vásárhelyi külterületi tanító a földi kutyákat, – írja Bodnár, – t. i. járataiba kisebb-nagyobb távolságokra egy-egy kanál kátrányt öntött. Az ott elszívódott s úgy látszik, hogy kellemetlen szaga a földi kutyákat teljesen elriasztotta arról a területről.”

A földi kutya érzékszerveit többen vizsgálták. Legföltünőbb természetesen a szeme, amelyről Szakáll Gyula (Állatt. Közlem. 1902) részletes tanulmányt írt. A kültakarón szemrésnek nyoma sincs; sőt a bőr ezen a helyen sem vékonyabb. Legföljebb némi szőrfogót vehetünk észre a szemek helyén. A szemgolyók igen aprók és nagyon csökevényesek. Fényérzékenységük megállapítására Bodnár több kísérletet végzett; kitünt, hogy a sötétben tartott állat a 100 w-os villanykörtével való rávilágítást sem veszi észre. Hallása sem mondható élesnek. Hangos beszéd, zörej, hirtelen csördítés nem zavarja. Fülének szerkezetével is Szakáll Gyula (Állatt. Közlem. 1903) foglalkozott behatóan. Teljesen vak és nem éles hallású állattól azt várnók, hogy szaglása nagyon jó. Ezzel szemben Bodnár azt találta, hogy jóllehet az állat éhes volt s kedvenc fogásait: burgonyaszeleteket, vöröshagymát és sárgarépát csak 40 cm távolságra tett eléje, mégsem tapasztalt semmi olyan jelenséget, mintha szaglászott volna.

Minthogy mindeddig főként a szaporodás tekintetében voltak hiányosak ismereteink, Vásárhelyi erre vonatkozó, úttörő megfigyelései nagyon értékesek. Az eddigi megfigyelések alapján is tudtuk ugyan, hogy a földi kutya egy évben csak egyszer, mégpedig tavasszal fiadzik, mert nyár végén vagy ősszel fiatal, kicsiny állat sohasem került fogságba, – de a kölykök számát még nem sikerült teljes pontossággal megállapítani. Az eddigi adatok szerint egyszerre csak két kölyök születik, mégpedig az egyik hím, a másik nőstény. A párzás körülményeiről azonban még ennél is kevesebbet tudtunk. Az irodalomban az a nézet van elterjedve, hogy az a föld fölszínén megy végbe.

„Kétévi megfigyeléseim alapján – írja Vásárhelyi – állíthatom, hogy a január–április hónapok alatt történik s azt is, hogy nem a föld színén. A föld színén párzó, vagy csak párzásra gyanús állatokat gyüjtenem sem éjjel, sem nappal nem sikerült, pedig sokat jártam utánuk... Éjjeli gyüjtéseimen pótolhatatlan segítőtársam volt egy emlősgyüjtésre betanított farkaskutya. Sok apró emlőst összefogtam így éjjeli kirándulásaimon, de Spalax-ot – a párzási időben – sohasem. Pedig a kutya orrát megcsalni nem lehet, s ha a földi kutyák éjjel, párzás céljából a föld felszínén tartózkodtak volna, ennyi idő alatt kutyámmal okvetlenül rájuk bukkantam volna... 1926 március 9-én egy nagy hím Spalax-ot dobott ki az eke 15 cm mélységben lévő járatából, melynek alsó ajka és elülső lába csupa harapott seb volt... Ezeket a sérüléseket, nézetem szerint, a párzási harcban kapják az állatok.

Minden megfigyelő egyetért abban, hogy a földi kutyák alaptermészete a vadság. Bármennyit is foglalkozzunk velük, nem szelidülnek meg. Nagyon gyanakvók; mindenkit és mindent ellenségnek tartanak. „Sok földi kutya – írja Bodnár – még az elébe tett eleséget is előbb megtámadja... Minden pillanatban ingerelhető, s az ingerültsége többszöri ráfúvással vagy fejének, orrának piszkálásával szinte őrjöngésig fokozható. Eleinte csak ugrál, kapkod, fogait köszörüli, később dühében hason csúszkál s végén hátán fetreng. Csaknem mindegyik földikutyát azzal lehet legjobban ingerelni, ha orrára fújunk.”

Végül megemlítjük, hogy a földi kutya valóban nem csekély mértékben járul hozzá a talaj fölforgatásához; főleg azzal, hogy állandó járatainak és üregeinek kitapasztásához, sokszor tetemes mélységből mintegy 170–350 kg anyagot hord föl. (Bodnár: A magyar földi kutya szerepe a talaj lazításában s a talaj forgatásában. Szegedi Alföldkut. Bizottság 1928.)

A földi kutyák fejlődéstörténetének egyik fejezetét igen élénken világítják meg a Beremend és Nagyharsány környékén napfényre került ős földi kutya (Prospalax Méhely) maradványai, amelyeknek Nehring, utóbb pedig Méhely nagyobb tanulmányt szentelt.

A Prospalax a Pliocén korszakban élt, s valószínűen már a Diluvium elején kihalt nemzetség, amely bizonyos rokonságban van a Kelet-Afrikában élő Tachyoryctes-szel. Ez a rokonság azonban csak annyiban áll, hogy mindkét nemzetség egy Rhyzomys típusú, közös őstől származhatott. Annál meglepőbb, hogy az Egyiptomban, Palesztinában és Szíriában elterjedt Spalax Ehrenbergi a beremendi Prospalax priscus egyenes leszármazottjának bizonyult. Ezzel szemben természetesen a Spalax hungaricus nem lehet közvetlen utódja az ugyanitt élt ős földi kutyának, mert a mi állatunk – kisázsiai és balkáni formák közbeiktatódása során – a S. Ehrenbergi-től származott le.