1. Igazi pelék (Glis Briss.)

[Más néven: Myoxus.]

A nemet a nagy pele és rokonai alkotják.

A nagy pele (Glis glis L.)

Nagy pele (Glis glis L.) és kerti pele (Eliomys quercinus L.).

A nagy pele azok közé az állatok közé tartozik, amelyet sokkal jobban ismernek a nevéről, mint a természetből. Aki az ókori történettel foglalkozik, nagyon jól ismeri mint a régi rómaiak nagyon kedvelt állatát; hiszen ők tenyésztésére külön peletenyésztő telepeket rendeztek be. Tölgy- és bükkerdőcskéket síma kőfalakkal vettek körül, hogy a pelék át ne mászhassanak rajta. A bekerített területen üregeket rendeztek be számukra búvó- és alvóhelynek. A peléket itt makkal és gesztenyével tartották, hogy végül cserépedényekben vagy hordókban, ú. n. glirariumokban még különösen meghízlalják őket. Miként a herculanumi ásatások során kiderült, az utolsó hízlalásra szánt glirariumok kicsiny, félgömbalakú, belül lépcsőzetes falú és fönt sűrű rácsozattal elzárt alkalmatosságok voltak. Ebbe egyszerre több pelét zártak be s nagyon bőségesen táplálták őket. A hízlalás befejezte után a sült pele mint a legínyesebb falat került a gazdag ínyencek asztalára.

A nagy pele teste mintegy 16, farka pedig 13 cm hosszú. Különösen jellemző rá zápfogainak szerkezete és elrendeződése. U. i. két nagyobb zápfoga középütt helyezkedik el, előttük és mögöttük ellenben kisebbek; rágófelületükön négy hajlott, a felületet egészen átszelő, és három fél, a felső állkapocsban lévő fogakon kívül, az alsóban lévőkön ellenben belül elhelyezkedő zománcredő látható. Lágy, meglehetősen tömött bundája a hátoldalán egyszínű hamuszürke, egyszer világosabb, máskor sötétebb feketésbarna árnyalattal, az oldalain valamivel világosabb, ott pedig, a hátoldal színezete elhatárolódik a hasoldalétól, barnásszürke; hasoldalán, valamint a lábak belső oldalán tejfehér és ezüstfényű. Orrának a háta és felső ajkának egy része a bajuszszálak között szürkésbarna, arcorrának az alsó része, pofái alsó része és torka fehér, bajuszszálai feketék, közepes nagyságú fülei kívül sötét barnásszürkék, szegélyük tája világosabb. Szemeit sötétbarna gyűrű veszi körül. Bozontos és kétsorosan szőrös farka barnásszürke, alul fehér hosszanti sávval. De a szín különbözőképpen változhatik.

A nagy pele hazája Közép-, Dél- és Kelet-Európa, Ausztriában, Stájerországban, Karintiában, Morva- és Csehországban, Sziléziában és Bajorországban gyakori. Európa északibb részein, Angliában, Dániában, sőt jórészt már Németországban északi részében sem található, de elszórtan előfordul Németország középső részében is. Hasonlóképpen előfordul Oroszország déli részeiben is (Volga vidéke, Podolia, Volhynia), sőt Szatunin megállapította a Kaukázus északkeleti részén való előfordulását is, bár fölötte ritka és csak a folyóvölgyekben fekvő erdőkben és kertekben található meg („Az északkeleti Kaukázusvidék steppéinek emlősállatai”, 1901). Újabban pedig ugyanő az asabadi transzkáspi múzeum anyagából egy „káspiai pelefajtát” írt le G. glis caspicus Sat. néven, amelyet a Kopet-daghban fogtak; ezt az alfajt a farka alsó oldalán végigfutó fehér sáv különbözteti meg a többitől. Ugyanahhoz az alfajhoz számítja azt az alakot is, amely a Talis vidékén, a Kaukázus délkeleti sarkában, a Káspi-tón innen fordul elő.

Hazánkban való előfordulását Méhely e mű első kiadásában ekként ismerteti: „Hazai elterjedését illetőleg Margó azt állította, hogy, csak déli Magyarországban honos s egyben megemlítette, hogy az egyetemi gyüjteményben egy Vukovár vidékéről való példány van, de hogy e tekintetben mily rosszul volt tájékoztatva, kitűnik már Jeitteles dolgozatából, ki állatunkat meglehetősen gyakorinak mondja a Kassa közelében fekvő Bankó erdőségeiben s a Hegyalján. Kocyan még Árva-Váraljáról is kimutatta, hol a várban minden nyáron fognak egyet-kettőt, megjegyzi azonban, hogy a magas hegyekben nem fordul elő. Erdély bükköseiben és tölgyeseiben, különösen a hegyek aljában, de a dombvidéken is gyakori s Bielz számos helyről (a Cibin-hegység aljából, a Zsil-völgyből és a Retyezátról, a Mezőségről, Brassó és Kolozsvár vidékéről, a baróthi hegyekből s a Hargittáról és Beszterce környékéről) jegyezte föl. Ezeken kívül még nagyon sok adat szól a mellett, hogy a nagypele Magyarországon általános elterjedésnek örvend, ámbár kétségkívül helyesen mondja Lovassy Sándor, hogy, különösen a dunántúli vidék délnyugati megyéiben s Horvát-Szlavonországban van a legtöbb, hol némely tölgyesben és bükkösben, jó makkterméskor, igen nagy számban fordul elő és az erdőkből a közeli gyümölcsösökbe is ellátogat’”. Éhik legújabban nagyon közönségesnek találta Sopron környékén.

Alig van rágcsáló, amely a nagy pelét felülmúlná falánkság tekintetében. Mindaddig eszik, ameddig csak fér beléje. Tápláléka főként alkalmasint tölgy- és bükkmakkból, valamint mogyoróból áll, de nem veti meg a diót, gesztenyét, édes és leves gyümölcsöket sem, a hústáplálék meg egyenesen szükségletének látszik. Legalább is megtámad, megöl és elfogyaszt minden apróbb állatot, amelyet meg tud fogni, fészkeket kifoszt, madárfiókákat megfojt, egyszóval egészen ragadozó állat módjára viselkedik. Vizet keveset iszik, ha pedig leves gyümölcstáplálékhoz jut, egyáltalában nem.

Néha talán bűnös abban is, hogy rágcsálásával az erdőkultúrákban is kárt tesz, azonban ez a kára, Altum szerint, alkalmasint sohasem jelentős, s a ráfogott kárért inkább a mogyorós pele felelős. Ellenben „ahol tömegekben előfordul, mint pl. Krajna déli részében, káros lehet az erdőgazdaságra már azért is, mert bükkmakkot eszik. Úgy látszik, hogy tartózkodási helyét a szerint változtatja, hogy hol van sok makk”, amit Mojsisovics is megerősít. „A krajnai peléknek ősszel való vándorlása a makkban gazdag területek felé annál könnyebb, mert Krajna belső részének erdőségei összefüggenek a horvátországiakkal és boszniaiakkal, másrészt meg a Juli-Alpok, a Hämusz- és a Dinári-Alpok rengetegeivel. A legnagyobb mennyiségben található a laibachi mocsárvidéktől délre, onnan két erdős hegyvonulat húzódik, egyrészt keletnek Gottscheen át Mötlingnek, másrészt meg a Schneebergen keresztül Fiuménak és a Velebitnek. A Görz fölötti Ternovai erdőségből kiindulva, az Idriai-hegységen, a Birnbaumerwaldon, a Schneebergen, a Gottscheei- és Uszkók-hegységen keresztül hetekig vándorolhat az ember a nélkül, hogy az erdőt egy pillanatnyira is el kellene hagynia. Ez a nagypele krajnai hazája.”

A mezőgazdaság szempontjából, Rörig szerint, „csak annyiban jön számba, hogy alkalomadtán megdézsmálja a gyümölcsösöket”. Ebbeli tevékenysége azonban helyenként érzékeny kárt jelent.

Nyár folyamán a pele, hacsak idő nem nagyon kedvezőtlen, éjjelről-éjjelre végigportyázza egész területét. Amíg tápláléka után jár, csaknem minden percben leül mókus módjára és elülső lábaival valamit a szájához visz. Szünet nélkül hallani a feltört diók ropogását, vagy a kirágott és lehajított gyümölcs potyogását. Ősz felé téli készletet gyüjt össze üregébe. Ezidőtájt bőre már csak úgy feszül az alatta lévő hájtól, de ameddig csak lehet, eszik, majd hozzálát téli szállása berendezéséhez. E végből földalatti lyukakban, sziklahasadékokban, falrepedésekben vagy mély faodvakban fészket rak puha mohából, rendesen több társának a társaságában összegömbölyödik és már jóval azelőtt mély álomba merül, mielőtt a hőmérő a fagypontra süllyedne, zordon hegyvidékeken már augusztusban, a melegebb alföldeken csak október vége felé. Zimmermann legkésőbben október 14-én látott szabadban futkározó nagy pelét, 1906-ban. Ha egyszer elaludt, éppolyan érzéketlen, mint minden téli álmot alvó állat, és talán a legmélyebben alszik valamennyinél. Nyugodtan kivehetjük a fészkéből és el is vihetjük, mégis hideg és mozdulatlan marad. Meleg szobában lassan-lassan fölébred, eleinte a lábait mozgatja egy kicsit, egy-két csepp világos, aranysárga vizeletet ürít ki, majd mozgékonyabbá válik, de azért álmos marad továbbra is. A szabadban időközönként felébred magától is és eszik valamit eleségéből. A szabadban csak késő tavasszal ébred föl, április vége előtt csak ritkán. Így téli álma teljes hét hónapig tart.

Az állat fölébredése után csakhamar párosodik, s a nőstény körülbelül négyheti vemhesség után odvas fákban vagy más üregekben (Altenburg környékén pl. a gyümölcsfákon elhelyezett seregélyköltő-odvakban) rakott puha fészkében 3–7 csupasz, vak kölyköt hoz a világra, melyek fölötte gyorsan növekszenek, csak rövid ideig szopnak és csakhamar maguk keresik meg élelmüket.

A nagy pele fészke sohasem áll szabadon a fán, mint a mókusé, hanem lehetőleg el van rejtve. Olyan vidékeken, hol nagy bükkösök vannak, gyakran rendkívül elszaporodik, mert jóléte jórészt a gyümölcsöktől függ. Szaporodásának ideje, Zimmermann szerint, meglehetősen tág határok közt változik. Ő 2–3 hetes állatokat már július közepe előtt talált, de alig valamivel idősebbekre akadt még augusztus 15-ike után is, sőt még szeptember 18-án is talált egy, csak pár hetes pelét. Feltűnően sok olyan fiatal állat akad, amelyek hátramaradtak fejlődésben testvéreik mögött („Zool. Beob.”, 1909). Ezekkel az adatokkal megegyeznek Éhik megfigyelései („Állatt. Közlem.”, 1928), aki úgy találta, hogy az állat kölykezési ideje Sopronban július elejétől augusztus közepéig tart, s a fő szaporodási idő nyilván június közepe.

A nagy pelének sok a veszedelmes ellensége. A menyét, a nyest és a görény, a vadmacska, a füles- és az erdei bagoly nyilván a leggonoszabb üldözői, s ámbár még legerősebb ellenségével szemben is bátran védekezik, serényen üldözi, ahol bőviben van, részben húsa, részben meg a bőre miatt. Bajorországban a parasztok cinegefogóval fogják, melybe csalinak kendermagot raknak. Alsó-Krajnában csapóvasakkal fogják a parasztok. Ezeket vagy az ágakra, vagy az állat jól ismert vacka előtt állítják föl és csalétkül egy-egy zamatos körtét vagy szilvát tűznek rá. Vagy pedig részben gyümölccsel telt hordókat ásnak a földbe, melynek felül az egérfogóéhoz hasonló bejárata van drótból. A drótszálak úgy vannak elrendezve, hogy a pele a nyíláson ugyan bemehet, de kijönni már nem tud rajta. Itt az állatot oly tömegesen fogják, hogy némely vadász egy-egy őszön 200–400 darabot is összeszed. Mojsisovics szerint az ily „nagystílű” pelevadászattal egy krajnai vadász „egyetlen éjtszakán nem kevesebb, mint 500 pelét fogott össze!” Pompás pecsenyéjét ott is nagyon dícsérik, s valóban jó is lehet a gyümölcsön és bükkmagon hízott állat húsa. Gereznája 16-osával összekötött csomagokban kerül kereskedésbe. Jó esztendőben Krajnából 800.000 pelebőr is kikerül; „ilyen esztendőkben a krajnai pelefogás értéke (ha húsának és zsírjának értékét egyenlőnek vesszük a bőréével) évi 50–60.000 forintra rúg”. A bőröket bélésnek nyilvánvalóan elhasználják az országban magában, mert a világpiacra, pl. a lipcsei vásárra, Brasz szerint, csak pár ezer pelegerezna kerül évenként.

Coester fogságban tartott peléin kísérleteket végzett arra vonatkozólag is, hogy vajjon káros-e ez az állat az erdőgazdaságra azzal, hogy kérget rág? Kísérletei tagadó eredményt adtak, mert a csírázó növényeken kívül semmihez sem nyúlt.