2. Fehérlábú betűfogúak (Peromyscus Glog.)

Ez a nemzetség Észak-Amerikában ugyanazt a szerepet játssza, amelyre nálunk a házi egér van hivatva. Külső megjelenésében és nagyság tekintetében is hasonlítanak egymáshoz. Lydekker azonban a fehérlábú betűfogúakat kecsesebb állatoknak tartja, mert hosszú farkukon, nagy fülükön, fekete gyöngyszemükön kívül még az az előnyük is megvan, hogy bundájuk színe sokkal tetszetősebb. Szőrük ugyanis fölül vörösbarna, alul pedig hófehér.

A fehérlábú pocok (Peromyscus leucopus Raf.)

Fehérlábú pocok (Peromyscus leucopus Raf.).

Az Észak-Amerikában széltében elterjedt kis rágcsáló nagyon ügyesen kúszik; a fatörzseken a mókus könnyedségével oson föl, s ott gyakran valami oduban tűnik el. Diófélén és egyéb magvakon kívül minden élőt is fölfal, ami útjába kerül, s amivel meg tud birkózni. Olykor-olykor tehát kis madarakat is megöl. Stone szerint állatunkhoz az „erdei egér” elnevezés illenék legjobban, mert örökzöld és kemény fák, valamint szúrós bozótok sűrűjét kedveli leginkább. De a fátlan, nyilt mezőre is kimerészkedik, s Hornaday a präriek nyugati vidékein is rábukkant, mégpedig gyakran bölényvadászoktól megnyúzva ott hagyott, erősen bűzlő tetem agyüregébe, vagy bordái, vagy esetleg állkapcsai közé rakott fészkében. Hány mérföldet kellett ezeknek a kis állatoknak az egyik bölény csontvázától a másikig a füves pusztán megtenniök!

A keleti államokban, ahol a földmívelés folyik, mindenütt otthonos a fehérlábú pocok. Ha zavarják, az anya magával hurcolja az oldalába csimpaszkodó csemetéket. Egy alomban 3–6 kölyök van, s minden valószínűség szerint többször fiadzik. Az apróságok első szőrruhája egyszínű sötétszürke. Északibb tájakon rendszerint faodvakban vagy földbe vájt üregben van a fészke, s külseje egészen olyan, mint a többi egereké: puha fűből összerótt, belül tollal és bogáncs-bóbitával kibélelt labda. Délibb vidékeken azonban készít magának, rendesen kókuszdió-alakú fészket, mégpedig mohából, fűből, levelekből és fakéregből, ennek átmérője körülbelül 30 cm. Ezt a fészket legtöbbnyire a föld színe fölött nem nagy magasságban vízszintesen kinyúló ágon látjuk függni; bejárata alul van.

A fehérlábú pockok éppúgy, mint a mókusok, élelemkeresés közben magtárakba vagy majorságokba is gyakran elvetődnek, főként kemény tél idején.

Kétségtelen, hogy a fehérlábú pockok téli alvásának tartama általában néhány nap és több hét közt ingadozó. Leggyakrabban azonban csak rövid az alvásuk, s napközben kétszer-háromszor is fölébrednek; ilyenkor aztán éléstáruk dió- és gabonatartalékát fogyasztják. Az erdei marmoták minden elhagyott lakását fehérlábú pockok igyekeznek elfoglalni, mert abban zord időjárás esetén is kényelmes, meleg otthont találnak.

Minthogy éjjeli állatok, legveszedelmesebb ellenségeik a baglyok; különösen a kuvik s a lángbagoly vadászik reá nagyon serényen és eredményesen. A fehérlábú pocokkal Stone sohasem találkozott napsütésben; borús időben azonban olykor-olykor futólag napközben is láthatók.

A fehérlábú pockok a legszelídebb, legjámborabb kis állatok közé tartoznak. Fogságban hamar megszelídülnek és bizalmasokká válnak, s minden félelem nélkül elfogadják a nekik nyujtott eleséget.