| 10. alcsalád: Egér-formák (Murinae) | TARTALOM | 2. Pestis patkányok (Nesocia Gray) |
1. Egerek (Mus L.)
Hosszú ideig meglehetősen biztos ténynek tekintették, hogy a ma Európában is honos patkányok itt eredetileg nem fordultak elő, hanem úgy vándoroltak be. Az általános hit szerint Európába, s így hozzánk is, először a házi patkány vándorolt be, melyet a vándorpatkány csak későbben követett. Az erősebb vándorpatkány azután visszaszorította, sőt kipusztította gyengébb rokonát és majdnem teljes egyeduralomra jutott. Az egyeduralom, vagy legalább is túlerő, valóban látható, s annak kezdetét általános hiedelem szerint az állat 1727-i Európába való vándorlása jelzi. Ez az adat Pallas német-orosz természetvizsgáló híradásán alapszik, aki szerint a vándorpatkány az említett évben, Ázsiából jövet, átúszta a Volgát és azután terjedt tovább nyugat felé is. Azonban az orosz búvárok e bevándorlási história hitelességében már régen kételkedtek. Bogdanov a szentpétervári természettudományi egyesület állattani szakosztályának már egyik 1880-ban tartott ülésén kifejezte azt a sejtését, hogy Pallas adata inkább a vízi-pocokra (Arvicola amphibius) vonatkoztatható, miután Nikolszky vízipocok-járásáról adott hírt, amelyet 1877-ben a Volga deltája táján maga figyelt meg. Ehhez járul még, hogy Blanford nem tudta megállapítani, hogy a vándorpatkány Perzsiának, Elő-Indiának vagy belső Ázsiának bennszülött állata volna. Dahl két annál megbízhatóbb tanura hivatkozik, akiknek följegyzése szerint a vándorpatkány sokkal régebbi lakója Európának, mint Pallas állítólagos adatából következik. A két tanu egyike Gesner, az ismert jeles természettudományi író (1550 körül), a másik pedig Johnston (1650 körül). A Gesner művében közölt patkány olyan jó és pontos, hogy ezt nem házi-, hanem csakis vándorpatkánynak lehet tekinteni; Johnstonnál pedig, éppen ugyanazon a táblán, egymás mellett két patkányfaj van ábrázolva, oly pontossággal, az egyik világosabb, a másik sötétebb bundájúnak, hogy a hozzáértő azonnal felismeri bennük a mi két patkány-fajunkat. Dahl ezenkívül kiásta még egy régi sváb katona, Stickel Burkhard naplójának egy igen érdekes helyét is, amelyben 1573-ból arról ad hírt, hogy a nápolyi téli tábort „patkányférgek lepték el, melyek nagyobbak a mieinknél és barna színűek”. Ez a híradás csakis a vándorpatkányra szorítkozhatik, ennek tehát azidőtájt legalább is Nápoly táján már meg kellett jelennie. Ma már semmiesetre sem tarthatjuk helytállónak azt az állítást, hogy a vándorpatkány 1727-ben jutott el először Európába.
Az elmondottakhoz kiegészítésképpen meg kell emlékeznünk arról is, hogy egy magyar tudós, id. Entz Géza bár Dahl előtt feldolgozta kritikailag a szóban levő két patkányfajra vonatkozó adatokat („Állattani Közlemények”, 5. köt., 1906), és ebben a fölötte érdekes értekezésben nagyon tanulságosan mutatja ki, hogyan keletkeznek a határozott állítások, amint az adatok egyik könyvből a másikba vándorolnak, a nélkül, hogy szerzőink az eredeti forrást megnéznénk. Entz idézi Pallas eredeti szövegét, s abból nemcsak az derül ki, hogy az ő elbeszélése előtt évtizedekkel történt dolgokról hallomásból írt (1. föntebb), hanem az is, hogy Pallas előadása szerint az illető állatok – akár vándorpatkányok voltak, akár nem, az most mellékes – nem is keletről, hanem megfordítva, a „nyugati pusztaságról” özönlötték el Asztrachánt! S ez az adat, kézről-kézre vándorolva, Martin 1880-ban megjelent művében már abban a formában van megrögzítve, hogy „históriailag bebizonyított tény a vándorpatkány vándorlása; ez a patkány Pallas szerint...” stb.
Ugyancsak Entz volt az első, aki Johnston (Entznél a latinos név olvasható így: Jonstonus; nem tudom, melyik írásmód helyes, de az a tény, hogy ez az író sziléziai ember volt, s nem angol, mint az előbbi írásmódból következtetni lehetne), mondom, Johnston elfeledett adatait ismét napvilágra hozta s ábráit is közölte hű másolatban. Bár ő még túlóvatos az ítéletében, a rajzokból csakugyan nyilvánvaló, hogy azok a házi-, illetve vándorpatkányra vonatkoznak. Gesner, úgy látszik tetszés szerint magyarázható adatáról Entz nem szól. E szerint tehát kétségtelen, hogy a vándorpatkány ismeretes volt Közép-Európában már jóval a 18. század harmadik évtizede előtt is. Az idézett nápolyi adat arra utal, hogy ezt a kellemetlen háziállatot hajókkal hurcolták be Európába, mint ahogy az újabb időben is hajókkal jutott el a világnak úgyszólván valamennyi zugába.
A házi patkány hazája, Blanford szerint Elő-India; legalább is el van terjedve még ma is annak egész területén, azonkívül Burmában és Ceylonban is, azonban az itteni alak világosabb színű. Ha valóban Ázsiából került Európába, úgy ennek még a történelemelőtti korban kellett történnie. Maradványai ismeretesek már Lombardia Pleisztocén-kori rétegeiből; a nyugat-németországi cölöpépítmények állati maradványai közt szintén szerepelnek ennek a maradványai is, míg Forsyth Major angol paleontológus Pisa és egyéb pontok, Woldrich osztrák barlangkutató pedig Csehország területének diluviális steppe-korszakában való ottani előfordulását állapította meg. Azonban zavarólag keveredik bele a patkányok kérdésébe egy harmadik név is, a Dél-Európában, Kis-Ázsiában és Észak-Afrikában honos egyiptomi patkány (Mus r. alexandrinus Is. Geoffr.), de meg kell jegyeznünk, mindjárt ezen a helyen, hogy ezt ma a házi patkánnyal tartják azonosnak, illetőleg világosabb színváltozatának tekintik.
A házi patkány (Mus rattus L.)
A házi patkány törzse 16, farka pedig 19 cm-nyi hosszúságot érhet el, egész hossza tehát 35 cm lehet. Színe felül sötétbarnás-fekete, alul valamivel világosabb. Feketésszürke tövű szőrszálai zöldes fémfényben csillognak. Lábai szürkésbarnák, de oldalt valamelyest világosabbak. Aránylag karcsú farkán 260–270 pikkelygyűrű számlálható meg. Fehér (albinó) példányai nem ritkák, sőt egy tiszta fehér színű, piros szemű, vagy tarka, sötét szemű alakját, melyet egyesek kedvtelésből ápolnak, még olyan helyen is megtalálhatjuk, mint szelidített alakot, ahonnan vadon élő képviselői már réges-régen eltűntek. Ezek a díszpatkányok kisebbek a vándorpatkánynál, hosszabb fülűeknek is látszanak, s bizonyára fekete foltosságuknak is van bizonyos jelentősége, azért jogosan tarthatók a házi patkány leszármazottjainak. Millais J. G. angol zoológus egy, az albinó patkányokról tartott eszmecserében, amely nyomtatásban a „The Field” című sportújság 1907. évi június 29-ről keltezett számában jelent meg, azt állítja, hogy azok a fehér patkányok, amelyeket az utóbbi évek során megvizsgálnia alkalma volt, mind házi patkányok voltak, valamint az Ogilvie-Grant által a British Museumban tartottak is. De viszont bizonyosnak vehetjük azt is, hogy a vándorpatkánynak is vannak ilyen albinói példányai, s hogy attól származó szelíd díszpatkányok is vannak. Hogy a házi patkány sajátságos metsző szaga esetleg hiányozhatik is, azt Reeker bizonyítja („Jahresber. Zool. Sekt.”, 1895), akinek a vesztfáliai tartományi múzeumba éppen azért küldtek be két példányt, mert feltűnt, hogy jellemző szaguk nincs meg. A házi patkány sárga színű, de alul fehér, pirosszemű példányáról Landois emlékezett meg („Zool. Sektion des Westf. Prov. Vereins”, 1893). Bonhote tehát téved („Proc. Zool. Soc.”, 1910), mikor azt állítja, hogy az ő sárga patkánya, mely egy pár, Egyiptomban fogott pártól származott, az első ismert ilyen színű példány.
Ha már most a mi időnkben már ritka házi patkányt a vándorpatkánnyal szemben jellemezni akarjuk, akkor a különbségeket a következő vonásaikban találjuk meg: A házi patkányt másik társával szemben elsősorban nagy, csupasz, vékony hártyaszerű fülkagylói jellemzik, melyek körülbelül félfej hosszúságúak s a fejre hajtva előre felé a szemekig érnek, jellemzi továbbá testénél hosszabb, vékony farka, melynek két tulajdonsága, t. i. hosszúsága és vékony volta, közelebbi megtekintésre azonnal feltűnik. Az a körülmény, hogy a vándorpatkánynál jelentékenyen, annak mintegy harmadával kisebb, természetesen csak akkor jöhet számításba megkülönböztetésüknél, ha egyenlő korú példányokról van szó; ellenben az élesebb szemet nem kerüli el az a körülmény sem, hogy feje könnyedebb alkotású, laposabb és jobban megnyúlt, mint a vándorpatkányé. Baumgart az utóbbi sajátságokat tárgyalva egyenesen arról beszél, hogy a vándorpatkány „ragadozó állat jelleme” különösen a harapó- és rágószervek erős fejlettségében nyilvánul meg. „Összehasonlító tanulmányok a Mus rattus és Mus decumanus-ról, valamint azokról az okokról, miért szorította ki a vándorpatkány a házi patkányt” című dolgozatában a két állat teste minden egyes részének összevetéséből azt a bizonyítékot nyerte, hogy a házi patkány aránylag rosszabbul van fölfegyverezve a létért való küzdelemre, mint a vándorpatkány.
Ugyanerre az eredményre vezetett életmódjuk összehasonlítása is, melyet Baumgart fogságban tartott példányokon szintén gondosan tanulmányozott. Mindkét állat mindenevő. Azonban: „A Mus rattus hozzám küldött első példánya nem evett húst, vagy csak akkor, ha már sokáig koplalt. Azonban ha kalitkájába hús mellé magvakat, zsemlyét, tejet stb. is tettem, mindig ezeket részesítette előnyben s a húshoz hozzá sem nyúlt. A Mus decumanus-t illetőleg ezt sohasem figyeltem meg.” Testi képességei tekintetében, folytatja Baumgart, a könnyebb házi patkány csak annyiban van fölötte a vándorpatkánynak, hogy jobban ugrik, „ellenben a Mus decumanus nagy előnyben van az előbbivel szemben a vízben, mert gyorsabban és biztosabban úszik és bukik, azonkívül nagyobb testi ereje, kitartása és ügyessége következtében kétszer, sőt háromszor annyi ideig kibírja a vízben, mint a Mus rattus.” Azonkívül teljes kimerülés után „sokkal hamarabb tért magához és hamarabb kezdett lélekzeni, mint a házi patkány... Így tehát a vándorpatkány felülmúlja a házit életenergia és szívósság tekintetében is.”. Baumgart megfigyeléseiből az is kiderült, hogy „a Mus decumanus sokkal harciasabb, mint a Mus rattus, s hogy támadó kedve harc közben igen erősen megnyilvánul, míg a Mus rattus rendesen csak a védelemre szorítkozik. Ehhez járul még az is, hogy az előbbiek a harc közben kölcsönösen segítik egymást, az ellenséget mindig többedmagukkal közösen támadják meg. A házi patkány ellenben kevésbbé hajlamos a harcra... s harc közben társai sohasem támogatják”.
A házi patkány hazánkban való elterjedését Méhely e mű első kiadásában a következőképpen ismerteti: „Hazánkban régebben minden bizonnyal gyakoribb volt, azonban még mostanság (1902!) sem ritka, sőt helyenként az egyedüli éspedig gyakori patkányfaj. Régibb szerzőink közül már Grossinger ismerte és Földi szavaiból mintha a fekete patkány volna kiérezhető. Magyarországról Reisinger János is elősorolja, Hanák János szerint pedig „honunkban is némelly tájakon olly sokan vannak, hogy fényes nappal is betolakodnak a házakba, s a földből készült falakat folytonos túrkálásaik által szétrombolják”. És mindezek dacára is nagyon kétséges, hogy vajjon említett szerzőink tapasztaláson alapuló meggyőződésből nyilatkoznak-e, mert a fekete patkánynak jóval később és hosszú időn át nyoma sincs irodalmunkban. Jeitteles szerint Kassa környékén biztosan nem fordul elő. Margó Budapest környékéről nem ismeri, Petényi Salamon hátrahagyott irataiban a következőket olvassuk: „Ez a patkány-faj már oly nagy ritkaság Magyarországon is, hogy alig van már valaki, aki arra emlékezik, hogy valaha látta volna. Én emlékezem, hogy gyermekkoromban, mint tanuló, a losonci és besztercebányai iskolák árnyékszékein gyakrabban észleltem, de nem emlékezem arra, hogy mint természetvizsgáló valaha láttam volna. Jancsó tanár állítja, hogy 1850–51-ben, midőn Zeyk Miklós tanárral Tisza-Rofon a Borbély-családnál időzött, egy példányt a ház kertjében vadászkutyák téptek szét, a két természetbúvár nagy sajnálatára. Mint mondják, földlyukából bújt ki, melyben valószínűleg többen is lehettek.” Kocyan a Tátra vidékén sehol sem látta; Bielz szerint Erdélyben csaknem mindenütt kiszorította a vándorpatkány.
„Az előrebocsátottakból kiviláglik, hogy a házi patkány hazai előfordulásának egyetlen biztos helyét sem ismertük, mindaddig, míg Entz Géza budapesti egyetemi tanár 1882-ben hírül nem adta, hogy a Tömösváry Ödön által Hunyad megye Puj községéből beküldött példány házi patkánynak bizonyult s hogy a gyüjtő szerint a szomszéd Ponor községben is ugyanaz a faj él. Ugyanakkor a Nemzeti Múzeumba jutott egy ponori példány, igazolván Tömösváry föltevését. Egy évvel később Paszlavszky említette, hogy a házi patkány, tudomása szerint, Magyarországon csak Mehádia vidékén maradt fenn, ez az adat azonban nem nyert beigazolást. Csaknem másfél évtized mulva Mojsisovics Ágost gráci műegyetemi tanár azzal lepte meg a szakköröket, hogy ő e fajt Dél-Magyarország számos pontjáról ismeri, hol azonban a lakosság a vándorpatkánnyal téveszti össze. Mennyire igaza volt, arról két héttel később magamnak is alkalmam nyílt meggyőződni. 1899. évi szabadságomat a vasmegyei Kis-Pösén töltöttem... Éppen nagymosás volt. A zsellérasszonyok vígan nótázva szapulták a ruhát, midőn a lóistálló padlásáról hirtelen egy hatalmas fekete patkány pottyant a szapulókád kellős közepébe nyomban alapos kérdezősködésbe fogtam, melynek révén szép sorjában kiderült, hogy hát ilyen csúf portékát akár egy kocsiderékra valót is lehetne hamarjában összefogdosni...
„Kis-Pösén kívül még a szomszédos Nagy-Pöse, Ludad és Seregélyháza falvakban is csak házi patkány van, ellenben Lukácsházán csak a vándorpatkány fordul elő. A dolog nyitja csak az lehet, hogy az előbb említett falvak egy erdős dombsorozat aljában vannak s a közlekedés fővonalától félreesnek, ellenben Lukácsháza a szombathely–kőszegi országút mentén fekszik s valószínűleg ezen a vonalon kapta meg a vándorpatkányt...”
Mióta Méhely ezeket a sorokat írta, állatunknak még több termőhelye vált ismeretessé. Így Paszlavszky a „Magyar Birodalom Állatvilágá”-ban, mely 1918-ban jelent meg, a föntieken kívül még a következőket sorolja fel: Becehely, Szurdapuszta Nagykanizsa mellett, Béllye, Villány, Selmecbánya, Hodrusbánya, Hátszeg, Zágráb, Fiúme, Éhik pedig („Állatt. Közlemények”, 18. köt., 1919) Vasvári Miklós gyüjtései alapján a zalamegyei Ormándot és a somogymegyei Inkét jelöli meg újabb termőhelyként. Mindezekhez e rész fordítója hozzáteheti, hogy gyermekkorában, a 80-as években, a Kemenesalján, Kemenes-Mihályfán nem volt ritkaság s mint padláslakó kellemetlen vendéget nagyon jól ismerte, diákkorában, a 90-es években pedig Sopronban találkozott vele. Ugyaninnen Csörgey Titusz is ismeri, mint ezt Méhely is megírta egyik cikkében.
A házi patkány Elő-Indiában még ma is tetemesen elterjedt, és itt a jelentősége annál nagyobb, mert hiszen a rettegett pestis terjesztői közé tartozik, mely majdnem állandóan dühöng az országban. Jóllehet a tulajdonképpeni „pestispatkányok” külön, bennszülött nemet (Nesocia) alkotnak, azonban ezek mellett a házi patkánynak is nevezetes szerepe van a betegség terjesztésében. Legalább is ezt a véleményét nyilvánította az indiai kormány egészségügyi biztosa, mikor azt a szerepet vitatták meg, amelyet a patkányok bolhái játszanak, mint betegségterjesztők. Ő ugyanis azt a véleményét nyilvánította, hogy a kalkuttai legújabb járványok aránylagos enyhesége, szemben a Bombayban, Poonában és más városokban dühöngőkkel, abból volna magyarázható, hogy ez utóbbi városokban főképpen a házi patkány van elterjedve, Kalkuttában ellenben a vándorpatkány, mely utóbbi némileg eltérő életmódja következtében az emberrel kevesebbet érintkezik, mint a másik faj.
Föntebb már volt szó a házi patkány egyik alfajáról, az egyiptomi patkányról (Mus [Epimys] rattus alexandrinus Is. Geoffr.). Most meg kell említenünk, hogy, miként Méhely („Állatt. Közlemények”, 1907) kimutatta, előfordul nálunk Budapesten is, ill. legalább is előfordult a Nádorkert fáin. Ide nyilvánvalóan dunai hajók hurcolták be. Ezenkívül egy zenggi gyüjtőtől odavaló példányokat is kapott. Ezen az alfajon kívül Trouessart még három továbbit is felsorol, melyek a következők: M. r. caledonicus Wagn., hazája Új-Kaledónia, M. r. novaezelandinae Bull., hazája Új-Zéland és M. r. jakobiae Wtrh., hazája a Galapagos-szigetek. Ez a szétszórt előfordulás a déli félgömb oly különböző pontjain már maga is arra utal, hogy ezeknek behurcolt példányok utódainak kell lenniök, melyek szoros elszigeteltségük, de még inkább életkörülményeik megváltozása következtében határozott, a törzsalaktól határozottan megkülönböztethető fajtákká formálódtak. Egy negyedik alfajt, a Braziliában élő minasi patkányt (Minas Geraes tartomány) Lund dán zoológus annak idején önálló fajként (Mus setosus = sörtés patkány) írta le, mivel hosszú, gyapjúbundájából kiálló nemezszőrei révén eltér az ottan élő valamennyi egérféle rágcsálótól (Hesperomys nemzetség és rokonai). Azonban Lund mindjárt maga sorol fel bizonyítékokat arra nézve, hogy az ő faja csakis átalakult házi patkány lehet. Azt látjuk tehát ebben az esetben, hogy egy ismert, egyáltalában nem hosszú történelmi időn belül az életkörülmények megváltozása következtében annyira módosultak, s a módosult bélyegek egyszersmind öröklékenyek is lettek, hogy a rendszertannak is számot kell velük vetnie s külön névvel kell megjelölnie őket. A különirányú fejlődés előhaladottságának megfelelően, s megfelelően a mai rendszertani felfogásnak, az új alakot alfajként különböztetjük meg, szemben a törzsalakkal, tehát Mus (Epimys) rattus setosus Lund névvel jelöljük meg.
A vándorpatkány (Mus norwegicus Erxl.)
[Más, régebben általánosan használt nevén: decumanus.]
A vándorpatkány tetemesen nagyobb a házi patkánynál, mert 18 cm-es farkával együtt megüti a 42 cm.nyi hosszúságot. Teste alsó és felső részének a színezete különböző. A törzs és a fark felső oldala barnásszürke, az alsó attól élesen elhatárolt szürkésfehér; a hát középvonala rendesen valamivel sötétebb a test oldalainál, amelyek inkább sárgásszürkébe játszanak. A szőrök töve felül barnásszürke, alul világosabb, rendesen halványszürke. A farkát mintegy 210 pikkelygyűrű fedi. A rendes színezetű példányokon kívül elfeketedettek, azután pirosszemű albinók, fakók és tarkák is akadnak. Az utóbbiak vagy fekete-fehérek, vagy szürkésfehérek, s majdnem mindig a fejük, nyakuk, válluk, elülső lábaik s egy keskenyebb vagy szélesebb gerincsáv fekete vagy szürke, a többi részeik pedig fehérek. A színváltozatok közül az elfeketedésre hajlók a legérdekesebbek, mert azok a rendes színűekkel együtt olyan párt alkotnak, mint amilyen a házi patkány két alakja (M. rattus és M. rattus alexandrinus) is, pedig a legérdekesebbek azért, mert az ilyen példányok napjainkban határozottan elszaporodóban vannak. Pocock, a londoni állatkert igazgatója egyszer 15 darabot látott előbújni egyszerre egyik nagy madárröptetőjükből, s nagyrészt bizonyára igaza van, mikor a fehér és tarka példányokat is vándorpatkányoknak nézi.
Pallasnak eddig általánosan elfogadhatónak tartott, helyesebben neki tulajdonított állítás, hogy a vándorpatkány 1727-ben tömegesen átlépve a Volgát, a keletről kiindulva ellepte a nyugatot is, ma már nemcsak hogy kétségessé vált, hanem megfordítva, jelentős bizonyítékok a mellett szólanak, hogy az állat a mult században az Európához legközelebb eső Elő-Ázsiában minden látszat szerint még nem is fordult elő. Walter A. szerint Turkmeniában nem volt otthonos; a mult század 80-as éveiben Askabadban és Mervben még ismeretlen volt s oda nyilvánvalóan csak az azután kiépült vasút mentén tolakodott be.
Ha a vándorpatkány a Mus humiliatus A. M.-E.-től származik – és Thomas Oldfield valóban „nagyon lehetséges”-nek tartja, hogy „ez a vadon élő őse az egész világ e csapásának” – akkor ősi hazáját Kína északi részében kell keresnünk, északnyugati Fokienbe („Proc. Zool. Soc.”, 1898). Miként Marshall érdekfeszítően ecseteli, („Egy természetvizsgáló sétái”) „bizonyára kényelmesebb és gyorsabb is volt neki, hogy tengeri úton jusson Kelet-Indiából... Európába, föltehetőleg először Angliába, állítólag 1732-ben. Hogy az annyira tisztátalan vándorpatkány tréfás következetlenséggel mennyire szereti a vizet és a hajókon való tartózkodást, általánosan ismeretes. A kikötőben éjjel a hajókról a horgonyláncokon végig libasorban vándorol a szárazföld közelébe, s kitünő úszó lévén, a legnagyobb könnyedséggel ússza át a hajót a szárazföldtől még elválasztó rövid távolságot. Ugyanilyen módon jut megfordítva, a szárazföldről a hajóra is. Ha meg szomjúság gyötri, felkúszik magasan a vitorlázatba is, hogy igyék abból a vízből, mely a megelőző eső alkalmával összegyűlt a vitorlák redőiben.”
Egészen kivételesen terhes és káros, sőt végzetes a patkányok szerepe magános szigeteken, úgyhogy Langkavel erről épp annyira elképesztő, mint szomorú leírást adhatott („Rattenplage auf Inseln”, „Zoolog. Garten”, 1896). Előadásából kiderül, hogy a patkányok a betelepülő emberrel folytatott harcból nem egyszer győztesen kerülnek ki! Bár a Tristan da Cunha szigetcsoporton inkább a tengeri madarak tojásaiból és fiataljaiból élnek – éppen úgy, mint a kipusztításukra ott elszaporított macskák is, azonban Juan Fernandezen, a Csendes-óceáni Robinson-szigeten Chile partjai közelében, „oly hatalmasokká és erősekké lettek, hogy csapatban még a macskákat és kutyákat is megtámadták és a XIX. század elején oda száműzött politikai bűnösöknek 6–8 macskával kellett körülvenniök magukat, hogy éjjel legalább valamit pihenhessenek”. Blainville 1767-ben megjelent útleírásai szerint a Joni-tengerben lévő Strophadok egyik szigetéről, a Jouráról „a lakosokat elűzte a patkányok rengeteg tömege”. Azonban ezzel még egyáltalában nem intéztük el az európai esetek sorát. A „Petermann’s Geogr. Mitteilungen” 1895-ik évi kötetében a következő híradás olvasható: „Franciaország partjai közelében fekszik az Isle des Moutons, ahol az ellenségeiktől nem fenyegetett patkányok az utolsó évek során annyira elszaporodtak, hogy a juhnyájak kénytelenek voltak elhagyni a szigetet.” A Sable Island-on Új-Skócia mellett, Kanada keleti partjainál, egy adat szerint „a töménytelen patkány és a valamikor oda bevitt üregi nyulak járataikkal teljesen összefurdalták a dombokat és a sziget egyedüli uraivá lettek”.
Mojsisovics „Az osztrák-magyar síkságok állatvilága” című művében egy szóval sem emlékezik meg a vándorpatkány történetéről, hanem csak ennyit mond: „Nagyon gyakori a délmagyarországi zsombékosok táján a meredek partok fáinak és bokrainak gyökérzete közt, s esténként gyakran látni, amint vidra módjára sebesen szántja a nádasok nyílt vizeinek tükrét. Szemenszedett halrabló és a halastavakban, mint mindenütt, ahol előfordul, nagyon kártékony.”
Életmódjára, természetére, szokásaira, elterjedésére nézve a két patkányfaj annyira megegyezik egymással, hogy egyikről szólva már a másikat kellőképpen megismertettük. Igaz, hogy a vándorpatkány inkább az épületek alsóbb helyiségeiben, nevezetesen nedves pincékben és boltozatok alatt, levezető csatornákban, zsilipek, kiöntők és pöcegödrök körül, valamint folyók partjain üt tanyát, míg a házi patkány a ház felső részeiben, a magtárakban, padlásokon és hasonló helyeken szeret megtelepedni, az is igaz, hogy a házi patkány jobban ugrik és kapaszkodik, viszont a vándorpatkány sokkal ügyesebb az úszás és vízalábukás mesterségében, egyben sokkal inkább húsevő s így ragadozó természetű állat, de azért a kettő mégis meglehetősen egyforma életet él. Az egyik, csakúgy, mint a másik, meglakik az emberi lakás minden zugában, s minden elgondolható helyen, amelyen csak valami táplálékra van reménye. A pincétől föl a padlásig, a díszszobától az árnyékszékig, a palotától a kunyhóig mindenütt megtalálhatók, ámbár a házi patkány, nevének megfelelően, lehetőleg nem távozik messzire az ember tulajdonképpeni lakásától. Mind testileg, mind értelmileg meg lévén áldva mindenféle adománnyal, amely az ember ellenségeivé teheti őket, s így érthető, hogy ezt szüntelenül gyötrik, kínozzák és károsítják. Ha nem találnak utat, készítenek a maguk számára; a legerősebb tölgyfadeszkán és vastag falakon keresztül is utat rágnak maguknak. Még a vízvezeték ólomcsöveit is átrágják, hogy ki- vagy bevezető járatot találjanak, vagy hogy magához a vízhez jussanak. Landoisnak többször küldtek be ilyen tárgyakat a münsteri múzeumba. Az ember csak akkor van tőlük meglehetősen biztonságban, ha az épületet mélyre alapozza, a kövek közt lévő minden rést cementtel töm be és elővigyázatosságból a falba esetleg még egy külön réteget is épít be üvegcserepekből.
S még a lakásoknak ez a megrongálása, a falak utálatos átfurdalása volna a legkisebb baj, melyet okoznak. Sokkal több kárt okoznak azzal a móddal, ahogyan táplálkoznak. Nekik minden jó, amit az ember is megeszik. Ámde még ezzel a gazdag éteksorral sem elégszenek meg, mert éppen olyan mohósággal esnek neki egyéb anyagoknak, meg más élőlényeknek is. Még az emberi háztartás legrondább hulladékaitól és a rothadó dögtől sem idegenkednek. Megeszik a bőrt és szarut, magvakat és fakérget, vagy röviden szólva minden elképzelhető növényi anyagot, és amit föl nem tudnak falni, azt legalább összerágják. Néha nagy károkat okoznak a cukornád- és kávéültetvényekben. Minden nagyobb birtokosnak volt alkalma tapasztalni, milyen gonoszul üldözik házi állataikat. A nagyon kövér disznónak lyukat rágnak a szalonnájába, a szoros ketrecbe zárt ludaknak elrágják az úszóhártyáit, a fiatal kacsákat a víz alá húzzák s ott megfojtják. Hagenbeck híres állatkereskedőnek megölték három fiatal afrikai elefántját úgy, hogy kirágták a hatalmas állatok talpát. „Arcátlanságukat – mondja Marshall – még magával a teremtés koronájával szemben is érvényre juttatják: nem tekintve azt, hogy falánkságukban még a hullákat is meggyalázzák, megtámadják a bölcsőben heverő csecsemőket és az ágyukban tehetetlenül fekvő betegeket. 1831-ben egy este megtámadták a junkersdorfi molnár ágyban fekvő tizenegyéves fiát, és bár a gyermek segélykiáltásaira gyertyával elősiető szülők elriasztották őket, voltak olyan határtalanul vakmerőek, hogy azok távozta után visszatérjenek. Egy Light nevű angol hajóskapitány elbeszéli, miként ébredt fel Adenban arra, hogy a bestiák a lábujjai körül motoszkáltak. 1904-ben meg éppen az a hír járta végig az újságokat, hogy Párizsban egy szegény ördögnek valósággal a csontjairól rágták le a húst, és a párizsi Jardin d’Acclimatation igazgatója a hírt Heckhez írott levelében lényegileg megerősítette. Az igaz, hogy a szerencsétlen ember tökrészeg volt, mikor kunyhójába hazatért s ott álmában megtámadta a patkányok hada. Azonban kétségtelen bizonyítékait találták annak, hogy a patkányok valóban életében tépdesték cafatokra, s hogy küzdelem folyt a támadók és megtámadott közt, bizonyítja az a körülmény, hogy egyes bútordarabok fel voltak döntve és több patkány agyon volt taposva.
Ha a patkányok valahol túlontúl elszaporodnak, akkor valóban tűrhetetlenekké válnak. És csakugyan vannak helyek, ahol oly tömegekben jelentkeznek, hogy arról alig tudunk fogalmat alkotni. Párizs egyik vágóhídján négy hét leforgása alatt 16.000 darabot vertek agyon, és ugyane város közelében egy sintértelepen a patkányok egyetlen éjszakáján a csontig lerágták a húst 35 lóhulláról. Mihelyest észreveszik, hogy az ember tehetetlen velük szemben, szemtelenségük valóban elképesztő módon megnövekszik. Las Cases beszéli, hogy Napoleon Szent Ilona szigetén 1816 június 27-én kíséretével együtt reggeli nélkül maradt, mert a patkányok a megelőző éjszakán betörtek a konyhába és mindent elhurcoltak. Számuk ott rendkívül nagy volt, s éppen ilyen nagy volt erőszakosságuk és szemtelenségük is. Néhány nap alatt átrágták a császár egyszerű lakásának falait. Mialatt Napoleon ebédelt, benyomultak a terembe, úgyhogy valóságos harcot kellett velük vívni. Még a szárnyasok tartásáról is le kellett mondani, mert a patkányok azokat is felfalták; éjjel még azokról a fákról is lerángatták őket, melyeken aludtak. Távoli partokon lévő árutelepeknek, ahova a csereárukkal együtt a patkányt is behurcolják, valóságos csapása és gyakran igen jelentékeny kárt okoz. Minden utazónak, és különösen gyüjtőnek van oka panaszra, hogy milyen sok, gyakran nagyon ritka és fáradságosan megszerzett tárgyat semmisítenek meg ezek a cudar jószágok, s zavarják még éjjeli nyugalmát a földön, falakon és háztetőkön való eszeveszett nyargalászásaikkal. „Bojtosfarkú sült (Atherura africana) és tobzoskát (Manis longicaudata) – írja Pechuel-Loesche Csincsoróból – csak egyszer hoztak hozzánk elevenen, de akkor is mindjárt áldozatul estek a patkányoknak. Ezek a gonosz vendégek veszedelmes tömegben fészkelték be magukat nálunk, és minden óvatosságunk ellenére is sok kárt tettek készletteinkben és gyüjteményeinkben. Nem tudtunk ellenük védekezni, mert a bennszülöttekhez hasonlatosan, mi is s földön épített nádkunyhókban laktunk, s a viszonyok nem engedték meg, hogy cölöpös faházakat építsünk, mint a telepeken szokás.
A tengerészeknek is sok bajuk van vele. Mert patkánytalan hajó alig van, legyen bár az a kereskedelem szolgálatában álló vitorlás, halászhajó a legpompásabb modern gyorsgőzös vagy kínos rendben tartott hadihajó. A régi hajókról lehetetlen kiirtani, az újakon pedig ott van az első rakománnyal együtt.
A patkány mestere minden testi ügyességnek. Gyorsan és ügyesen fut, kitünően mászik még meglehetősen síma falakon is, mesterien úszik, meglehetősen nagy távolságokat biztosan ugrik át, és türhetően ás, ha nem is nagy kitartással. Az erősebb vándorpatkány még ügyesebbnek látszik, mint a házi patkány, legalább is sokkal ügyesebben úszik ennél. Bukni majdnem olyan jól bukik, mint a valódi vízi állatok. A vándorpatkány bátran ráadja fejét a halfogásra is, mert a vízben is eléggé ügyes ahhoz, hogy üldözőbe vegye a nedves mélységek tulajdonképpeni lakóit. A vándorpatkányt nem ritkán egyenesen „vízipatkány”-nak szokták nevezni, ami gyakran alkalmat szolgáltat arra, hogy összetévesszék a vízi pocokkal (Arvicola amphibius L.). Néha azonban valóban úgy viselkedik, mintha csakugyan a víz volna eleme. Fölriasztva, egy szempillantás alatt valami folyóba, tóba vagy árokba veti magát, és ha kénytelen vele, egy hajtással keresztülússza a legszélesebb vízfelületet, vagy percekig fut a vízmedence fenekén. A házi patkány ezt csak a végső szükség esetén teszi meg, azonban az úszás mesterségét azért ez is eléggé jól érti.
Érzékei közül a legjobb a hallás és a szaglás; különösen az első kitünő, de azért a látása sem rossz. Szellemi képességeiről a hallottak után már nem sok mondanivalóm van. Bizonyos agyafúrtságot, ahogyan a legkülönbözőbb veszélyes helyzetekből ki tudja magát vágni, és ahogy bizonyos kedvelt falatjait meg tudja szerezni, nem lehet megtagadni tőle.
A hímek heves harcokat folytatnak a nőstényekért. A nőstény a párzás után körülbelül egy hónapra 5–22 kölyket vet. A kölykek apró, végtelenül kedves állatkák, amelyek bárkinek a tetszését megnyernék, ha nem volnának patkányok.
Arról, hogy a patkányok mily hihetetlen tömegben szaporodhatnak el, Marshall szerint a híres patkányveszedelem szolgáltat csodálatos bizonyságot. Maindron Móric a párizsi patkányok céhe 1851 szeptemberében gyűlést tartott, amelyen a többek közt megállapították, hogy a megelőző évben 144.361 darabot hoztak terítékre a nemes vadból, s azok farkait a jutalomért beszolgáltatták a városházára.”
A szabadban élő patkányok közt néha sajátságos betegség jelentkezik. Ugyanis több példány összetapad a farkánál fogva és akkor úgynevezett „patkánykirályt” alkotnak. Annyi bizonyos, hogy néha több patkány farkánál fogva szorosan összegabalyodik egymással. Lehetséges, a patkányok farka valami ragadós anyagot izzad ki, mely összeragasztja őket, azonban teljességgel lehetetlen erről a kérdésről valami biztosat mondani. Altenburgban őriztek egy olyan patkánykirályt, amely 27 állatból állt. Az utat és módot, ahogy a patkányok így összegabalyodhatnak, a következő módon képzelte 1774-ben egy orvos által készített hivatalos leírás: „Az utálatos csoportozat fölfedezése előtt beállott hideg kényszerítette az állatokat, hogy valami szegletben húzódjanak meg, hogy részben egymás mellé bújva, részben egymásra telepedve kölcsönösen melegítsék egymást. Az állatok valamennyien úgy helyezkedtek el, hogy farkrészük inkább a szabad felület felé fordult, fejük ellenben a hideg ellen jobban védett irányba. Nem képzelhető-e el, hogy a felül ülők bélsara, amely szükségképpen az alul lévők farkára hullott, megfagyva összetapasztotta az utóbbiakat is? Nem lehetséges-e már most az, hogy az összefagyott farkú állatok az éhségtől űzetve táplálék után akartak nézni, de össze lévén fagyva, hiába próbálkoztak s e közben gabalyították össze annyira a farkukat, hogy még a fenyegető életveszedelem ellenére sem tudtak elválni egymástól?”
Egy tudományosan képzett és hozzáértő tanunak, Arend gimnáziumi tanárnak a jelentése legalább annyit teljesen kétségtelenné tesz, hogy ez az újabb időből származó patkánykirály, melyet 1880 február 2-án egy bőrraktárban, közvetlenül a régi düsseldorfi vágóhíd mellett Fischer Ch. szállítási vállalkozó talált, mindenesetre az ember szándékos közreműködése nélkül jött létre. „Guntermann az egyes állatok farkát gondosan megtisztogatta mindennemű ragasztóanyagtól, úgyhogy azokat csak összehurkolódásaik tartották össze... Hogy a farkoknak ilyen összehurkolódása mellett azokat már a legcsekélyebb ragasztóanyagnak is elválaszthatatlanul kellett összekötnie, azt minden szemlélőnek azonnal látnia kellett.”
Se szeri, se száma a patkányok kiirtására alkalmazott módszereknek és anyagoknak. A legközönségesebb irtószerek a különböző mérgek, amelyeket legkedveltebb tartózkodási helyeiken szétszórnak. Azonban teljesen figyelmen kívül hagyva azt a körülményt, hogy az állatokat így szörnyű kínok közt pusztítják el, ez a módszer mindig veszélyes marad. Mert a patkányok könnyen kihányják a megevett anyagokat s így bizonyos körülmények között megmérgezik a gabonát vagy a burgonyát is, tehát veszélyesekké válhatnak nemcsak az állatokra, hanem az emberre magára is. Helyesebb dolog oltatlan mész és maláta keverékét vetni eléjük, melyet ha megesznek, nagy szomjúság fogja el őket és elpusztulnak, mihelyest a megfelelő mennyiségű vizet magukhoz vették.
A patkányok legeredményesebb pusztítói minden körülmények között természetes ellenségeik, mindenekelőtt a baglyok, a holló, a menyét, a macska és a patkányfogó kutya, jóllehet gyakran megesik, hogy a macska a patkányt nem meri megtámadni, különösen a vándorpatkányt. Egyébként pedig nem is olyan szükséges, hogy a macska valóban valami nagy buzgósággal fogdossa a patkányokat, mert elűzi őket az istállóból és csürből, pincéből és kamrából már azzal is, hogy les rájuk. Alig kisebb szolgálatot tesz a görény és a közönséges menyét is, az előbbi a ház körül, az utóbbi pedig a kertben és az istállók hátsó oldala táján.
Hogy a szemtelen patkány néha váratlanul is „emberére” akad egy-egy állatban, amelyről azt eleinte aligha lehetne feltenni, arra vonatkozólag is kiváló példáink vannak. A berlini állatkertben megtörtént, hogy egy anyaruca csőrének és nyilvánvalóan szárnyainak a csapásaival agyon vert, vagy legalább öntudatlanná tett a parton egy patkányt, amely pelyhes kicsinyeit akarta elrabolni, egy angol tiszt pedig a „Field” 1907-ik évi folyamán azt beszéli el, hogy a Walkham folyóban halászgatva tanuja volt annak, miként győzött le egy 75 cm hosszú angolna a víz alatt folyó s három-négy percig tartó harc után egy kifejlett vándorpatkányt s hogy miként vitte azután a partra kimúlt ellenfelét. A patkányirtásnak egészen sajátságos, szinte sportszerű módját űzi Bismarck A. Ő acetilénlámpával elvakítja az állatokat, amelynek fényében azok „vagy mintegy hipnotizálva ülve maradnak, a lámpába hunyorgatnak, vagy egy darabkát tova futnak és azután ismét megállanak nagy csodálkozva, sőt néha az is megesik, hogy két lábra ágaskodnak s elkezdik magukat tisztogatni”. Azután gyenge töltéssel lelövi őket. Egészen sajátosan, sportszerűen folyik a patkányirtás a patkányarénában, a „ratodrom”-ban, ahogy egy sajátságos, a párizsi Bois de Boulogne-ban lévő intézetet neveznek. Itt kutyák végzik a patkányok megölését, melyek közül 15 másodpercen belül ötöt kell holtra marniok. A patkányok itt csak „anyagul” szolgálnak; szemétgyüjtők és csatornatisztítók olcsón, 5 sous-jával szállítják őket. Nagyon vegyes közönség tolong a ráccsal elkerített aréna körül, ahol a mindig készletben tartott 300 patkány leírhatatlan bűzt áraszt.
A vándorpatkány ellen folytatott harcunkban – ezt hangsúlyozva kell kiemelnünk – nemcsak egy terhes élősködőtől iparkodunk megszabadulni, hanem egyszersmind iparkodunk megakadályozni beláthatatlan veszedelmeket. Mert a tudomány ma a patkányokban nemcsak a trichina terjesztőjét, tehát a trichinózis betegségének hordozóját látja, – aminek egyébként művelt államokban, ahol a húsvizsgálatot kellő alapossággal végzik, nem sok jelentősége van – hanem ők egyszersmind a terjesztői a bennünket Ázsia felől állandóan fenyegető keleti pestisnek is! Hogy ezt a fekete veszedelmet távoltartsuk magunktól, éberségünknek egy pillanatra sem szabad lankadnia, sem a partok mentén, sem a szárazföld belsejében. Így eléggé gyakran olvashatjuk az újságokban, hogy ezen vagy azon a hajón „pestisgyanús” patkányokat találtak, azért annak fertőtlenítését rendelték el. Berlin és Charlottenburg rendőrségei bizonyos időközökben nagyobb területek gazdáihoz, a többek között a berlini állatkert igazgatóságához is kérdést intéz a patkányirtáshoz használt szerek és eszközök, valamint az elért eredmények iránt érdeklődve. A válaszokból megnyugvással lehet megállapítani, hogy ez a féreg állandóan fogyóban van abban az arányban, amint egyre újabb, észszerűen épült házak emelkednek a régiek helyén és így eltűnnek annak a rejtekhelyei. Dániában a patkányok okozta évi kárt 7 millió koronára becsülő Zuschlag igazságügyi tanácsos érdemes agitációja és az általa alakított „patkányellenes liga” ösztökélésére 1907-ben országos törvényt hoztak a patkányok irtásáról. Ez a törvény kötelezi a községeket, hogy hozzájáruljanak az állatok kiirtásának költségeihez. A községi pénztárak a törvény értelmében minden beszállított döglött patkányért legalább 8 öre (mintegy 12 fillér) jutalmat fizetnek, a hullát pedig elégetik. Csak azután patkánytenyésztésre ne ösztönözzön a jutalom egyes kiváló gyakorlati érzékű embereket! Ilyen jutalmat egyébként a németországi állatkertek már évtizedek óta fizetnek a személyzetüknek, mert a patkányhullák nagyon szívesen látott, sőt szükséges táplálékául szolgálnak egyes ragadozó madarak és kisebb ragadozó emlősök számára. Miként számos vizsgálatból kiderült, trichinával fertőzött a patkányok igen tekintélyes százaléka.
A mai patkányirtók mindenféle titokban tartott szerekkel dolgoznak, de amelyeknek méregrésze majdnem mindig a tengeri hagyma (Scilla maritima) mérgével azonos. Ezek az irtó módszerek mind csak azt az alapigazságot erősítik meg, hogy a legjobb szer a patkányok ellen a megfelelő jó építkezés, rend és tisztaság. Ahol a hivatlan vendégek nem találnak biztos rejtekhelyet, ahol gyakran zavarják és fenyegetik őket, onnan eltávoznak. A Görögországban való alkalmazása által ismeretessé vált Löffler-féle egérbacillus sikere ösztönzést nyujtott arra, hogy patkányölő baktériumokat keressenek, melyekkel szemben háziállatainkat velük született ellenálló képesség védi. Az évek során különböző kutatók valóban találtak is ilyen baktériumokat. Ezeket a szereket Raebiger, a szászországi mezőgazdasági kamara bakteriológiai intézetének vezetője gondos újabb vizsgálatnak vetette alája. E szerint az Isszacsenko-féle bacilussal végzett etetési kísérletei eleinte kedvező eredményt adtak, különösen a fehér patkányokkal végzettek. Azonban az átvételi kísérletek rövid sora után a bacilusok virulenciája, mérgező volta annyira megcsappant, hogy a fehér patkányokat még akkor sem ölték meg, ha azokat a hasüregbe oltotta be. A Danysz-féle vírusról, más vizsgálókkal egyetemben Raebiger is azt a véleményét fejezte ki, hogy megbízhatatlan hatása miatt a gyakorlatban való alkalmazásra nem ajánlható.
Mind a ratin-, mind a többi patkányölő bacillus a baktériumok ugyanazon, nagyon gazdag csoportjába (paratifusz-baktériumok) tartoznak, amelyek nemcsak trágyadombokon és szennyvizekben fordulnak elő, hanem bizonyos járványok esetében házi állatainkban is megtalálhatók. Azért megvan a lehetősége annak, hogy egyes patkányok bizonyos táplálékok felvétele által bizonyos fokú immunitásra tegyenek szert, mint azt Trautmann jelzi. „Amint a ratin készítői tenyészeteikben mutatkozó hibákat felismerték, rögtön kiterjedt kísérleteket végeztek abban az irányban, hogy az egyes patkánytörzsek szerzett ellenállóerejével is sikeresen birkózhassanak meg. És sikerült is a Kopenhágában működő ratinlaboratóriumnak megoldania a kérdést olyan módon, hogy az ilyen esetekben díjtalanul ad egy kiegészítő készítményt, a ratinin, illetőleg ratin II. jelzésűt.” Így tehát a ratinban sikerült olyan megbízható patkányölő szerhez jutnunk, amely házi állatainkra nézve teljesen veszélytelen.
Bármily terhes és kártékony, sőt bizonyos vonatkozásban egyenesen veszélyes is a patkány, mégis van neki valamelyes haszna is. Európában csak a végső szükség esetén eszik ugyan, mint pl. Párizs 1870/71-iki ostroma alkalmával, azonban a kínaiak étlapján állandóan szerepel, pedig azok bizonyos tekintetben nagy gourmandok. Prémnek vagy bőrnek nem dolgozzák fel. Ellenben a szelíd fehér és tarka patkányok végtelenül kedves szobatársak, melyek nagyon bizalmasokká válnak, rendkívül szerény igényűek és távolról sem árasztanak kellemetlen szagot, mint a fehér egerek. Mutatványosok még nyilvánosan is gyakran szerepeltetik a tarka patkányokat, természetesen csak mintegy statisztákat idomított macskáik és más állataik mellett. Az ekkor megnyilvánuló „idomítás” lényegileg nem más, mint azok szelídítettsége, aminek eredményeképpen a sötét dobozból hirtelen kivéve, az asztalon vagy a kötélen, ahová a bemutató helyezi őket, szaglálódva ülve maradnak, vagy esetleg annak a testén mászkálnak. Így utánozza ma némely bohóc a hamelni patkányfogó ördögien romantikus alakját, akinek a német népbe olyan régen begyökeresedett meséje bizonyítja, milyen fontos volt már őseinkre nézve is a patkánykérdés. Olyan fontos, hogy még a költészetet és a népmesét is foglalkoztatta!
Ha már ehhez a kérdéshez jutottunk, nem mulaszthatjuk el, hogy egy részt ne idézzünk a mű első magyar, Méhely átdolgozta kiadásából. Méhely ott ezt írja:
„Valamint más országokban, úgy hazánkban is széltében beszélik, hogy vannak úgynevezett „patkányvesztők”, akik a hammelni patkányfogó mintájára füttyszóval édesgetik magukhoz a patkányokat s bárhová is elküldik vagy elvezetik őket. Ennek valóságát semmiféle hiteles adat sem igazolja, mindazonáltal teljesen kizártnak mégsem tekinthető, mert nem lehetetlen, hogy valaki a patkányok csicsergő füttyét annyira tudja utánozni, hogy lyukaikból előcsalhatja s bizonyos időszakokban, például a nász idejében, bizonyos hangokkal másfelé terelheti őket. Más alapon nyugszik, de szint’oly csodálatos az az eljárás, melyről Petényi, hazai szemtanura támaszkodva, emlékszik meg. Radvánszky Antal zólyommegyei főispántól hallotta a következőket: „Kastélyomba tömérdek patkány fészkelődött be s ámbár mindenképpen irtottuk őket, mégsem értünk célt. Végre molnárom vállalkozott elűzésükre s minthogy valaki haragosa volt, annak udvarára akarta a patkányokat terelni. E végből összegyűjtötte ürüléküket s udvaromtól az illetőnek a házáig keskeny nyomot hintett belőle. Erre fölkerekedett az egész háznép s botokkal és seprőkkel fölfegyverkezve rémítő lármát csapott és a patkányokat egy szálig kizavarta lyukaikból. Embereim ezután az udvarról ráterelték őket a megjelölt nyomra, melyen molnárom haragosának udvarára vonultak. Az elűzetésnek természetesen csak úgy lehet sikere, ha új tanyájukon elegendő táplálékra találnak, mert különben visszatérnek régi lakásukra.”
A patkányok egyetlen valódi, értékében egyáltalában nem lebecsülhető haszna az, amelyet mint kísérleti állatok, a mai baktériumkutatásban és orvostudományban játszanak. A tudománynak tett szolgálata tekintetében a patkány vetekszik a házinyúllal, a tengerimalaccal és az egérrel.
Az egész földön szertehurcolva a patkány itt-ott már kezd egészen határozott irányban átalakulni. Így, Marshall szerint, „a Panama földszorostól nyugatra eső, akkoriban legalább még lakatlan Keeling szigetcsoport közelében egy hajó hajótörést szenvedett, amely alkalommal patkányok jutottak a szigetre, amelyek ott bizonyos fokig elvadultak és belőlük az idők során egy valamivel kisebb és sötétebb fajta alakult ki”. Dr. Hossack a kalkuttai vándorpatkányokról írja, hogy azok éppoly sokféleképpen átalakultak, mint az ottani házi patkányok, bár távolról sem olyan nagy fokban. Leginkább meglepték a kétszínű, alul világosabb farkú példányok; ezeknek a bőrpikkelyeik is világosabbak alulról, sőt fehérek. A vándorpatkány Kalkuttában is főképpen a levezető csatornákban, kloakákban és pincékben él, általában véve a ház alsóbb részeiben, és csak abban az esetben a felsőkben is, mikor a felső emeletek vasból és kőből épültek, – Kalkutta modern házai mind ilyenek – ahova a tág csőlevezető csatornákon keresztül jutnak fel. Fogságban való életéből Hossack különösen az ottani bennszülött patkányok (Nesocia) iránti közömbösséget emeli ki.
Szinte azt mondhatjuk, hogy a föld egyetlen pontja sincs híjával saját bennszülött patkányfajának. Sőt annyi van belőlük, hogy földrajzi szempontokat követve kell beosztani őket, hogy valami rendet lehessen teremteni köztük. Az egész tömeget magában foglaló beosztást azzal iparkodtak áttekinthetőbbé tenni, hogy egyes „csoportokra” és „alcsoportokra” tagolták őket. Az alábbiakban ezek néhányáról is megemlékezünk.
A kínai patkány (Mus humilitaus A. M.-E.)
A föntebbiek értelmében a tudományban Norwegicus vagy Decumanus névvel jelölt csoportba, vagyis a vándorpatkány legközelebbi atyafiságába tartozik természetesen az Észak-Kínában honos M. E. humiliatus A. M.-E., hiszen, mint arról már szó volt, valószínűleg ez tekintendő a vándorpatkány ősének.
A csoport többi tagjairól, melyek Szibériában, Kínában, Kokinkínában, Sziámban és Formoza-szigetén honosak, valamint a délázsiai és a maláji-szigetvilági patkányokról e helyen lehetetlen részletesebben megemlékeznünk.
A mettadpatkány (Mus mettada Gray)
A mettadpatkány, vagy másképpen lágyszőrű patkány Elő-Indiában, különösen Madras táján és Ceylonban honos. Az állat életmódját Blanford Elliot nyomán röviden a következőkben ismerteti: „A mettadpatkány csak a megművelt területeket lakja, ahol párosával vagy 5–6 tagból álló apró csapatokban él. Ott nagyon sekély, primitív lyukat és valami bokor alatt, vagy pedig egyszerűen a mezőn összehányt kövek közt, vagy az indiai mullpatkány (kok) elhagyott lyukaiban húzza meg magát, de megelégszik azokkal a résekkel és hasadékokkal is, amelyek a meleg időszakban keletkeznek a fekete talajban. Évente nagy tömegei pusztulnak el, amikor ezek a hasadékok összeesnek és az esős időszak bekövetkeztével kitöltődnek. Húsát a kulik eszik. A nőstény egyszerre 6–8 kölyköt vet. Száraz esztendőkben a mettadpatkány annyira elszaporodhatik, hogy valóságos csapássá lesz, mert a termést megsemmisíti.”
A maori patkány (Mus exulans maorium Hutton)
Hazája Új-Zéland. Életmódjáról egy névtelenül megjelent ismertetés alapján Marschall a következőket írja: „Igen nagy tömegekben él Új-Zéland déli szigetének erdős részeiben s mint mondják, minden negyedik év tavaszán vándorlásokat tesz. – A földön állítólag csak ügyetlenül tud mozogni, ellenben kitűnően kapaszkodik a fákon, ki azok ágainak végső sudaráig, amiért is ha a földön veszély fenyegeti, mindjárt fölmenekül a legközelebbi fára. Félelmében állítólag élesen visítozik és ezzel elárulja tartózkodási helyét…”
A Dél-Afrikában honos patkányok közül Sclater W. L. röviden a következő fajok életmódját ismerteti:
Az aranypatkány (Mus auricomis Winton)
A Nyassa-, Matabele- és Masona-földön, valamint a Fokföldi gyarmatterületen honos. Még kisebb, mint az ugyanott előforduló E. chrysophilus, vagyis körülbelül csak egyharmad akkora, mint a vándorpatkány. Felül aranysárga, alul tiszta fehér színű. Amint látszik, csakis sziklafalak és kősziklák között él. A múzeumokba került példányokat mind a „kopje”-kon fogták.
A hosszúfarkú patkány (Mus dolichurus Smuts)
A megelőző fajjal szemben fán lakó állatnak látszik, fészkét legalább is fákra rakja, vagy pedig madárfészket foglal el. Körülbelül olyan nagyságú, mint a megelőző fajok, de felül fakóbarna színű. A Fokföldtől kezdve Natalon keresztül messze elterjed Afrika belsejében, a Nigerig, de Német-Kelet-Afrikában is előfordul, ahonnan már Emin pasa is ismerte s megerősíti, hogy valóban fán lakó állat, jól kúszik, fészkét faodvakba rakja. Peters azt állítja róla, hogy kölykeit, melyek emlőire szívják magukat, éppúgy magával cipeli, mint a délkeletafrikai, a kafferek földjén élő E. paedulcus Sund.
A fehérlábú patkány (Mus colonus Brants)
Farka aránylag rövid, színezete kora szerint változó, lábai fehérek vagy sárgásfehérek. Életmódjáról Böhm és Fischer megfigyelései alapján tudunk egyet-mást. Böhm egyszer egy anyát fogott 19 kölykével együtt. „Ez a patkány főképpen emberi lakások lakója és ott nagyon terhes vendég. Mivel állandóan mardosták egymást, testüket gyakran sebek borítják, melyekből az esős évszak idején, amikor a legkisebb repedés is elkezd genyedni, undorító sebek lesznek s ezektől az állatok annyira elgyengülhetnek, hogy végül járni sem tudnak.” Fischer szerint „akáciambokrokban készít magának fészket szalmából.” Hazája Német-Kelet-Afrika. Azonban Emin pasa azt írja, hogy e területnek a partvidék és Tabora közé eső részén, a nagy karaván utak mentén, a mi házipatkányunk a legközönségesebb patkányfaj, mely ott a mezőkön és a kunyhókban egyaránt megtalálható. Stuhlmann szerint ez található Zanzibárban és a város házaiban, Kiserawa mellett pedig az erdőben, s szuaheli nyelven külön neve (panja) is van. A vándorpatkánynak a zanzibári partok mentén való előfordulását már van der Decken, később pedig Stuhlmann állapította meg Bagamoyóban, azonkívül ugyanazok az utazók ugyanott az egyiptomi patkányt (M. rattus alexandrinus) is megtalálták, Neumann Oszkár pedig magában Zanzibárban is rábukkant.
Afrika nyugatibb részének a patkány fajairól már jóval kevesebbet tudunk. Azonban Batesnek egy, a délkameruni emlősökről szóló dolgozatában („Proc. Zool. Soc.”, 1905) szerencsére még is találunk néhány faj-élet módjára vonatkozó adatokat. Bates szerint a kameruni patkány- és egérszerű állatok túlnyomó része a kertek lakója, vagyis a falvak közelében elterülő, megművelt földeké, s különösen ilyen valamennyi, a Mus-nembe tartozó faj. A feketék ezeket mindenféle ravaszsággal fogdossák össze ültetvényeikben (maniok) és azok körül. Közülük az egysávos patkány (Mus [Epimysl] univittatus Ptrs.), bennszülött nevén „moen”, a legkártékonyabb közülük az említett ültetvényekre. Falánksága azokon a tájakon közmondásos, mint nálunk a disznóé; földalatti lyukakban él és fészkel, merészebb a többinél és nappal gyakrabban mutatkozik azoknál. Tullberg patkánya (Mus [Epimys] tullbergi Thos.) bennszülött nevén „ndan”, facsonkok üregeiben és hasonló búvóhelyeknél, de nem ritkán házakban is található, ott fészkel, ott keríti meg táplálékát, szóval házipatkány lesz. A bennszülöttek „abok”-ja)
[A népies állatnevekben, mint látszik, mindenütt uralkodó zűrzavarra jellemző, hogy, igaz, egészen másvidéki afrikai bennszülöttek abok néven egészen más állapotot, egy antilopot neveznek (v. ö. e mű II. kötetének 376. lapját). Vagy talán csak két szónak egészen véletlen megegyezésével van dolgunk?]
Mus [Epimys] hypoxanthus Puch.), a falvak körül fekvő, meg nem művelt területek bokraiban él; fészkét száraz füvekből, 4–5 lábnyira építi a föld felett. Mikor a húsételnek szükiben vannak, a falu ifjúsága gyakran „mebok” vadászatra jár, rendesen alkonyattájt, amikor a patkányok már elkezdenek sürgölődni. Vagy botokkal verik agyon őket, vagy nyíllal lövik le, vagy pedig bekerítik őket a bozótos-gazos helyeken is csapdába terelik őket. Ez a mebok-vadászat a falu ifjúságának legfőbb sportja. Valószínűleg ugyane célból röpködnek a falu körül gyakran a baglyok is.
A patkányoknál sokkal kedvesebb, takarosabb és vonzóbb állatok az egerek, bár minden csinosságuk pajkosságuk és takarékosságuk ellenére is gonosz ellenségei az embernek, ezért éppoly kíméletlen üldöztetés az osztályrészük, mint nagyobb rokonaiké. Állíthatjuk, hogy mindenki kedvesnek találja a kalitkába bezárt egeret, és még a nők is ilyennek fogják nyilvánítani, ha jobban megismerkednek vele, annak ellenére is, hogy őket rendesen, bár teljesen jogosulatlan, azonban nagy rettegés fogja el, ha a konyhában vagy a pincébe véletlenül beléje botlanak. Mivel azonban az egerek mindenüvé be tudnak furakodni, még oda is, ahová a patkányok nem tudnak betolakodni, azért olyan irtóháború folyik ellenük, melynek aligha lesz valaha is vége. De az is bizonyos, hogy az építkezésnek mai módja mellett összehasonlíthatatlanul kevesebb búvóhely kínálkozik a számukra, mint őseink építés-modora mellett. Berlin nyugati részén például ma már sok ház, sőt talán egész utcák vannak, amelyekben egyetlen egér sem található. Minden tetőzet és fal vasból és cementből van: hol találjon itt búvóhelyet az egér? És miből éljen, mikor minden élelem-készletet szoros zár alatt tartanak és minden hulladékot azonnal eltávolítanak?
Alakja tekintetében némileg még emlékeztet a házi patkányra, azonban sokkal gyengédebb és szabályosabb alkotású, s jóval kisebb is. Teljes hosszúsága mintegy 18 cm, amiből 9 cm esik a fejére és törzsére együttvéve. Farkán 180 pajzsgyűrű van. Bundája egyszínű: a törzs és farok felső oldalának sárgás-szürke fekete színe egészen fokozatosan megy át a hasoldal valamivel világosabb színébe; lábai és ujjai sárgás-szürkék. Piros szemű fehér és fekete szemű tarka egyedei (teljes és félalbinók) is vannak, s gyakran tisztán tenyésztik őket, mint élő játékszereket gyermekek számára, de különösen tudományos célokra, kísérleti és egyéb (oltási) célokra. Azonban közönséges szürkésbarna színe is sokféleképpen módosulhat, s Fatió úgy véli, hogy a különböző színezet egyenes folyománya az eltérő életmódnak. Svájc gerinces állatairól szóló művében azt állítja, hogy a házi egér rendkívül változékony, a szerint, hogy a mezőn és réten él-e, avagy a házakban élősködik, sőt változó a szerint, hogy a síkságon elterülő városokat lakja-e, avagy az Alpesek falusi házait. „A szabadon élők fölül mindig jobban vörösek, alul pedig fehérebbek, a házban élősködők ellenben rendesen feketébbek, (erre egyébként már Gessner is utalt). A tápláléknak a szőrözet színére akkora befolyása van, hogy már helyi változatok is alakultak ki pusztán bizonyos táplálék hatására.” Lunelnek, Fatio preparátornak is volt alkalma megfigyelni a délfranciaországi Cette-ben, hogy „azok az egerek, melyek kizárólag a madaraknak szánt kölesből táplálkoznak, igen gyorsan világossárgásak, szinte szőkék lettek”. Élő, csupasz egereket Pocock mutatott be ugyanilyen patkányokkal együtt a londoni állattani társaság egyik, 1904-iki ülésén. („Proc. Zool. Soc.”, 1904).
A házi egér már valószínűleg a legrégibb idők óta leghívebb társa az embernek. A nyelvtudós Hehn Viktor kutatásai szerint „valamikor Ázsiából kellett Európába jutnia, s idejutása esetleg az indo-európaiak bevándorlásával esett össze... Az egereket, mint házitolvajt ismeri már ezek európai koránál régibb nyelve; mert neve, amelyre egyaránt rábukkanunk Görögországban és Itáliában, az Elbénél csak úgy, mint az Indusnál, „lopni” jelentésű igetőből származik.
A házi egérről már Aristoteles és Plinius megemlékezik, Albertus Magnus is igen jól ismeri. Napjainkban az egész Földön el van terjedve. Alkalmasint csak nagyon kevés ponton hiányzik, s nyilván csak látszatra, mert még nem figyelték meg. A Szund-szigeteken például, állítólag nem fordul elő. Az emberi lakásnak nincs olyan helye, amelytől idegenkednék. Ideiglenesen megél a szabadban is, nevezetesen kertekben vagy a házhoz közeleső szántóföldeken és ligetekben. A városokban csak a lakóházakban és azok melléképületeiben található meg. Itt minden hasadék, minden rés és üreg, szóval minden zug, ahol el tud rejtőzni, kielégítő szállást nyujt neki; innen intézi rendesen éjjeli kirándulásait, miközben szürkésbarna „egérszíne” kétségkívül jó védelmet nyujt a számára.
A legnagyobb gyorsasággal fut tova a földön, kitűnően kúszik, meglehetősen nagyokat ugrik és gyakran hosszabb ideig aprózva szökdécsel. Szelíd egereken meg lehet figyelni, hogy milyen ügyes valamennyi mozdulata. Ha rézsutosan fölfelé kifeszített szalagra vagy botra sétáltatjuk fel, akkor amint megijed, hogy esetleg leesik, farkával rögtön körülkulcsolja a szalagot, illetőleg a botot, a valódi kulcsolófarkú állatok módjára, ismét megkeresi az egyensúlyt és fut tovább. Ha nagyon hajlékony szalmaszálra helyezzük, annak fölfut egészen a csúcsára, s ha a szalmaszál akkor lehajlik, az első oldalára fordul és függő helyzetben, szép lassan, leereszkedik rajta, a nélkül, hogy egy pillanatra is zavarba jönne, kapaszkodás közben nagy segítségére van a farka, ami abból is kiderül, hogy csonkított farkú, szelíd egerek sohasem tanusítják azt az ügyességet, mint hosszúfarkú társaik.
Rendkívül kedvesek testtartásai, melyeket fölvehet. Már nyugodt ültében is csinos, ha azonban fölágaskodik és rágcsálók módjára a hátuljára ülve mosakodik és tisztogatja magát, akkor igazán bájos kis jószág. Hátulsó lábaira az ember módjára is fel tud állani, sőt néhány lépést is tud tenni. Közben csak néha-néha egy kevéssé támaszkodik a farkára. Úszni is tud, azonban csak a végső szükség esetén megy a vízbe. Ha vízbe dobják, majdnem a törpe egér vagy vízi patkány gyorsaságával szeli a habokat és törtet a legközelebbi száraz pont felé, hogy kimászhasson arra. Érzékei kitűnőek; a legcsekélyebb neszt is meghallja, messziről megszimatol mindent, látása is jó, s nappal valószínűleg jobb, mint éjjel. Értelmessége mindazoknak a kedvencévé teszi, akik életmódjával behatóbban foglalkoznak. Jóindulatú, ártatlan, és egy cseppet sem hasonlít gonosz, alattomos és harapós rokonához, a patkányhoz. Kíváncsi és mindent a legnagyobb gondossággal vizsgál végig. Vidám és okos; hamar észreveszi, hol kímélik, s ott idővel úgy hozzászokik az emberhez, hogy szemeláttára szaladgál ide-oda s nyugodtan végzi teendőit. A ketrecben már néhány nap mulva fölötte szeretetreméltóvá lesz. Még az öregek is eléggé megszelídülnek, a fiatalon elfogottak pedig kedvességben és jámborságban túltesznek a legtöbb fogságban tartani szokott rágcsálón. Kellemes hangokkal ki lehet csalogatni őket rejtekükből és el lehet felejteni velük minden félénkségüket. Ha zenét hall, néha még fényes nappal is megjelenik a szobában, és végül is az olyan helyiségekben üti fel állandó tanyáját, ahol rendszeresen zenélnek.
A különböző folyóiratokban eléggé gyakran lehet olvasni úgynevezett éneklő egerekről, és magam is eléggé gyakran kaptam írásbeli értesítést ilyenekről. A wiesbadeni Koch („Zool. Garten”, 1881), éneklő egeréről csakhamar megállapította, hogy nehezen lélekző, beteg állat. Az állatot elhullása után Noll vizsgálta meg, s boncolás alapján csakugyan hitelesen megállapította a betegséget. Több más oldalról szintén olyan magyarázatot adták a jelenségnek, mely azt teljesen megfosztotta minden költői varázsától.
E lakótársunk valamennyi előnyös tulajdonságát feledteti velünk nagy pákosztossága, ami határozottan azt bizonyítja, hogy a házi egér ízlelőszerve valóban kitűnően fejlett. Hegyes fogai szintén hozzájárulnak ahhoz, hogy gyűlöletessé tegyék. Ahol valami jófélét szimatol, odavezető utat is tud készíteni magának, s még azzal sem törődve, ha több éjtszakai kemény munkájába kerül, vagy ha vastag, erős ajtót kell is átrágnia. Ha valami különösen foga alá való táplálékot talál, abból még tartalékot is hord be a lyukba. „Ahol kevéssé zavarják, írja Fitzinger, ott néha félrőfnyi magas halmokat hord össze dióból vagy mogyoróból valamelyik sarokban, s azt oly gondosan és csinosan rendezgeti össze s takarja le mindenféle papírhulladékkal és ronggyal, hogy az ember alig gondolná egér művének.” Ha más leves táplálékhoz jut, vizet egyáltalában nem iszik, és még száraz anyagokból való táplálkozása esetén is csak ritkán, ellenben nagy élvezettel szürcsöli az édes italokat. A szeszes italokat sem kíméli, mint azt több megfigyelés tanusítja.
Az a kár, melyet az egér okoz azzal, hogy mindenféle élelembe beletorkoskodik, általában véve csekély. Károssága legfőképpen abban nyilvánul meg, hogy mindenféle értékes tárgyat siralmasan összerág. Könyvtáraknak és természettudományi gyüjteményeknek veszedelmes ellensége, és ha pusztító tevékenysége elé nem vetnek minden erővel gátat, felbecsülhetetlen károkat okozhat. Hogy az egér még az elektromossággal dolgozó gazdaság menetébe is beleszólhat, azt egy thüringiai birtokon történt tűzeset bizonyítja, mely úgy keletkezett, hogy az egér átrágta a szigetelőréteget.
A házi egér szaporasága rendkívül nagy. 22–24 napra a párzás után 4–6, sőt nem ritkán 8 kölyket ellik, és pedig egy-egy évben minden bizonnyal öt-hatszor, úgyhogy egyetlen év közvetlen szaporulata legalább is 30 fő. Egy Struve által fogságban tartott fehér egér május 17-én 6, június 6-án 6, július 3-án 8 kölyket hozott a világra. Július 3-án elválasztotta a hímtől, de 28-án ismét hozzája eresztette. Erre augusztus 25-én ismét 6, október 1-jén szintén 6 és október 24-én 5 fiatalnak adott életet. Télen át meddő maradt, de március 17-én ismét 2 fiatalt ellett. Az anya gyermekágyul bármely sarkot elfogad, amely puha fekvőhelyet és némi biztonságot nyujt. Tanyáját nem ritkán kirágott belű kenyérben, karalábéban, valami zsebben, koponyaüregben, vagy éppen egérfogóban üti fel. De fészkét rendesen összehordott szalmából, szénából, papirosból, tollból és más lágy anyagból építi fel, de megesik az is, hogy meg kell elégednie faforgáccsal vagy dióhéjjal is. A kölykek világrajöttükkor rendkívül aprók és valósággal átlátszók, azonban gyorsan növekszenek, 7–8 napos korukban szőrösödni kezdenek, de szemeik csak 13 napos korukban nyilnak ki. Ezután már csak pár napig maradnak a fészekben, aztán maguk járnak a táplálék után. Az anya nagy gyengédséggel gondozza kölykeit és kedvükért még veszélynek is kiteszi magát.
A házi egér, és pedig különösen annak albinója, az általánosan ismert fehér egér, megbecsülhetetlen szolgálatot tett a tudománynak. Tudvalevőleg a leggyakrabban használt kísérleti állatok egyike, melyet egyaránt használnak a fertőző betegek kutatói, és a rákkutatók, s használják oltási és gyógyszérumtermelési célokra is. A mai bakteriológiai és közegészségtani laboratóriumoknak nemcsak nélkülözhetetlen, napról-napra használt kísérleti állata, hanem egyszersmind valóságos megőrző tartályai minden elképzelhető kórokozó baktériumnak és azok „ellentest”-jeinek, melyet ilyen célokra különösen alkalmassá tesz kicsisége, könnyű és olcsó tartása, rendkívül szaporasága. Az orvosi intézet fehér egérszükséglete éppolyan nagy, mint amilyen állandó, s azért gyakorlati gondolkodású embereknek tisztes bevételi forrása is.
A házi egér különösen azért bizonyult ilyen elsőrendű laboratóriumi állatnak, mert különösen mindig gyengébb és kevésbbé ellenálló albinói rendkívüli érzékenyek mindenféle betegség és egyéb külső befolyások iránt. Éppen azért régebbi időben figyelmeztetőkül használták őket, hogy maguktartásából idejében tudomást szerezzenek a bánya levegőjének esetleges veszedelmes megváltozásáról. Sőt alkalmazzák őket ugyanilyen célból, s tengeralattjárókon is, mert fölötte érzékenyek már a legcsekélyebb mennyiségű gazolingáz iránt is, s amint az növekszik, nagyon nyugtalanokká válnak, majd hangosan és siralmasan visítozni kezdenek.
De a szabadban élő, rendes színezetű házi egér is túlságosan érzékeny állat, amely igen könnyen áldozatául esik mindenféle betegségnek. Így érthető, hogy az egér az ószövetségben (v. ö. Sámuel, V, 4, 5, 11, 18) a pestis szimbóluma lett, ami újabb bizonyítéka annak a jó természetmegfigyelésnek és gyakorlati bölcsességnek, amelyet a zsidók vallási törvényeikben olyan előnyösen értékesítettek! Miként Landois de Bary, a kiváló botanikus segítségével kimutatta („Zool Garten”, 1883), a házi egeret kell pl. az utálatos ótvar terjesztőjének tartanunk, amely különösen vidéki gyermekek gyakori betegsége, s okozója, mint az egér és a macska esetében is, az ú. n. favus-gomba (Achorion schoenleini Remak).
Angliában, kedvtelésből, az egérnek, mondjuk, sportszerű tenyésztésével is foglalkoznak. Londonban van egy egértenyésztő klub (Mouse Fanciers Club), amely minden évben kiállítást rendez. Azokon 600 márkáig terjedő díjakat osztanak ki, s színezet és rajzolat tekintetében, vagy egyébként kiváló tenyészállatokért megfelelő árakat kérnek el.
Több megfigyelő szerint (Zool. Garten”, 1873) a házi és erdei egér ellenségeskedésben él egymással, s ebben az előbbi a szenvedő fél, úgyhogy a kettőnek a viszonya élénken emlékeztet a házi és vándorpatkányéra. Erről alább, az erdei egér ismertetése során, mondunk el egyetmást. De a házi egér legveszedelmesebb ellensége volt és lesz is a házi macska. Elhagyott épületekben hűséges társai az egérpusztításban a baglyok is, a mezőn pedig a görény és a közönséges menyét, a tüskés disznó és a cickány pusztít sok egeret. Ezek munkája mindenesetre sokkal többet ér, mint az egérfogóé.
Végül pedig bizonyára nem kelt csodálkozást bennünk, hogy azt látjuk, hogy az olyan közönséges házi állat, mint az egér, megfelelő szerepet játszik a népmesékben és a népies babonában is. Marshall jókedvűen beszéli el idevágóan a következőket: „Az ördög nagyon szeret egér alakjába bújni, és Pencer Gáspár, Luther veje látta, amint ilyen alakban mászkált egy megszállottnak a bőre alatt. Szent Hildegárd semmi jót nem tud az egérről és azt mondja róla, hogy alattomos állat és ördögi mesterséget űz. A boszorkányperek idején a szerencsétlen, megkínzott asszonyokhoz intézett egyik legelső kérdés az volt, hogy többek közt nem bocsátott-e egércsapást a mezőre? Azok az egerek, melyek a monda szerint Bingennél csapatosan úszták át a Rajnát s ott egy kis szigeten a „Mäuseturm”-ban (elrontott szó a Mautturmból = vámtorony) Hatto mainzi érseket felfalták, bizonyára mezei egerek voltak; legalább is nem tudunk róla, hogy a házi egér valahol ily tömegesen elszaporodott és tömegesen vándorútra kelt volna.”
Ha az ember Trouessart katalógusában a Mus alnem fajain és alfajain végigtekint, arra a megnyugtató eredményre jut, hogy azok száma távolról sem olyan szédítően nagy, mint a patkányoké.
A házi egérnek Trouessart által felsorolt első alfaja, a fekete dohány egér (M. musculus poschiavinus Fatio) némileg érdekes azért, mert fölfedezésének a története úgy fest, mintha a tudománynak ez esetben szerencsés véletlen következtében egy új állatalak keletkezésének legelső mozzanatait sikerült volna ellesnie. Fatio a sajátságos állatban kezdetben csak a házi egér „néger fajtáját” akarta látni, melynek viszonya a törzsalakhoz élénken emlékeztette a házi patkány és az egyiptomi patkány kölcsönös viszonyára. Azonban másrészt különbségeket talált a házi egér és az itt szóban lévő alak koponyájának a szerkezetében is, azért ezt önálló fajként írta volt le. Újabban azonban ismét alfajjá fokozták le, mert átmeneti alakokat födöztek fel a világ legkülönbözőbb részeiben – az Azoroktól Izlandig és Tahitiig, Indiától és Egyiptomtól Mexikóig és Patagóniáig –, melyek a dohányegeret, szorosan a házi egérhez kapcsolják. Mindez esetekben behurcolt egerekről van szó, s azok mégis annyira elütnek a mi egerünktől, hogy azokat a rendszertanban legalább is alfajokként kell értékelni. Azonban másrészt természetesen az is bizonyos, hogy mindegyik esetben a megváltozott életkörülmények, megváltozott táplálkozási viszonyok hatására létrejött szín- és alakváltozatokról van szó.
Wagner egere (Mus wagneri Eversm.)
A házi egér csoportjának egyik rendesen vadon élő képviselője a belsőázsiai Mus wagneri. Przwalszki azt írja róla: „Ez az egér vonzódik az emberi lakásokhoz; így a mi sátorunkba minden este bejött néhány és egész éjjel ott futkározott. Nem ritkán ott találtunk csomagjainkban, teveszőr nyergünkben, sőt éjszakára levetett csizmánkban.” Rendesen azonban a földbe ásott lyukakban él Dsungária pusztaságain, a Tien-San központi részeiben, a Tarimban, a Lobnor táján stb. Blanford a második Yarkand-expedició tudományos eredményeiről szóló művében azonban mégis „nyilvánvaló házi egérnek” nevezi, amelyeket a falvakban lehet fogni.
Az egér valódi házi állattá, vagy legalább is kedvtelésből tartott állattá lett a kínaiaknál és a japánoknál, akik a kedvtelésből való apró állattenyésztés és növénytermelés terén, mint köztudomású, valósággal csodás eredményeket értek el. Onnan már régóta tarka egerek jönnek az európai állatpiacra: fehér, sárga, sárgán vagy kékesfehéren tarkázott, mindig pirosszemű, azután szürkén vagy sötétszürkén tarkázott, sötétszemű példányok. De egészen sajátságos különlegességei ennek a tenyésztésnek a szinten különbözően foltozott táncoló egerek. Ez állatok legfeltűnőbb tulajdonsága az a velük született sajátságuk, hogy őrült gyorsasággal keringenek kisebb vagy nagyobb körökben, leginkább azonban egyetlen ponton forognak hihetetlen sebességgel. Gyakran két, ritkábban három egér társul az ilyen tánchoz, amely rendesen alkonyattájt kezdődik és az éj folyamán időnként megújul, de leginkább magánosan táncolnak. A táncoló egér azonban még közönséges mozgásában is szertelen elevenséget tanusít. Villámgyorsan és látszólag cél nélkül perdül ide-oda, s állandóan szaglász a levegőben. Rawitz jó pár éve megállapíthatni vélte, de amit később megint kétségbe vontak, hogy t. i. a táncoló egér szokásai belső szerkezetének bizonyos sajátságaiból folynak, nevezetesen abból, hogy fülében elcsenevészedtek az egyensúly- és irányérzékszervei, a félkörös ívjáratok. Fortuyn rendszertani érték szempontjából vizsgálta meg az állatot („Zool. Anzeiger”, 1912). Megállapításaiból kiderül, hogy az állat hazája eredetileg nem is Japán volt, hanem Kína; egy japán tudós, Kizi, ennek bizonyítékául arra hivatkozik, hogy honfitársai „nankin nezumi”-nak, vagyis nankingi egérnek nevezik. Arra a nézetre jutott továbbá, hogy a táncoló egér a házi egértől külsőleg nemcsak tarkasága tekintetében tér el, hanem alakjában megnyilvánuló bizonyos sajátságokban is, ami ettől eltérő származásra vall, tehát más fajba tartozónak is volna tekintendő. Nevezetesen farka pikkelygyűrűinek száma mindig tetemesen kisebb, 180 helyett átlagban csak 136, s ebben a tekintetben a mi házi egerünk orosz-kínai képviselőjével, a Mus Wagneri Eversm.-nal egyezik meg. Ez volna tehát az ősének tekintendő, ami tekintve kínai eredetét, végtére is magától értetődő dolog.
A gözüegér (Mus spicilegus Pet.)
A gözüegér a házi egérnek legközelebbi rokona. Leírója, Petényi a mult század 40-es évei legelején fedezte föl és sokáig csak hazánkból volt ismeretes, de e század elején ismertté vált Európa délnyugati részéből is, nevezetesen a Pyreneusokból, Portugáliából és a Balcári-szigetekről is. Az állatot és életmódját itt Méhelynek a mű első kiadásában megjelent bő leírásai alapján ismertetjük, Méhely viszont, – aki egyébként a gözüegeret akkor még azonosnak vélte a Mus wagneri-vel – majdnem teljesen Petényinek, csak sokkal halála után, 1882-ben megjelent följegyzései alapján adta az állat ismertetését.
„Az állat a meglett házi egérnél kisebb és karcsúbb; nagyon termetes példányai legfeljebb 16 cm hosszúak. Arcorra minden hazai egérénél hegyesebb; szeme meglehetősen nagy; füle féloly hosszú, mint a feje s előre lapítva a szemig ér. Törzse karcsú. Farka 170 pikkelygyűrűvel borított, a házi egérénél vékonyabb, meglehetősen sűrűn szőrös, a fej és törzs együttes hosszánál jóval rövidebb s éppoly hosszú, mint a törzs. Bundájának gyapjúszőre a hátoldalon palaszürke, a hasoldalon szürkés mákkék. A szőrruha általános színe a hátoldalon szürkés sárgásbarna, melybe számos fekete szőr vegyül; a hát közepén a legsötétebb, a törzs két oldala felé a legvilágosabb s többnyire vörhenyes-sárgába hajló. A hasoldalon a hát sötét színétől többé-kevésbbé éles határral elválóan fehér; ajkai és lábai tiszta fehérek. Farkának felső oldala szürkésbarna, az alsó szennyesfehér; téli bundában lévő állatokon világos szőrpamatban végződik. Bajuszsörtéi közül feketebarnák és fehér hegyűek, az alsók fehérek.
„…Magyarországon, Petényi szerint, széltében elterjedt a lapályos és dombos fűben, gabonában gazdag vidékeken; „Dunán és Tiszán innen és túl mindenütt tanyázik.” „Amennyiben e faj, mint valódi pusztai állat, minden magasabb hegyvidék sziklás, mély völgyekkel s nagyobb, összefüggő erdőkkel borított és gyéren bevetett helyeit teljesen kerüli, Magyarország középhegyein túl alig lesz feltalálható. Ellenben nagyon kedveli a lapályt és a hullámos vidéket s leginkább ott tartózkodik, ahol az egymástól távoleső helységek közt nagy, fűben gazdag tanyák és puszta rétek vetésekkel váltakoznak.” Az Ipolyon felül sem Nógrád, sem Zólyom, Liptó, Szepes és Sáros megyékben nem fordul elő, ellenben a Tisza, Körös és Maros mentén az erdélyi határhegységig terjedő végtelen pusztákon, a Bánságban és a tulajdonképpeni Alföld minden részében gyakori. A Duna, Dráva, Fertő és Balaton mellékén is előfordul, Győr, Veszprém, Tolna és Fejér megyékben bőven van, azonban Moson, Sopron, Vas, Zala és Somogy megyék nagyobb lapályain csak szórványosan jelentkezik. A Nemzeti Múzeumban őrzött példányokat Petényi Rákos-Keresztúron és Felső-Besnyőn gyüjtötte.
„A gözük ősztől kezdve egész télen át földalatti, e célra készített üregekben tartózkodnak, melyek fekvését a felettük lévő s az eleségkészletet tartalmazó nagy garmada árulja el. Téli szállásaikat gondosan óvják a víztől és a hólé gyorsan lefut. Tanyájukat mindig friss tarlókon ütik fel, különösen ha sok kalászos fű terem rajtuk; kukoricásokban, burgonya- és dinnyeföldeken csak akkor telepszenek meg, ha nagyon gazosak. Ennélfogva a bánáti és tiszavidéki gazos, dudvás tarlókon mindig többet találni, mint Pest megye homokos földjein. Rozstarlókon nagyon ritkán tanyáznak, ellenben nagyon gyakoriak a búzatarlókon, ahol téli készletül rengeteg sok búzakalászt takarítanak be... Tavasz kezdetével rendszerint a legközelebbi rétekre, vagy a friss vetésekre helyezik át tanyájukat. Új szállásukon az első napokban szétszóródnak és más egerek elhagyott vackát foglalják el, de amint a környezettel megismerkednek, újból összesereglenek és hozzákezdenek hordásaik begyüjtéséhez. Nyári lakásuk teljesen olyan, mint a téli, csakhogy hordás nincs felette. Mintegy 20–30 cm-nyi szabad tér körül számos ki- és bejáró lyukat ásnak, a belső üregben pedig fészek fészek mellé esik, melyben a nőstények kölykeznek. Télen sohasem laknak hordásaikban, hanem rendesen 10–15 cm-nyi mélységben a hordás alatt. A hordásba csak este és éjjel járnak, hogy földalatti vackukba eleséget szállítsanak onnan.
„A gözühordások különböző távolságra, árpatarlón 30–40 lépésnyire esnek egymástól. A friss hordás legnagyobb szélessége 1 m, magassága 30 cm, néha több, gyakran kevesebb. Petényi kivételesen 3.7 m magas hordásokat is talált, ezek azonban az eleségkészlet fogyásával, valamint a hó és az esővíz hatása alatt is megülepszenek és ellapulnak. A garmada építését, ha lehet, úgy intézik, hogy valami kóró essék a közepébe, mely a halomnak támasztékul szolgáljon. A nagyobb kupacot mindig sok egyén lakja s ennek megfelelően sok bejáró nyílás is vezet hozzá.
„A begyüjtés munkáját csak aratás után kezdik s az időjárás szerint októberig vagy novemberig hordják a sok fű-, muhar-, paréj- vagy búzakalászt. A begyüjtött készletet gondosan beföldelik, s e végből a rakás környékéről nagy fáradsággal kaparják ki és hordják fel a földet. Hordásaikon az egész ősz folyamán, sőt, ha az időjárás megengedi, még télen is folyton javítgatnak, azonban, ha valamely ellenségük földúlja készletüket, akkor az egész építményt cserben hagyják. Télen az őszi lyukakat bedugdossák, vagy az eső iszapolja be, úgyhogy tavasszal rendesen csak egy nyílás vezet ki a halom tetején.
„A gözühordás szerkezete nagyon érdekes. Petényi Ercsi mellett, Rácszentpéteren szedett szét egyet s a következőket észlelte: A körülbelül 8 cm vastagságú fedőréteg alatt muhar, zab, árpa és más növények lisztes magvaira akadt, ezek alatt nagyon sok, minden irányba vezető keskeny folyosó következett, azután a föld felületéről mintegy 30 cm-nyi mélységben és a hordás szélétől körülbelül 22 cm-nyi távolságban rátalált a 15 cm széles és 18 cm hosszú, négyszögű hálókamrára, mely finom muharlevéllel volt kibélelve. A puha alomban öt gözü heverészett. Muhar, árpa, zab és másféle mag a fészekben is volt. A hordás körül 1.7 m-nyi kerületben s a rakás szélétől 5–26 cm-nyi távolságban 25 bejáró lyuk volt látható. A garmadán át függőleges folyosó vezetett a földig, mely a föld alatt a vacokba szolgált, a központi folyosóval pedig valamennyi oldalfolyosó is közlekedett. A vacok maga különböző nagyságú, majd kerekded, majd tojásdad és kívülről durvább, belül pedig finomra rágott levéltörmelékkel van kibélelve. Legtöbb hordás alatt csak egy fészek van, ritkán kettő s hol a garmada közepe alatt, hol a szélén, 30–75 cm mélyen van a föld alatt.
„Az eleségkészlet az illető tarló növényzete szerint muhar-, paréj-, zab-, köles-, árpa- és búzakalászokból, az ördögszekér kóróiból, kukoricaszemekből, a disznóparéj kalászkocsányaiból, a fodorparéj, kender és más növények terméséből áll.
„A hordás alatt rendesen csak egy család lakik. Minthogy a nőstény egyszerre 3–4 fiat vet s a legutolsó alomból való ivadékaival vonul téli szállására, tehát a család a hímmel együtt legfeljebb hat tagból állhat. Ha a hordást veszély fenyegeti, lakói az oldalfolyosókba menekülnek s egy szempillantás alatt eltűnnek. Téli készletüket mindaddig kímélik, míg a szabadban is táplálékra találnak, azonban a kemény hideg beálltával már nem járnak ki, hanem a felhalmozott készletet fogyasztják. Táplálékról bőven gondoskodnak s így nem szenvednek hiányt szükséget és tavasszal is jó kövéren bújnak elő vackukból.”
Azonban ugy látszik, hogy a gözüegér kérdése a föntebbi pontos megfigyelésekkel nincs még elintézve, nincs pedig azért, mert még mindig nincs tisztázva a házi egérrel való kapcsolata. Ugyanis Fényes Dezső fejtegetése szerint („Pótfüzetek a Természettud. Közlönyhöz”, 1917) fölmerülhet a gyanú, hogy a mi közönségesen házi egérnek (Mus musculus) tartott egerünk tulajdonképpen azonos a „mezei egér”-rel, vagyis a M. spicilegus-szal? Sőt Fényes még azt is bizonytalannak tartja, hogy van-e ezidőszerint Mus musculus Magyarországon? A zavaros kérdésben egyelőre nem lehet tisztán látni, mert azt nagy összehasonlító anyag alapján még senki sem iparkodott eldönteni. Egyelőre nem tehetünk mást mi sem, mint szó szerint idézzük Fényes idevágó szavait: „1915 őszén... vad szürke egerekre volt szükségem, ezért rákosi lakásom pincéjében néhány egérfogót helyeztem el. Néhány nap mulva egy nőstény egér fogódzott meg, melyet Petényi és Müller művei alapján Mus spicilegus Petényi fajnak határoztam meg... Minthogy több egeret nem tudtam fogni és hím példányokra volt szükségem, kerti napszámosomat bíztam meg, hogy az ő lakásában próbálkozzék. Másnapra négy hímet hozott, amelyek valamennyien a M. spicilegus fajhoz tartozóknak bizonyultak. Ezután még számos egeret szereztem Rákos vidékéről, amelyek között egyetlen M. musculus sem volt, holott valamennyi a házakban fogódzott. Minthogy az a szükség, hogy „valódi” házi egeret szerezzek, nem szűnt meg, az ország legkülönbözőbb részeiből igyekeztem ilyenhez jutni, de a kapott és látott egerek kivétel nélkül mind gözüknek bizonyultak. Ezek után kételkedem, van-e egyáltalában „valódi” házi egér (M. musculus) ezidőszerint Magyarországon.
„Nincs módomban eldönteni azt, hogy vajjon régente is a M. spicilegus volt-e az uralkodó egérfaj Magyarországon s hogy a M. musculus mindenkor ritkaságszámba ment-e, illetőleg, hogy mielőtt Petényi ezt az ügyet tisztázta, a köztük lévő különbség ismeretlen lett volna. Sokkal valószínűbb azonban, hogy a mezei egér mindenütt a házi egér rovására terjed s a házakba is benyomulván, elnyomja az erdei egér által is szorongatott házi egeret.”
Az erdei egér (Mus sylvaticus L.)
A mezei egér átlag 20 cm hosszú állat, amiből a farokra körülbelül a fele esik; a farok pikkelygyűrűinek a száma mintegy 150. Teste és farka felül barna-sárgásszürke, alsó oldala ellenben a lábaival és ujjaival együtt fehér, a két szín élesen elhatárolódik egymástól.
Életmódja tekintetében jórészt megegyezik a házi egérrel. A legmagasabb északi részeket leszámítva, előfordul egész Európában és Közép-Ázsiában; a hegységekben mintegy 2000 m tengerszín feletti magasságig hatol fel. Erdőkben, erdők szélén, kertekben található főképpen, de ritkábban előfordul nagy darabon fátlan mezőkön is, télen pedig szívesen behúzódik a házakba, pincékbe és az éléskamrákba, azonban amilyen gyorsan csak lehetséges, az épületek felsőbb részeibe, a padlásokra húzódik fel. Mozdulatai legalább is olyan ügyesek, mint a házi egéréé, azonban eltérők annyiban, hogy az ugró egerek módjára rendesen néhányat szökken, azután rövid pihenőt tart. Éppen azért Dél-Németországban, például Württenbergben ugró egérnek is nevezik. Látása, Radde megfigyelései szerint, nem valami különösen jó, mert óvatosan lépkedve mintegy 60 cm-re meg lehet közelíteni s minden nehézség nélkül agyonütni.
A szabadban ízeltlábú állatokból és férgekből, sőt apró madarakból, azután gyümölcsből, cseresznyemagból, dióból, tölgy- és bükkmagból él, de szükségből nyilvánvalóan megeszi fiatal fák kérgét is. Szintén halmoz fel téli készletet, azonban téli álmot nem alszik, felhalmozott kincseit zimankós napokra teszi félre. „Amint lakásunkat a Bureja-hegységben berendeztük, – írja Radde – az erdei egérnek egyik nagyobb termetű alfaja (M. sylvaticus major Radde) télire mindjárt nagyobb számban fészkelte be magát nálunk s nem egy csínyt követett el, mert magára az asztalra is föllátogatva kellemetlenkedett. Érintetlenül hagyta a kitett megmérgezett faggyúdarabokat, ellenben annál inkább megdézsmálta tatárka-készletünket, borsónkból pedig tekintélyes készletet halmozott fel magának. Nappal sohasem volt látható, a szürkületi órákban azonban nagyon eleven és végtelenül vakmerő volt.” Gyakran nálunk is érzékeny károkat okoz, s nem egy egészen sajátságos kedvtelése: éjjel betör a kalitkákba s megöli a bennük lévő kanárikat, pacsirtákat, pintyeket stb.
Föntebb, a házi egér ismertetése során megemlékeztünk a közte és az erdei egér közt való harcról, annál is inkább a házi és vándorpatkány harcára emlékeztet, mert látszólag mindig az erdei egér marad fölül. Lássuk most ezt a harcot közelebbről. A városon kívül eső birtokokon a házi egeret rokona mindenütt üldözi és irtja. Fischer egy nagy, kőből épült kamrába, amelyből egér ki nem tudott szabadulni, néhány erdei egeret és négyszer annyi házi egeret eresztett be. „Nyolc nap multán egyetlen házi egér sem volt életben”, mert valamennyi elpusztult sebeiben. „Atyám egyik volt jószágán a pincékben, csűrökben stb. az utóbbi években csupán erdei egerek találhatók, pedig ott korábban a házi egér volt gyakori. De akadnak még ilyenek is a ház belsőbb helyiségeiben. Gothai lakásom közelében lévő egyik csűrben 156 erdei egeret fogtam, ellenben csak 7 házit, ezeket is az épületnek egy félrébb eső részében.” Fischer azt hiszi, hogy nem téves az a föltevése, mely szerint „nincs messze az az idő, amikor a házi egér, legalább is a vidéken, átengedi a teret az erdei egérnek. Hogy vajjon a városokba is követi-e, azt egyelőre még nem lehet megmondani” („Zool. Garten”, 1873).
Altum határozottan azt állítja, hogy az erdei egér erdészeti jelentőségét régebben túlbecsülték. A megfigyelésekből kiderült, hogy elsősorban magevő állat, de azért mégsem lehet erdészeti szempontból közömbösnek mondani, mert ha valahol túlságosan elszaporodik, a bükk- és tölgymakk jelentős részét föléli. Viszont másrészt hasznot hajt azzal, hogy sok rovarlárvát és bábot pusztít el, de nem ritkán megtámadja a madárfiókákat is, fölfalja a fészkek tartalmát s a fészket magát kényelmes lakásnak rendezi be. Azért senkit sem lephet meg, ha valamely erdei fészket akarna megvizsgálni, abból egér ugrik ki.
Nagy mozgékonyságának megfelelően az erdei egér egyáltalában nem ragaszkodik makacsul valamely területhez, hanem élelemben dús helyeket keres fel. Nyomát a havon néha messze lehet követni. Hosszú farkának hátramaradt nyoma semmi kétséget sem hagy hátra abban a tekintetben, hogy melyik állatról van szó, mert a mezei egér Altum szerint, sohasem hagy hátra ilyen nyomokat. Altum esténként valósággal nyüzsögni látta az erdei egereket a makkban dús helyeken. Másrészt meg ott, ahol az állat nyáron és ősszel annyira gyakori volt, hogy ugyanaz az egérfogó gyakran három-négy darabot fogott belőle egyszerre, télire nagyon ritkává lett és tavasszal sokáig nem lehetett semmiféle csalival sem fogni. Előfordulása szempontjából egyáltalában nem fontos, hogy az erdő talaját gazdag aljnövényzet borítsa. Mert éppen ellenkezőleg, eléggé gyakran láthatunk sürgölődni erdei egereket a bükkösök száraz avarjában, ahol egyetlen fűszál sem virul.
Az erdei egér évenként kétszer vagy háromszor 4–6, ritkábban 8 csupasz kölyket ellik, amelyek meglehetősen lassan növekszenek s bundájuk szép, tiszta vörösessárgába játszó színét csak életük második évében kapják meg. Vemhességének az ideje, egy angol műkedvelő tenyésztő szerint, 25 nap.
Petényi ennek a fajnak az elterjedését és életmódját is gondosan tanulmányozta. Az ő megfigyeléseit Méhely a következőképpen foglalta össze a mű első kiadásában: „Petényi szerint e faj egész Magyarországon, még a lapályos alföldön is honos, de kivált ott, ahol az erdők, bokrok, berkek és fás kertek szántóföldekkel, káposztásokkal, gyümölcsösökkel és kaszálókkal váltakoznak. Nagyon szereti a bükk- és tölgyfaerdőket, kivált ha sok mogyoróbokorral vegyesek, mert mogyoróból téli készletet gyüjt. A begyüjtött mogyoró kétségkívül kitünő, mert az állat a legnépesebb s legérettebb példányokat szemeli ki. Felső-Magyarországon a kondások disznaikkal kerestetik föl az erdei egér készletét s gyakran egynyolcad, sőt egyhatod pozsonyi mérőre való mogyorót, vagy borsót is kiszednek vackából. A téli készletüktől megfosztott állatok télen a falusi csűrökbe és házakba vonulnak. Bő mogyoró- és makktermés idejében néha annyira elszaporodnak, hogy valóságos csapássá válnak, így 1816-ban Felső-Magyarországon és 1840-ben az Alföldön, kivált a Tisza vidékén, nemcsak a mezőket és az erdőket, hanem még a házakat is elárasztották. Az erdei egér a fővárosi kertekben és mezőkön, Rákoskeresztúron és Cinkotán sem ritka, de a fás és bokros helyektől nem igen távozik messzire. Télen a házakba és a zöldséges pincékbe is ellátogat s ha bő táplálékra talál, nagyon meghízik. Még a borospincébe is bekandikál és egyéb eleség híján a faggyúgyertyát eszi meg. A fogóba igen könnyen megy bele. Az alföldön, különösen a falvaktól távol tartózkodik, tél idején a befagyott nádas mocsarakat keresik fel, bizonyára azért, hogy a kihullott nádmagot fölszedegessék. Télen egyébként mindenütt előfordulnak, ahol eleségre találnak. „1853 őszén Nógrád és Zólyom megyék alsó részeiben oly roppantul elszaporodott az erdei egér, hogy 1854-ben csaknem teljesen elpusztította az erdők közt és erdők közelében álló termést. Az állatok fölkúsztak a szalmaszálon a kalászig, vagy lehajtották a gabona szárát s úgy csipegették le a kalászokat. Később a borsóra és lencsére, majd a burgonyára és répára tértek át s ezekben is roppant károkat okoztak. Abban az évben egész Vácig rémítő mennyiségben voltak elterjedve. Ilyen esztendőkben nagyszámban jelennek meg a baglyok és a macskákkal együtt óriási mennyiséget elpusztítanak”.
A sárganyakú erdei egér (Mus flavicollis Melch.)
Külseje tekintetében nagyon hasonlít az erdei egérhez, azonban termetesebb nála. Nagyobb termete, vaskosabb koponyája és hosszabb hátulsó lába révén felnőtt egyedei jól megkülönböztethetők az erdei egér hasonló példányaitól, ellenben a fiatalok megkülönböztetése nagyon nehéz. Feje és törzse együtt 10–11.5, farka 10.5–12.5, hátulsó lába 2.3–2.7, rendesen 2.5 cm hosszú. Színezete felül világosabb és rőtebb, mint az erdei egér bármely változatáé, alul mindig fehéres, a barnás szín minden nyoma nélkül; a felső és alsó oldal színezete élesen elhatárolódik egymástól. Mellén sárgásbarna foltja van, mely oldalt néha annyira kiterjed, hogy valóságos gallért alkot az állat nyaka körül.
Életmódja tekintetében annyiban tér el az erdei egértől, hogy határozott erdő lakó s nyilt vidéken nem fordul elő.
Előfordul egész Közép-Európában Svéd- és Finnországtól a Pyreneusokig, Alpokig és Görögországig, s Angliától Nyugat-Oroszországig. Elterjedésének keleti határa ismeretlen s csak keveset tudunk magyarországi előfordulásáról is. A Nemzeti Múzeumnak pl. Esztergomból és a hontmegyei Szokolyáról vannak példányai, ismeretes továbbá Árvából és Hátszeg vidékéről is.
c) Rövidfülű egerek (Micromys Dehne)
A rövidfülű egerek abban térnek el a megelőző alnemek fajaitól, hogy fülük a faj hosszúságának csak harmadrésze, s előre hajtva, a szemet nem éri el, míg amazoké a feje felehosszával egyenlő s előre hajtva a szemig ér.
A pirók egér (Mus agrarius Pall.)
A pirók egér egész testhossza 18 cm, ebből a farkára, melyet mintegy 120 pikkelysor fed, 8 cm esik. Teste felül barnásvörös, azonban háta közepén, a feje tetejétől a farka tövéig fekete hosszanti sáv fut végig, alsó oldala és lábai pedig fehérek, s ez a szín élesen elhatárolódik a test többi részének színétől.
Elterjedésének köre kisebb, mint a rokon fajta egereké, de mégis kiterjed a Rajnától Nyugat-Szibériáig, illetőleg Holstein északi részétől Lombardiáig. Közép-Németországban mindenütt közönséges, a berlini állatkertben mindennap látható, amint az úton futkos; a magas hegységekbe nem hatol fel és Fatio határozottan tagadja, hogy Svájcban előfordulna. A Kaukázusnak eddig csak az északi oldaláról ismeretes. Ami hazánkban való előfordulását illeti, az eddigi ismert adatok arra látszanak utalni, mintha itt csak szórványosan fordulna elő, a síkságon és a hegyvidék alacsonyabb pontjain (Selmecbánya, Zuberec, Erdély déli részén; Zsilvölgy, Nagyszeben, Brassó, Trükkös), de alkalmasint gyakoribb, mint amilyennek látszik. Éhik szerint a Nyírségnek a mocsarakkal, határos, homokos területein mindenütt otthonos. A mocsaras tájakhoz nyilván azért ragaszkodik, mert télire itt a nádasokba húzódik be, míg egyébként a kazlak közelébe, csűrökbe és istállókba szokott télire bevonulni. Rendes tartózkodási helyei a szántóföldek, erdők széle, ritkás bozótok. Éhik megfigyelése szerint a leggyakoribb ott, ahol olajos magvakat talál, napraforgóval és kenderrel, repcével bevetett területeken található legbőségesebben.
Aratás alkalmával seregestől lehet látni menekülni. Ellenségei közül nyilvánvalóan a közönséges menyét a legfontosabb, legalább ez a berlini állatkertben még világos nappal is utána eredt, amint meglátta.
A törpe egér (Mus minutus Pall.)
Az egerek valamennyien nagyon helyes és takaros állatok, de kedvességben és takarékosságban valamennyit felülmúlja a család legkisebb tagja, a törpe egér. De minden más tekintetben is felülmúlja őket. Mozgékonyabb, ügyesebb, fürgébb, egy szóval, még sokkal bájosabb állat azoknál. Hossza mindössze 13 cm, amiből majdnem a fele a farkára esik. Bundájának színezete változó. A test és a farok felső része rendesen sárgás-barnavörös, alsó oldalai és lábai ellenben fehérek; a két szín élesen elhatárolódik egymástól. De vannak sötétebb és világosabb, vörösesebb vagy barnásabb, szürkébb és sárgább egyedei is, az is lehet, hogy a felső és alsó oldal színezete nem áll olyan éles ellentétben egymással. A fiatal állatok testének arányai elütnek a felnőttekéitől, s törzsük színezete is egészen más, nevezetesen felül sokkal szürkébbek.
A törpe egér már kezdettől fogva sok fejtörést okozott a tudósoknak. Szibériában fedezte föl, pontosan leírta és eléggé jól le is rajzolta, azonban majdnem valamennyi vizsgáló önálló fajként írta le, akinek későbben a kezébe került. Csak fokozatosan tudott utat törni az a megismerés, hogy ez a kis törpe lény Szibériától kezdve egész Oroszországon, Lengyelországon, Magyarországon és Németországon keresztül elterjedt egész Franciaországig, Angliáig és Olaszországig, és csak kivételesen hiányzik e területen belül egyes pontokon. A legújabb vizsgálatok annyit azonban szintén kétségtelenné tettek, hogy számos alfaját lehet megkülönböztetni. A törpe egér otthon van minden síkságon, ahol földmívelést űznek, de egyáltalán nem mindig a szántóföldeken tartózkodik, hanem főképpen a mocsarakban, nádasokban, zsombékosokban s ehhez hasonló helyeken. Szibériában és a Kaukázus lábánál elnyúló steppeken közönséges, Orosz- és Angolországban, Schleswigban és Holsteinban legalább is nem ritka. Azonban néha-néha Európa egyéb országaiban is gyakori lehet. Magasabb hegyividékeinket kivéve, hazánkban is általánosan elterjedt és a Természettudományi Társulat által kiadott katalógus („A magyar birodalom állatvilága”) eléggé számos, pontosan ismert termőhelyét sorolja fel névszerint is.
A takaros állat nyáron át az erdei és a pirók egér társaságában, a gabonaföldeken látható, télen pedig tömegesen található a kazlak alatt és a csűrökben, ahová a terméssel együtt hurcolják be. Ha a telet a szabadban tölt el, bár a hideg idő egy részét átalussza, sohasem dermed meg egészen, épp ezért nyáron át készletet halmoz fel lyukában, hogy legyen miből élnie, ha a szükség kopogtat az ajtaján. Tápláléka ugyanaz, ami a többi egereké: gabona és különféle füvek, fák s cserjék magva, azonkívül mindenféle rovar.
Mozgékonyság tekintetében túltesz valamennyi rokonán. Roppant apró volta ellenére is rendkívül gyorsan fut, s igen ügyesen, gyorsan és tetszetősen kúszik. A bokrok legvékonyabb ágain, azután fűszálakon, melyek olyan gyengék, hogy a földig hajlanak súlya alatt, aláfüggeszkedve is gyorsan felkúszik is, épúgy, mint a fákra is, miközben apró farkát is nagyon ügyesen felhasználja a kapaszkodásra. „Farka – mint English D. írja, – valóban csodálatos szerv, az európai állatvilágban párja nem akad, mert az valódi fogódzó farok.” Rendszeresen is használja fogódzó szervnek, mert végét dugóhúzószerűen össze tudja csavarni. Keresztmetszete szögletes és alsó oldalának lapos volta bizonyára csak előnyös ilyen módon való használata során. Kitűnően úszik és az alábukás mesterségét is érti. Mindezeknél fogva mindenütt, minden körülmények közt megél.
Azonban a nagy tudományát mégis valami egészen más dologban mutatja be. A törpe egér olyan művész, amilyen igen kevés akad az emlős állatok sorában, művész, amely versenyre kelhet a legügyesebb madarakkal is. Mert minden más emlősállaténál sokszorosan szebb és tökéletesebb fészket épít. Fészke oly mesterszerű, mintha építését a nádi rigótól leste volna el. A fészek a hely természete szerint némelykor 20–30 sás levélen nyugszik, melyeknek a végét az állat szétfoszlatja és úgy összefonja, hogy minden oldalról körülfogja az építményt, más helyen 1/2–1 m magasan a föld fölött szabadon függ valami bokor ágain, nádszálon vagy ehhez hasonlóan, úgyhogy úgy látszik, mintha a levegőben lebegne. Alakjára valami különösen gömbölyű lúdtojáshoz hasonlít, mellyel körülbelül nagysága tekintetében is megegyezik. Külső burkolata mindig teljesen szétfoszlatott nád- vagy sáslevelekből áll, míg a növények szárai az építmény alapját alkotják. A törpe egér minden egyes levelet a szájába vesz, többször végig húzva őket tűhegyes fogai közt, míg valamennyit hat, nyolc vagy tíz részre nem lazítja, mindmegannyi fonálra, a fonalakat azután rendkívül gondosan összefonja, szövi és sodorja. A belsejét a nád búgájával, gyékénygyapottal, barkával és virágpolyvával béleli ki. Egyik oldalán szűk bejárónyílást hagy, s ha az ember azon át a belsejébe nyúl, érzi, hogy az minden oldalról egyformán lesimogatott, puha és lágy. Egyes alkotórészei oly szorosan össze vannak szőve és fonva, hogy a fészek szilárdsága ellen semmi kifogás sem emelhető. A fészek legnagyobb részét mindig annak a növénynek a levelei alkotják, amelyre épült. Ennek az a természetes következménye, hogy külseje csaknem, vagy teljesen olyan színű, mint a támasztó növény. Mivel az állat fészkét csak a szaporítás idején használja, ez pedig rövid ideig tart, azért a fiókák rendesen már jóval előbb elhagyják azt, mintsem a környező lomb hervadozni kezdene, s ennek következtében környezetétől elütő színt öltene. Idősebb anyák mindig művészibb fészket építenek, mint a fiatalabbak, de már ezekben is megnyilatkozik a törekvés, hogy azok művészete mögött ne maradjanak el. A fiatalok pihenőhelyül már életük első évében meglehetősen tökéletes fészket építenek.
Azt hiszik, hogy a törpe egér évenként kétszer-háromszor fiasít s minden alkalommal 5–9-et kölykezik. Ezek rendesen addig maradnak pompás bölcsőjükben, míg szemük ki nem nyílik. Anyjuk mindig melegen betakarja őket, vagy inkább elzárja a fészek bejáratát, ha élelmet kell mennie keresni. Közben ismét találkozik valamelyik hímmel s miközben kölykeit szoptatja még, rendesen már ismét terhes. Mikor a kölykek annyira fejlettek, hogy valahogy már meg tudják szerezni az élelmüket, az anya szárnyra bocsátja őket, miután legföljebb pár napig vezetgette őket.
Ha valaki olyan szerencsés, hogy megfigyelheti, amikor az anya először vezet ki a szabadban a kicsinyeit, annak igazán rendkívül bájos családi képben van alkalma gyönyörködnie. Bármennyire talpraesettek legyenek is a fiatalok, valamelyes oktatásra mégis csak szükségük van, és sokkal inkább rászorulnak még az anyjukra, semhogy rögtön önálló életet kezdhetnének és kiléphetnének az élet veszélyei közé. Ott mászik az egyik fióka az egyik, a másik a másik fűszálon; az egyik az anyja felé cincog, a másik még az anyai emlőt kéri; az egyik tisztálkodik és csinosítja magát, a másik magvat talált s azt kedvesen elülső lábai közé fogva kezdi rágcsálni; a leggyámoltalanabb még a fészekben marad, a legvitézebb hím pedig már a legmesszebbre távozott el s talán már ott lubickol lenn a vízben; szóval az egész család a legszorgosabb tevékenykedésben van s velük az anya is a legkedélyesebben, itt segítve, ott híva, vezetve, támogatva, az egész társaságot védelmezve.
A törpe egér tisztaságánál és szelídségénél fogva valóban ideális állat azok számára, akik kedvtelésből tartanak ilyeneket. De azért előfordulhat az is, hogy összezárt egyén dühösen egymásra támad. Azonban a törpe egerek is rendesen békés természetű, társaságkedvelő lények; tizet is össze lehet zsúfolni egyetlen kókuszdió héjba, és órákhosszat is békében kuporognak ezen a szűk helyen.
Miként szó volt róla, a törpe egérnek több alfaja különböztethető meg. Azok közül itt csak egyet említünk meg, t. i. azt, amelyet báró Ocskay Ferenc közel száz évvel ezelőtt M. minutus pratensis néven írt volt le hazánk nyugati részéből.
d) Sörtés egerek (Leggada Gray)
A Mus-nem ez utolsó alnemének fajait az jellemzi, hogy zápfogaikon egy különleges gumó alakult ki. Bundájuk szőrzete többé-kevésbé serte- vagy tüskeszerű.
Az indiai mezei egér (Mus buduga Gray)
Blanford indiai mezei egérnek nevezi az ott előforduló leggyakoribb Leggada-fajt. Első felső zápfogán a fölösszámú gumó nincsen mindig meg, azért összekötő kapcsot alkot a valódi egér (Mus-alnem) felé.
Az afrikai törpe egér (Mus minutoides Smith)
Ezt a fajt Peters Mozambikban fedezte föl; Sclater W. L. egyszerűen „mezei egér”-nek nevezi, azonban ez a név félreértésre ad alkalmat, s mivel apró, karcsú termetű állat, Matschie afrikai törpe egérnek nevezte el. Német-Kelet-Afrikában szintén előfordul. Felül fakószínű, de a középvonalban sötétebb, mivel ott a többihez fekete szőrszálak is keverednek; alul fehér. Farka rövidebb, mint a feje és a törzse együttvéve, sűrű, fehér serték fedik, de végbojtot nem alkotnak. Rendesen a mezőkön él, ahol rövid folyosókat ás, azonban néha házakban is található.
| 10. alcsalád: Egér-formák (Murinae) | TARTALOM | 2. Pestis patkányok (Nesocia Gray) |