1. Hörcsögök (Cricetus Leske)

A hörcsög-formák legismertebb képviselője a hörcsögök nemzetsége. A nemzetség fajai esetlen, vaskos testűek, farkuk nagyon rövid s ritkás szőrrel fedett, végtagjaik szintén rövidek; ez utóbbiak közül az elülsőkön 5 ujj van, a hátulsókon ellenben csak négy, mert a hüvelykujj helyén csak egy szemölcs található. Fogazatuk 16 fogból áll, tudniillik 2 pár feltűnően nagy metszőfogból és 6 pár egyszerű zápfogból, melyeknek összes gumói két hosszanti sort alkotnak.

A közönséges hörcsög (Cricetus cricetus L.)

[Más nevén: vulgaris.]

Közönséges hörcsög (Cricetus cricetus L.).

A külsőleg meglehetősen csinos, de szellemi tulajdonságai tekintetében annál visszataszítóbb, mogorva, ingerlékeny s egyben vakmerő hörcsög körülbelül 30 cm hosszú, melyből mintegy 5 cm a farokra esik. Törzse zömök, nyaka vastag, feje meglehetősen kihegyesedő. Fülei közepes hosszúságúak, szemei nagyok és élénkek, lábszárai rövidek, lábain ujjai vékonyak, világosszínű karmai rövidek. Farka kúposan hegyesedő, de kissé lecsapott. Tömött, lesímuló és valamelyest fénylő szőrözete rövidebb és lágy gyapjúszőrből s hosszabb, merevebb és gyérebb nemezszőrből áll. Testének felső része rendesen világos barnássárga, de amely a nemezszőrök hegyének fekete volta következtében szürkésbe játszik. Arcorrának felső oldala, szemtájéka, valamint nyakörve vörösbarna; pofáján sárga folt van, ajkai fehéresek; testének alsó oldala, elülső lábszárai a lábakig s a hátulsóknak legalább a belső oldala, valamint egy, a homlokán húzódó sáv feketék, a lábai ellenben feketék. Füle mögött, valamint elülső lábszárai előtt és mögött többnyire sárga foltok láthatók. Egyébként azonban a színezete felette változó: egyesek egészen feketék, mások feketék, csak a torkuk fehér, a fejük teteje pedig szürke; a világos színváltozatok halovány szürkéssárgák, sötétszürke alsótesttel és haloványsárga vállfolttal, mások felül halványfakók, alul világosszürkék s a vállukon fehéresek; néha teljesen fehér példányai is akadnak.

Kobelt a hörcsögöt „Ázsia steppevidékei bevándorlójának” mondja, melynek elterjedésén „még ma is világosan fölismerhető, hogy keleti eredetű”. A Rajna völgyén még csak kevéssé hatolt túl..., azonban Belgiumban előnyomulóban van nyugat felé és ma már egyre gyakoribbá válik a Maas nyugati partjain is..., Svájcban hiányzik, s természetesen Angliában és Skandináviában is ismeretlen.

Németországban való elterjedését nagyon nehéz röviden és összefoglalóan megismertetni, mert mint „jellegzetes steppei rágcsáló”, ahogyan Rörig nevezi, csak egészen sajátos területeket száll meg állandóan. Kobelt szerint nyilvánvalóan a Pripet mocsaraktól délre, Galicián és Szilézián keresztül jutott el Németországba.

Hazánkban a síkságok és a dombvidék félig kötött talaján meglehetősen általánosan elterjedt, de egyáltalában nem olyan gyakori, mint közönségesen hiszik, bár egyes vidékeken némely esztendőben tömegesen jelentkezik. Köztudomás szerint nagyon gyakori a Hajduságban, azután a Szepességben és a Bárcaságban.

Lakása a legegyszerűbb esetben egy nagy, 1–2 m-nyi mélységben fekvő lakókamrából és egy éléstárból áll, melyet a lakókamrával több járat köt össze. A lakókamrának rézsútos ki- és függőleges bejáró folyosója van. Minden egyes hörcsögnek megvan a maga saját lakása, s ez az állat neme és kora szerint különböző berendezésű. A fiatal hörcsögöké a legkevésbé mély és legrövidebb, a nőstényeké már jóval terjedelmesebb, s a vén hímeké a legnagyobb. A hörcsöglyukat könnyű felismerni arról a földkupacról, mely a kijáró folyosó előtt emelkedik s rendesen tele van szórva polyvával és maghüvelyekkel. A bejáró folyosó mindig függőleges, néha olya egyenesen, hogy hosszú botot lehet beléje dugni; de ez a folyosó nem vezet le egyenesen a lakószobába, hanem alsó vége hol vízszintesen, hol ferdén elhajlik. A kijáró folyosó viszont ritkán fut egyenesen, hanem inkább ferdén vezet ki a lakásból. A folyosókról könnyű felismerni, hogy van-e az üregnek lakója, vagy nincs. Ha mohosak, penészesek, vagy gyepesek, vagy ha csak göröngyösek is, akkor bizonyosan gazdátlanok; mert a hörcsög rendkívül tisztán és nagy rendben tartja lakását és házatáját. Hosszabb idő óta lakott folyosók falát ki- és bejárásával oly símára dörzsöli, hogy az valósággal fénylik. A folyosók szájadék 5–8 cm-átmérőjű, beljebb azonban valamivel szűkebbek lesznek. A kamrák közül a símafalú lakókamra a kisebb és mindig nagyon finom szalmával, vagy gyakrabban puha vackot nyujtó polyvával van kibélelve. Három folyosó nyílik beléje, az egyik a kijárás, a másik a bejárás, a harmadik pedig az éléstárba vezet. Ez utóbbi egészen olyan, mint a lakókamra, kerekded vagy tojásdad, felül boltozott, felül síma és ősz felé teljesen meg van töltve gabonával. A fiatal állatoknak egyetlen ilyen raktáruk van, ellenben az öregek, különösen a hímek, amelyek egész nyáron egyebet sem tesznek, takarulnak, 3–5 éléskamrát is ásnak, melyekben ugyanannyi mérő gabona fér el. A hörcsög néha földdel tömi el a lakásából az éléstárba vezető folyosót, máskor meg gabonával tölti meg még ezt is.

A gabonából ritkán hiányzik a terméshüvely vagy a polyva. Ha azt találjuk, hogy valamely hörcsöglakásban a különböző gabonafajták külön vannak elraktározva, az nem az állat rendszeretetének bizonyítéka, hanem annak, hogy a különböző időben egyszer csak ezt, máskor meg csak amazt a gabonafajtát volt alkalma gyüjtenie. Késő ősszel némelyik hörcsög egyébként még zöldtakarmányt is gyüjt. A kijáró folyosó a kamra közelében kiszélesedik s az állat ezen a helyen rakja le ürülékét. A nőstény lakása némileg más berendezésű; csak egy kijárója, de 2–8 bejárója van, azonban ezek közül addig, míg kölykei aprók, rendesen csak egyet szokott gyakrabban használni. Nagyon lágy szalmával van kibélelve az a kamra, melyben kölykezni szokott; ez kerekded, mintegy 30 cm átmérőjű és 8–13 cm magas. Ebből a kamrából külön folyosók vezetnek valamennyi bejáróhoz, s ezeket néha még egymással is összekötik külön utak. A fias nőstény lakásában nagyon ritkán van éléskamra, mert a nőstény addig, míg kölykei vannak, nem gyűjt téli készletet.

A hörcsög látszólagos esetlensége ellenére is meglehetősen ügyes állat. A sündisznóhoz meglehetősen hasonlóan, apró lépésekkel jár, miközben hasa majdnem súrolja a földet. Ha haragszik, akkor élénkebb a mozgása is és ilyenkor meglehetősen nagyokat ugrik. Mesterien érti az ásást. A földet elülső lábaival, vagy ha túlkemény, ezekkel és fogaival kaparja ki, először a hasa alá hányja, s onnan hátulsó lábaival szórja háta mögé. Amint már mélyebbre jutott, hátrafelé menve egyszerre egész rakás földet hajít ki; de pofazacskóit sohasem tömi meg földdel, mint azt tévesen állították. A vízben nem mozog ügyetlenül, de aggodalmasan kerüli. Elülső lábát ügyesen, egészen kéz módjára tudja használni. Ha meglepik, egy szempillantás alatt fölágaskodik, miközben elülső lábait lelógatja, egyiket rendesen valamivel mélyebbre a másiknál. Ebben az állásban mereven farkasszemet néz az ellenfelével, s minden pillanatban kész arra rárohanni és fogait hívni segítségül. Könnyen érthető magatartás, hiszen a menekülésben egyáltalán nem ügyes!

Úgy látszik, hogy fontosabb érzékei meglehetősen egyenletesen fejlettek; legalább is nem lehet észrevenni, hogy egyik fejlettebb volna a másiknál. Lelki tulajdonságai egyáltalán nem alkalmasak arra, hogy az ember kedvencévé tegyék. A haragos indulatnak annyira rabja, mint egyetlen más kistermetű rágcsáló sem, talán a lemminget kivéve. A legkisebb okból mindenkivel szembeszáll, mély és tompa dörmögést hallat, fogait csikorgatja, s rendkívül gyorsan és hevesen csattogtatja őket. Haragjával versenyez a vakmerősége is. Minden, őt megtámadó állat ellen mindaddig védekezik, ameddig csak tud. Valamennyi kutya nagy hevességgel üldözi, de mindig eltart bizonyos ideig, amíg legyűri. Sőt ügyetlen kutyákkal szemben gyakran ő marad fölül. A kutya mindaddig nem bír vele, amíg háta mögé nem tud kerülni. Ha ez sikerül neki, akkor rögtön megragadja a nyakánál vagy hátánál fogva s mindaddig rázza, amíg ki nem múlik. Nemcsak a kutyák ellen védekezik, hanem merészen szembeszáll magával az emberrel is, akinek egyébként semmi köze sincs hozzá. Nem ritkán megesik, hogy az ember nyugodtan megy el a hörcsöglyuk mellett és a dühös állat hirtelenül a ruhájába kapaszkodik. A lovakra is rájuk csimpaszkodik, a ragadozó madarak ellen pedig, melyek a földről fölemelik, még a levegőben is védekezik. Hogyha egyszer belemarta magát valamibe, oly erősen megkapaszkodik, hogy agyon lehet verni és mégsem tágít.

Könnyen érthető, hogy az ilyen indulatos állat senkivel sem fér meg. Az anya tulajdon kölykeit sem tűri meg maga mellett, amint azok fölcseperedtek; a hím hörcsög agyonmarja a nőstényt, ha az a nász idején kívül botlik az útjába. Vén hörcsögök a fogságban is csak ritkán élnek békességben egymással; jobban összeférnek a még nem egyéves fiatalok.

A hörcsög más apró állatokkal természetesen még kevésbé fér meg, mint a saját fajtabeliekkel, sőt valósággal vadászik azokra; mert tápláléka tetemes részét más élőlények alkotják. Apró madarakat, egereket, gyíkokat, lábatlan gyíkokat, vízisiklót és a rákokat még jobban kedveli, mint a növényi táplálékot. A növényvilágból a hörcsög körülbelül mindent megeszik, ami megehető. Legjobban szereti a gabonát és a hüvelyes veteményeket, de a zöld magvakat, mindenféle füvet, sárgarépát, burgonyát és hasonlókat, továbbá némely gyökérféle, valamint érett és éretlen gyümölcs is ínyére van. A fogságban mindenféle süteményt, kalácsot, kenyeret, vajat, sajtot, stb. is eszik, szóval igazi mindenevőnek bizonyul.

A hörcsög is téli álmot alszik. Ébredezik, mihelyst a föld fölenged, gyakran már februárban, de márciusban biztosan. Kezdetben nem nyitja még ki eltömött folyosóit, hanem nyugodtan marad földalatti vackában és fölhalmozott készletéből táplálkozik. A vén hímek március közepe felé, a vén nőstények április elején nyitják meg bevezető folyosójukat. Ekkor már kívül keresnek eleséget és gabonát gyűjtenek az éppen elvetett szántóföldeken, ahol gondosan összeszedik a gabonaszemeket. Azonban a fiatal növények csakhamar kívánatosabbakká válnak a számukra a száraz magvaknál, azért elkezdenek ilyen eleség után járni, s közben-közben elcsípnek egy-egy ügyetlen madarat, egeret, bogarat, hernyót is. Ugyanakkor szoktak új lakást is ásni, melyben a nyarat szándékoznak eltölteni, s mihelyst az elkészül, nyomban párosodnak. Nyári lakásuk rendesen csak 30, legföljebb 60 cm mély, s a tulajdonképpeni vacok lágy alommal van kibélelve; e mellé még csak egyetlen kamrát épít, de csak akkor, ha a környéken sok gabonavetés van. A hímek április vége felé a nőstények lakásaiba hurcolkodnak be, és miként látszik, néhány napig békességgel élnek együtt, sőt némi ragaszkodást is tanusítanak egymás iránt és ha szüksége mutatkozik, kölcsönösen védik egymást. Ha két hím csatlakozik ugyanahhoz a nőstényhez, akkor heves párviadal támad köztük. A nőstény a párzás után azonnal elűzi a hímet a lakásából és ismét olyan ellenségnek tekinti, mint akármilyen más állatot.

A nőstény először május vége felé ellik meg, másodszor júliusban, s minden alkalommal 6–18 fiatalt hoz a világra meleg és puha fészkében. A fiatalok csupaszon és vakon születnek, fogaik azonban már vannak s rendkívül gyorsan növekszenek. Életük második vagy harmadik napján már finom piheszőr jelentkezik bőrükön, amely csakhamar megsűrűsödik és az egész testet beburkolja, úgyhogy 10 nap múlva már fölismerhető az állat sárga-fekete rajzolata is. Szemeik csak 14 napos korukban nyílnak ki, s csak akkor kezdenek a fészekben ide-oda mászkálni, de még háromhetes korukban is csak kevéssé mozgékonyak, s csak esetlenül csúsznak-másznak. Az anya kezdetben nagy szeretettel bánik kölykeivel, és azt is tűri, hogy idegen kölyköket rakjanak alája szopni, még ha azok nem is akkorák, mint a saját ivadékai. Mihelyst azonban a kölykek turkálni kezdenek, egyszerűen kiűzi őket a lakásából és kényszeríti őket, hogy most már a maguk emberségéből éljenek meg.

Mihelyst a mező termékei érni kezdenek, a hörcsögnek is kijut az aratás munkájából. Minden egyén körülbelül egy métermázsányi magot hord be kamrájába. Úgy látszik, hogy a len tokjait, a nagy lóbabot és a borsót minden másnál többre becsüli. A hörcsög csak ott takarul nappal, ahol semmi sem zavarja; egyébként rendesen az éjszaka első felében és reggel napfelkelte előtt munkálkodik. A gabona szárát elülső lábaival hajtja le, egyetlen harapással lemetszi a kalászt, azután megfogja a lábaival, néhányszor ide-oda forgatja s közben nemcsak kicsépeli, hanem a magvakat be is gyömöszöli pofazacskójába. Ez utóbbiakat a feszülésig megtölti, s néha 50 grammnyi magot is visz egyszerre haza. Az így megrakodott hörcsögöt pofazacskói akadályozzák a harapásban, azonban ha megtámadják, kiüríti azokat és rögtön védőállásba helyezkedik.

Október elején, mikor már a hideg üli meg a letarolt mezőket, a hörcsög is hozzálát téli szállása berendezéséhez. Először is földdel oly gyorsan eltömködi kijáró folyosóját, amint az csak lehetséges, a vacoktól kezdve föl egészen a nyílásig, azután belülről kiindulva elfalazza bejáró folyosóját, de néha nem egészen a föld színéig. Fekvőhelye nagyon kicsiny s a legfinomabb szalmával nagyon vastagon ki van bélelve. Itt fekszik le összegömbölyödve aludni. Rendesen egyik oldalán fekszik, fejét hátulsó lábai közt a hasára hajtva. Valamennyi szál szőre a legszebb rendben van, de kissé mereven eláll a testétől. Lábai jéghidegek és alig hajlíthatók, s ha erővel meghajlítjuk őket, rögtön ismét előbbeni helyzetükben lendülnek vissza, mint a holt állatéi. Szemei le vannak hunyva, de tiszták és élénkek, mint az élő állatéi s önmaguktól ismét lecsukódnak. Lélekzeni nem látjuk, szíve dobogását nem érezzük, bár szíve rendesen ver, 14–15-ször percenként. A hörcsög a szabadban télen is fölébredhet, mert néha decemberben több fok hideg mellett is kinyitja folyosóit és egy kicsit körülszaladoz a mezőn.

Valóban szerencse, hogy a hörcsögnek, mely gyakran olyan rendkívüli módon elszaporodik, és akkor igen sok kárt okoz, annyi ellensége van. Ölyvek és baglyok, hollók és több más madár, de különösen a görény és a menyét állandóan vadássza és állandóan pusztítja, ahol csak éri. A görény és a hermelin még földalatti lakásába is követi, azért ők a hörcsög legveszedelmesebb ellenségei. Ezt a két állatot hörcsögös vidéken minden gazdának teljes erejéből védeni kellene.

Bizonyos vidékeken egyes emberek üzletszerűen foglalkoznak a hörcsögfogással. Thüringiában pl. vannak emberek, kiknek rendes foglalkozása a hörcsög kiásása és elpusztítása. A hörcsögös vidékek községei valami csekélységet fizetnek minden darabért, a vén hímekért és a fiatalokért kevesebbet, a nőstényekért többet. Aschersleben környékén 1888-ban 97.519 darabot fogtak és 1950 márka díjat fizettek ki. Azonban a vadászat főjutalma az a gabonakészlet, melyet ez a sajátságos állat éléskamrájában fölhalmozott. A gabonát egyszerűen megmossák és megszárítják.

A hörcsögöt kedvtelésből aligha tartják valahol is; nem is igér semmi gyönyörűséget sem az embernek. És Bartels Vilmos („Natur und Hausz”, 1909) mégis azt állítja, hogy „határozott vadsága és rosszindulatú volta ellenére is nagyon gyorsan megszelidíthető és könnyen megtanítható mindenféle ügyességre”.

A hörcsögnek a bőrét is felhasználják, de távolról sem abban a mértékben, mint megérdemelné, mert minden tapasztalat szerint igen kiváló, könnyű és tartós szőrmét szolgáltat. Egyes vidékeken a húsát is eszik, és valóban a legcsekélyebb okunk sem lehet rá, hogy ez ellen a táplálék ellen akármiféle kifogást tegyünk, mert a húsa mindenesetre van olyan jó, mint a mókusé, vagy más rágcsálóé, amelyet élvezettel szoktak elfogyasztani. „A szász mezőgazdasági kamara értesítője arra hívta föl a figyelmet, hogy 60 darab hörcsögbőr ára 15 márkára rúg, míg a lenyúzott állat húsát 5–10 pfenningjével lehet értékesíteni. Hogy mily összeget lehet ezen keresni az abból a tényből következtethető, hogy Aschersleben határában évenként mintegy 100.000 darab hörcsögöt fognak össze. Ezeknek a bőre 25.000, húsa pedig 5000 márkát jövedelmezne, míg a költségek mindössze 5000 márkára rúgnának.” („Die Jagd”, 1906.)

Trouessart ismert emlőskatalógusában a hörcsögnek már három európai és egy előázsiai alfaját sorolja föl, mint ahogy eleve is várható volt, hogy ily nagy elterjedtségnek örvendő állatnak bizonyos tájakon alfajtái alakulnak ki. Legérdekesebb közöttük a Maas balpartjáról származó, belgiumi szürkehátú hörcsög (Cricetus cricetus canescens Nhrg.); érdekessé teszi ezt az állatot leírójának, Nehringnek rávonatkozó fejtegetései. „Míg a kezemben lévő szászországi és brandenburgi általam típusosnak vett példányok gereznájának fekvő oldala sárgásbarna, amely szint egyes szétszórt nemezszőrszálak fekete színe árnyal, két kitömött, a belgiumi Feshe-Slins környékéről származó és nemrégiben louvaini Leplac E. tanártól kapott példány hátoldala sötét egérszínű… Azonkívül a belga példányok jelentékenyen kisebbek, mint a Szászországból származó, hasonló korú darabok, füleik pedig aránylag nagyok.” Ennek alapján Nehring úgy véli, hogy „Belgiumban egy külön fajtaváltozat alakult ki.”

Viszont az Ural-vidéki hörcsög felső oldala sötétebb színű, mint a mienké, jelesen rókavörös, melytől hasoldalának mély fekete színe sokkal élesebben elhatárolódik; fülei kicsinyek, élénk fehéren szegélyezettek. Nehring ezt az alfajt C. cricetus rufescens Nhrg. névvel jelöli. („Sitz. Ber. Ges. Naturf. Freunde”, 1899.)

A harmadik európai alfajt Troussart katalógusában C. cricetus nehringi Mtsch. névvel illeti, de tudnunk kell, hogy ezt az alakot Matschie, a berlini múzeum tudósa önálló fajként írta le s csak kettős névvel (Cricetus nehringi Mtsch.) vezette be a tudományba. („Sitz. Ber. Ges. Naturf. Freunde”, 1901.) Ez az alak Romániában, tehát az alsó Duna vidékén honos, és a mi hörcsögünktől abban tér el, hogy „hátoldalának színezete valamivel sötétebb, alapszíne nem fakóbarna, hanem sárgásbarna, fejének vörösbarna színe teltebb, fülének fehér szegélye szélesebb, lábai sokkal kecsesebbek; azonkívül különbségek állapíthatók meg a koponya szerkezetében is.”

a) Közép hörcsögök (Mesocricetus Nhrg.)

Nehring a nagy feketehasú hörcsöggel egyéb hörcsögök jelentős sorát állítja szembe, melyek megérdemlik, hogy a szíriai aranyhörcsöggel (C. auratus Wrth.) egyetemben közös alnemben foglaljuk őket. Nehring ezt az alnemet Mesocricetus névvel jelzi, ami szóról-szóra fordítva „középhörcsög”-öt jelent. A választott névvel azt akarja jelölni, hogy ez az alnem bizonyos tekintetben középütt áll egyrészt a szoros értelemben vett Cricetus-ok – mely név ebben az esetben a nagy Cricetus nem egyik, a nagy fekete hasú hörcsögöket magában foglaló alnemét jelölné, – másrészt meg a Milne-Edwards Alfonz által már 1867-ben felállított Cricetulus (= kis hörcsög) alnem között, mely viszont a kisebb termetű, világoshasú szürke hörcsögöt foglalja magában.

A feketemellű hörcsög (Cricetus nigriculus Nhrg.)

Különösen arról nevezetes, hogy a közönséges hörcsöggel ellentétben, kerüli az ember szállásainak közelségét. Szatunin („Säugetiere d. Steppen d. nordöstl. Kaukasus”, a „Mitt. Kaukas. Mus.” 1901-ik évi kötetében) azt írja róla, hogy „a nyilt, érintetlen steppe lakója”. – Ehhez az alfajhoz ilyeneknek egész sora csatlakozik, melyeknek hazája a Kaukázus északkeleti része, azután Dagesztán, Transzkaukázia, Perzsia, Kis-Ázsia, Bulgária és Románia.

A dobrudzsai hörcsög (Cricetus newtoni Nhrg.)

Ezzel a fajjal Nehring különösen részletesen foglalkozott és a többek közt azt írja róla („Sitz. Ber. Ges. Naturf. Freunde”, 1901): „A C. newtoni közelebbi rokona a Kaukázuson túl, mintsem a Kaukázuson innen élő fajoknak. Másrészt meg tudnunk kell, hogy a Dobrudzsa és a Kubán-vidék közt elnyúló területről (tehát Dél-Oroszországból) mindeddig egyetlen Mesocricetus-faj sem ismeretes. Ebből a körülményből arra kell következtetnünk, hogy a Balkán-félsziget valamikor közvetlenül összefüggött Kis-Ázsiával...” Ennek kapcsán ismét vissza kell térnünk a feketemellű hörcsögre, mely e szerint tehát Kelet-Bulgáriában, ahonnan először Newton Alfréd („Proc. Zool. Soc.”, 1870) mutatta ki, „reliktum”, vagyis maradék a régebbi időkből, ami felől annál kevésbbé kétségeskedhetünk, hogy e felfogás mellett Kelet-Bulgáriának nemcsak állat-, hanem növényvilága is számos bizonyítékot szolgáltat. A feketemellű hörcsög itt a steppeszerű alföldeken található; Ruszcsuk és Sumla környékén gyakori, Klein szerint legalább a szófiai múzeumban sok innen való példányt őriznek.

A dobrudzsai hörcsög valamelyest békésebb természetű, mint a mi hörcsögünk; amint azonban azt látja, hogy nem menekülhet, megáll, fogait csattogtatja s bőszülten ugrik neki az embernek.

Végül meg kell emlékeznünk még egy érdekes jelenségről is, nevezetesen arról, hogy a nagy középeurópai hörcsög nemcsak nyugat, hanem kelet felé is előnyomulóban van. Erre vonatkozólag Nehring ezt írja: „A Cr. vulgaris (cricetus), mint látszik, Bulgáriában éppúgy behatol a Mesocricetus newtoni területére, mint a Kaukázus északi része táján a M. nigriculus-éba. A berlini területébe, mint a Kaukázus északi része táján a M. nigriculus-éba. A berlini mezőgazdasági főiskola gyüjteménye a mult évben Szatunin K.-tól a Mesocricetus nigriculus egy-egy példányát kapta a Kubán-vidékről, illetőleg Sztavropol kormányzóságból, másrészt meg Schlüter W. hallei kereskedőtől egy C. vulgaris-t az észak-kaukázusi Pjatigorszkból. Ezek a példányok újból megerősítik Rosszikov és Szatunin korábbi megfigyeléseinek a helyességét, hogy t. i. a Cricetus és Mesocricetus elterjedési területe kölcsönösen átnyúlik egymásba. Sok jel a mellett szól, hogy C. vulgaris az előnyomulóban lévő faj... Amennyire ismerem, a mai napig a bulgáriai Tirnovo és az észak-kaukázusi Pjatigorszk jelölik e faj legdélibbre előretolt pontjait a Balkánon és a Kaukázus vidékén.” („Sitz. Ber. Ges. Naturf. Freunde”, 1901.) Dél-Oroszországban és Romániában Nehring csak a közönséges hörcsög jelenlétét tudta megállapítani. Miként látszik, a keletbulgáriai Ruszcsuk környékén még szintén ez a faj él s a Mesocricetus newtoni egyeduralma csak Sitangik és Sumla táján kezdődik. Ez a faj innen kezdve nyilvánvalóan előfordul egészen a Boszporusig és a Dardanellákig s nyilván kapcsolata van a kis-ázsiai Mesocricetus-okkal.

b) Kis hörcsögök (Cricetulus M.-E.)

A szürke hörcsög (Cricetus phaeus Pall.)

Miután Nehring megállapította, hogy a kistermetű, szürke, világoshasú hörcsög-fajokat magában foglaló s Milne-Edwards által 1867-ben ajánlott Cricetulus alnemnek mindenesetre megvan a jogosultsága, Trouessart fölvette azt katalógusába a Cricetus-nem harmadik alnemeként. Ő 9 fajt sorol beléje, melyek elterjedési területe Dél-Oroszországtól és a Kaukázustól Ázsián keresztül Kínáig nyúlik el. A fajok közül hozzánk legközelebb esik a szürke hörcsög (Cricetus [Cricetulus] phaeus Pall.). Életmódjára vonatkozólag Szatunin („Säugetiere des Talyschgebietes und der Mugansteppe”, a „Mitteilungen des Kaukasischen Museums” 1905-ik évi kötetében) közöl adatokat. Ezek szerint ez a csinos, kistermetű hörcsög a Kaukázus egész területén honos. Színezete némileg változó, ami azonban koponyájának a sajátságait illeti, Szatunin semmi különbséget sem talált a transzkaukázusi, dél-orosz és transzkáspi példányok között.

Nehring behatóan foglalkozott az ásatag hörcsögökkel is, mivel úgy vélte, hogy ez erősen helyhez kötött, soha nem vándorló steppei rágcsálók valóban nagyon nyomós bizonyítékokat szolgáltatnak az ő elmélete mellett, mely szerint Európának a jégkort követően volt ú. n. steppekorszaka is. „Különösen érdekes az a jelenség, hogy a közönséges hörcsög valamikor messzebb terjedt el Európában nyugatra, meg délnyugatra is, mint mostanában”. Még jellemzőbbnek látszik az a tény, hogy ama kicsiny termetű, szinte törpe, egérszerű hörcsög-fajok egyike, amelyek napjainkban délkeleti Európa és Közép-Ázsia steppe-vidékeinek lakói, hajdanában messze elterjedt állata volt Közép- és Nyugat-Európának is. Nehring ezt a fajt Cricetulus phaeus névvel jelöli, mert összehasonlító vizsgálatai során legjobban megegyezőnek bizonyult a ma élő C. phaeus-nak általa a Volga melletti Szareptából ismert példányaival, már t. i. amennyiben ilyen megegyezés tisztán csonttani anyag alapján egyáltalában megállapítható. Nehring fosszilis anyaga a délangliai Somerset-barlangból való. Nem sokára pedig megérhette azt, hogy az ásatag szürke hörcsög (C. phaesus fossilis) Közép-Európában való hajdani előfordulását teljes biztonsággal megállapíthatta, és pedig magyar, Kassa mellől származó anyag alapján.