6. Ürgemókusok (Xerus H. E.)

Az afrikai ürgemókusok talán kevésbbé csinosak, mint az előbb leírt fajok. Külső fülkagylóik alig láthatók, vagy teljesen hiányoznak. Szőrözetük két szempontból nevezetes: helyenként a szőr olyan ritka, hogy alig fedi a bőrt s az egyes szőrök merevek, bozontosak, tövüknél laposak s innen hosszában barázdált és szélesen hegyezett alakúak. Az állatok bundája néha azt a benyomást teszi, mintha csupán egynéhány szőrszál volna bőrükre ragasztva. Éppen e ritka, merev szőrözet folytán azonban a test igen jól érvényesül, ha felfelé hajlítva minden egyes szőrszál feláll rajta. Külsőleg a hosszú, aránylag egyenes karmok, a belső felépítésben a pofazacskók hiánya, a koponya és a zápfogak jellemzik. A koponya nagy és széles, kissé hosszúkás, amit főleg a homlokcsontokon észlelhetünk; a hátsó szemgödri nyujtvány rövid. Zápfogaik a mókuséktól abban különböznek, hogy amíg amazokénak alacsony, csészeszerű koronái vannak, ezekén többé-kevésbbé jól kifejlett harántlemezeket találunk, amivel az ürgemókus csodálatosképpen a sülhöz közeledik s a mókusok egy specializált típusának bizonyul. Magaásott üregekben lakik.

a) Igazi ürgemókusok (Xerus H. E.)

Az abesszíniai ürgemókus (Xerus rutilus Crtzschm.)

Abesszíniai ürgemókus (Xerus rutilus Crtzschm.).

Az Abesszíniában szilu néven ismert ürgemókus egészben 50 cm hosszú, s ebből kb. 22 cm esik a farkára. Színe a hátoldalon vörhenyessárga, törzse két oldalán és alul világos, majdnem fehéres. Kétsorosan szőrös farka oldalt és a végén fehér, közepén vörös alapon itt-ott fehér foltokkal tarkázott, mivel számos szőr hegye fehér. Ugyanilyen a hátoldal szőrzete is. A steppéken még egy másik, az arabok által szabera néven ismert faj (Xerus erythropus leucombrinus Rüpp.) is előfordul (amelyet újabban a nyugatafrikai X. erythropus E. Geoffr. alfajának tekintenek); e faj nagyon gyakori, míg a szilu mindig csak egyenként található.

A két állat életmódja teljesen hasonló, a száraz pusztai erdőségekben, alföldeken, sőt hegyes-dombos, gyér növényzetű vidékeken is tanyáznak; sűrű bokrok alatt, fák gyökerei közt s nagyobb sziklák alatt mély, művészi üregeket ásnak és innen indulnak nappali kóborlásaikra. Egyenként vagy párosan a falvak közvetlen közelében is látni őket. Ahol a vidék nem sziklás, ott a hatalmas fák alatt nagy kiterjedésű folyosókat ásnak; legalább is ezt kell következtetnünk azokból a nagy kupacokból, amelyeket folyosóik előtt felhánynak. Földalatti építményeiket nehéz közelebbről megvizsgálni, mivel rendszerint a fák gyökerei között húzódnak. Az sem jobb, ha sziklatömbök alatt építkeznek, mert akkor bizonyára a legkevésbbé hozzáférhető helyet szemelték ki.

Úgy a szilut mint a szaberát – mondja Brehm – mindig csak a földön láttam, soha fákon vagy bokrokon, de a földön épp olyan ügyesen mozognak, mint a mókus az ő birodalmában. Járásuk könnyed, és hosszú lábaiknál fogva meglehetősen gyors, de mindkét állat sokkal inkább lépésben jár, mint a tulajdonképpeni mókusok. Természetükben sok az elevenség és nyughatatlanság. Minden odut, minden hasadékot átkutatnak, s ha lehetséges, belé is másznak. Világos szemük állandóan eleség után fürkész. Úgy látszik, hogy főképpen rügyekkel és levelekkel táplálkoznak, de kis madarakat, tojásokat és rovarokat sem vetnek meg. Még a rágcsálók között is alig akad harapósabb állat, mint az ürgemókus. A marakodás vágya szemén látszik, s ha megtámadják, bátran védekezik. Meglőtt vagy foglyul ejtett állatok dühösen harapnak. Hosszabb fogságban sem szelidülnek meg soha s mindig bőszülten harapnak a közeledő felé.

Szaporodásukról semmi bizonyosat nem tudok. Egy ízben egy négytagú családot láttam, s így az a feltevésem, hogy csak két fiat szülnek. A nőstény hasonló számú emlői is ezt bizonyítják.

Az ürgemókus legfőbb ellensége a kontyos sas. Az emlősök közül legserényebben a nagy vadászkutyák üldözik. Belső-Afrika mohamedán és keresztény lakosai nem bántják, mert tisztátalan állatnak tartják; a négerek viszont az állítólag nem rossz ízű húst megeszik.

b) Fületlen ürgemókusok (Geosciurus A. Sm.)

Egyetlen faja, a fokföldi ürgemókus ismeretes.

A fokföldi ürgemókus (Xerus capensis Kerr.)

Fokföldi ürgemókus (Xerus capensis Kerr.).

Füle csupán egy keskeny, ferde, vagy 1 cm hosszú hasadék; külső fülkagylója nincs. Dél-Afrika belsejében, a Karru medence száraz pusztaságain él, de észak felé a Kalahari- és Becsuána-földeken keresztül a Matabe- és Damara-földekig is elterjed. Így Német-Délkelet-Afrikában is előfordul és a fokföldi bevándorlók a szurikatevel együtt „földi manó”-nak nevezik. Nagy telepekben él és sokszor látni, amint hátsó végtagjain ülve napozik; veszély esetén hangos méltatlankodással rohan tanyájára.

Elesége kizárólag a Dél-Afrikában oly bőven található hagymagumókból áll, ezeket hosszú, erős karmaival igen ügyesen kaparja ki a földből. Kétségtelen, hogy az állat csak a földön, nyílt, száraz, kevés fűvel és gazzal benőtt síkságokon való létre van teremtve.

c) Északafrikai ürgemókusok (Atlantoxerus F. Maj.)

Egyetlen faja ismeretes, amely Marokkóban, Algériában és Tuniszban honos.

Az északafrikai ürgemókus (Xerus getulus L.)

E kistermetű állatnak színe vöröses-szürke, hasoldala fehér, hátán négy sárgás csík fut végig, farkának oldalai szürkék. Vosseler saját tapasztalásból nagyon megnyerő képet ad e mókus szabad- és rab-életéről („Zool. Beobachter”, 1907):

„A beduinok által ralliának nevezett állat családjának egyik legkedvesebb és legkecsesebb tagja. Dél-Oranban (Algéria) láttam először fogságban. Minthogy a beduinfiúk részemre egy fiatal hímet és két meglett nőstényt kerítettek, éveken át bő alkalmam nyílt életük megfigyelésére. Pár nap múlva a hím már a lakószobámban szabadon futkározó összes többi állaton uralkodott. Bátran ráült a teknősök és a tüskésfarkú gyíkok (Uromastix acanthinurus) hátára s vitette magát. A másik kettő is levetette félénkségét pár nap után, tűrték, hogy megfogják őket, és nem kísérelték meg, hogy a ketrecükül szolgáló kis kosárból kitörjenek, habár átrágták azt. Szemtelen kíváncsisággal kutatták át az új tárgyakat minden helyváltoztatás után, és hamar hozzászoktak a középnémetországi klímához. Nyáron csak reggel fél 8 óra tájban, télen még később ébredtek, és a sötétség beálltával pihenni tértek. Napközben nagyon mulatságosan játszogattak egymással, vagy pedig egy macskával és egy bóbitás kakaduval. Ha asztalhoz ültünk, hihetetlen, meg nem akadályozható fürgeséggel mászott fel valamelyikünkön és egyszerre ott termett a terítékek között, a tálnál vagy pedig a söröspoharakon. A sört annyira szerette, hogy még egynéhány akaratlan fürdő sem vette el kedvét tőle.

Bámulatos ügyességgel fognak nagyobb rovarokat, különösen a szenderek után sóvárognak és ha megfogják ezeket, sokáig játszanak velük, míg végül kitépik szárnyaikat és testüket megeszik.

A nőstények, úgy látszik, csak május végén fejezik be a szoptatást; a kölykezés ideje eszerint április első felére tehető.

Ain-Sefra (Dél-Oran) sziklás hegységében kétszer figyeltem meg az állatokat a szabadban. Szűk sziklalyukakban laktak; egyik tanyájuk kiterjedt egy gyér növényzettel borított kőomladék alá. Úgy látszik, hogy nem laknak nagyobb társaságban együtt és hogy nem távoznak messze búvóhelyekiktől.”

Az alcsalád legtöbb tagja a fán élő mókusok csoportjához tartozik; ezek Ausztrália, Madagaszkár, a délitengeri és nyugatindiai szigetek, meg Dél-Amerika déli részének kivételével mindenütt előfordulnak. Testalkat, felépítés, életmód és természet szempontjából az összes fajok sok tekintetben megegyeznek egymással. De bármennyire is hasonlítanak s bármilyen közeli rokonság is fűzi egymáshoz a mókus-formák (Sciurinae) alcsaládjának tagjait, szükség volt több önálló nem és egy csomó alnem felállítására, éppen e sokféle rokonsági fokozat helyes és igazságos kifejezésre juttatása végett. A dolog magyarázata igen egyszerű. A kiváló angol paleontológusnak, Forsyth Majornak („Über einige miozäne Eichhörnchen mit Bemerkungen zu Gebiss und Einteilung der Unterfamilie der Eichhornartigen”) kitünő vizsgálatai ugyanis arra késztették a szisztematológusokat, hogy a marmotától a prairie-kutyán, ürgén, pofazacskós- és ürgemókuson keresztül a mókusokig bezárólag miden fajt a mókus-alakúak csoportjába soroznak, hacsak Forsyth Major vizsgálatai után nem akarták a mókusokat is egymástól széjjel választani. A fogazatok összehasonlításával Major bebizonyította, hogy az ürgemókusok sokkal kevésbé elszigeteltek, mint eddig hitték, mivel a fogak jellemző bélyegei alapján számos afrikai, s néhány délázsiai mókus szoros vonatkozásban van velük, sőt ezek szerint a Sül-alakúak nagy csoportját is meg közelítik. Az ürgemókusok hosszúkás koponyájának bélyegei, különösen a homlokcsont hosszúkás alakja, a rövid hátsó szemüregi nyúlvány mind erre vallanak, míg egyébként a mókus-formák alcsaládját széles homlokcsontok és hosszú hátsó szemüregi nyúlványok jellemzik. Sőt az ürgemókussal közeli rokonságban álló afrikai mókusok egy kis csoportja (Protoxerus stangeri és rokonai) – a koponya felépítését tekintve – még inkább megközelítik a Sül-alakúakat. A mókusoknak ez eltérő csoportjában, különösen egy fajnál (Epixerus ebii) a koponya – egyetlen bélyegtől eltekintve – annyira hasonlít az ürgemókuséra, hogy Major szerint lehetetlen őket a mókusokkal egy csoportba sorozni, ha az ürgemókusokat mit önálló nemzetséget tárgyalják. Az afrikai mókusoknak egy másik csoportja (Heliosciurus rufobrachiatus stb.) viszont fogainak bélyegei szerint közeli rokona a mi mókusunknak, de koponyája némiképpen az ürgemókuséra hasonlít. Megint más fajok, a koponya alakját tekintve, alig választhatók el az ürgemókusoktól és zápfogaik bélyegei alapján inkább a mi mókusunk állanak közel, ilyen például az indiai házi mókus (Funambulus palmarum).

Így Forsyth Major, a kiváló anatómus igen tanulságosan világít rá azokra a nehézségekre, amelyekkel a tudománynak meg kell küzdenie, hogy ezt a sokfelé ágazó rokonságot a tényleges állapotnak megfelelően csak némiképpen helyesen foglalja rendszerbe. Thomas, a British Museum őre, és a rágcsálóknak is kiváló ismerője, a lehetőséghez képest legyőzte az akadályokat akkor, amikor Major eredményeit a rendszerben értékesítette. Kénytelen volt ugyanis az új nemek egész sorát felállítani, hogy meg legyen az átmenet az ürgéktől a mókusokig.

Csodálatos, hogy a mókusok némely földrajzi tájon milyen nagy számban vannak jelen. Matschie szerint („Verbreitung der Säugetiere”, „Der Mensch und die Erde”) Dél-Afrikában, Szudánban 4, Délkelet-Afrikában és Felső-Guineában 8–9, Alsó-Guineában 11 faj, Elő-Indiában 6 faj honos. „Viszont Hátsó-Indiát és Borneót a mókusok hazájának nevezhetjük, mert itt egy és ugyanazon a vidéken Sziámban 26, Borneo szigetén éppenséggel 31 fajt találunk egymás mellett.” Igaz, hogy Matschie 8–9 repülőmókus-fajt is ide soroz.