1. Lemming pockok (Lagurus Glog.)

A lemming pockok sárgásszürke színű, rövid farkú, sötét hátvonallal mustrázott kis rágcsálók, amelyeket Miller éppen rövid farkukra való tekintettel a valódi pockoktól el is különített, jóllehet egyébként semmi nevezetesebb eltérést sem tudott rajtuk kimutatni.

A közönséges lemming pocok (Lagurus lagurus Pall.)

Fajunk mai földrajzi elterjedéséről Büchner a következőket írja: „A lemming pocok elterjedési körzete régebben az Ural-folyó középfolyásától a Jenisszei-ig nyúlt.” Szarudny nagy mennyiségben találta Orenburg közelében, a Szakmara mentén, valamint az Ural déli kiágazásai vidékén, s ezzel megállapította, hogy ennek a kis állatnak elterjedési körzete a mult század második felében észak felé nagyon kitágult. Még érdekesebb az a tény, hogy a közönséges lemming pocok a mult század végén a Volgát is átlépte, s ezzel behatolt a „Csernoszjem”-vidékre is. Ez a pocok-faj ma már ezen a vidéken nemcsak hogy megállapítható, hanem hellyel-közzel olyan tömegekben lép föl, hogy a mezőgazdaságra nézve jelentékeny csapásnak minősíthető, mert főleg az őszi vetést nagyon tönkre teszi. Tulajdonképpeni hazája azonban még ma is a Volgától és Uraltól keletre fekvő belső-ázsiai kírgiz pusztaság.

Szarudny szerint a közönséges lemming pocok a kötött talajú, ürmös, füves pusztákat kedveli, s innen nyomul be az árvalányhajas „Csernoszjem”-vidékre. A száraz, durva homok talajon is előfordul. A valódi lemmingek módjára olykor ez a faj is vándorlásnak indul. Így pl. 1880-ban nagy tömegek keltek át az Or-folyón, s ellepték az Ak-tjube mentének pusztáit. A havazás kezdetével megszűnt a vándorlás. A rákövetkező télen, s az utána való nyár folyamán is nagy tömegben volt ott ez a kis rágcsáló, s a gabonafélékben nagyon sok kárt tett. Az 1881. év őszén a vándorlás újból megindult, mégpedig nyugati és délnyugati irányban. 1882 július és augusztus havában elözönlötték az Ileknek, az Ural egyik balparti mellékfolyójának mellékét s egészen az Ural balpartjáig nyomultak elő, rajta azonban nem hatoltak keresztül. Az 1884. év tavaszán azonban már nagyszámban voltak a Csernaja Rucska mentén, vagyis az Ural jobb partján. Itt nagymértékben elszaporodtak, s még ugyanez év őszén tovább vonultak észak felé. Vándorlás közben nagy tömegekben mutatkoznak, ritkán láthatók kisebb – négyes – csoportokban. A vándorló tömeg széltében időnként semmiesetre sem volt keskenyebb egy kilométernyinél, s csak folyókon való átkelés idején tömörültek jobban össze. Mielőtt elhatározták volna magukat az átkelésre, hosszabb ideig ide-oda futkostak a folyó partján. A vándorlás kora hajnalban s körülbelül 3 órával napnyugta előtt történet; de valószínű, hogy egész éjen át is tartott. Mindez egészen úgy föst, mint az igazi lemmingeknél!

A közönséges lemming pocok lakása nem elágazó, a járat rövid, s a vacok csak néhány cm-nyire fekszik a fölszín alatt. A gömbalakú üreg, amelyben a tulajdonképpeni fészek is van, a járat végén, de olykor egészen elől foglal helyet. A fészket fűvel és üröm-hajtásokkal béleli ki s két, egymással szembenéző nyílással látja el. A járat is ürömmel van kibélelve s a bejáratot is ezzel torlaszolja el.

A lemming pocok nyár folyamán mintegy hatszor fiadzik, s minden alkalommal 3–7 kölyköt hoz a világra. Kedvenc tápláléka az Iris, tulipán, pusztai hagymafélék hagymái, valamint a bóka (Astragalus) magvai. Az állati táplálékot sem veti meg; Szarudny tanuja volt, amikor a lemming pocok sáskákat fogyasztott el. Fogságban tartott nőstény egymás után két ízben is fölfalta saját csemetéit s máskülönben is nagyon szerette a húst főve is, nyersen is. Ez a faj sokat szenved a tavaszi árvizektől, s jóllehet jó úszók, mégis nagyon sok pusztul el olyankor belőlük. Havazás után a lemming pocok a föld színén, a hólepel alatt készíti járatait, rendszerint a törpe mandola- (Amygdalus nana) s a bajmóca- (Spiraea crenata) bozótban. Szarudny fogságban tartott példányai nem szelídültek meg. Przewalsky ezt a fajt a központi Tien-san egyik platóján, több mint 3000 m tengerszín fölötti magasságban találta.