2. Huszármajmok (Erythrocebus Trt.)

Vannak földi cerkófok is: a huszármajmok. Vörös bundájukkal rászolgálnak ez elnevezésre.

Eltérő életmódjuk miatt joggal sorolhatjuk ezeket külön nemzetségbe (Erythrocebus Trt.) és futó járásukat már egyedül hosszúra nyult, de amellett rövidujjú végtagjaik is igazolják. Ennek következtében majmaink, melyek úgyis nagyobbak a cerkófoknál, még sokkal termetesebbeknek látszanak. Feltünően lapított és símán szőrös fejüknek előreszökellő arcorra vaskos állkapcsokat visel, hosszú felső szemfogai az alsó állkapocs egész szélességén túlérnek. Tekintetük sötét, arcuk mintha fekete korommal volna bekenve és bepiszkolva. Szakálluk köröskörül majdnem a szemükig ér, fekete, mint hasoldaluk, végtagjuk is. Farkuk fehéres, fejük búbja és hátuk tűzvörös. Ezen az alapszínezeten belül azonban a huszármajmok rendkívül variálnak, ami azoknak Afrikában széltében Szenegambiától és az egyiptomi Szudántól északra a Niger folyamrendszeréig és délre Német-Keletafrikáig nyomuló elterjedésével áll összefüggésben. Ennek eredményeképpen ma már egész sereg változatot sikerült megkülönböztetni. Legrégebben a feketeorrú huszármajom (Erythrocebus patas Schreb.) ismeretes, még pedig Szenegálból. Szőrös orra fekete. Később írták le ennek a fajnak keleti „pendant”-ját, a Nisnas-t, vagy fehérorrú huszármajmot (E. pyrrhonotus H. E.) Kondofánból, Darfurból és Sennarból, amely fehér orrával különbözik az előbbitől. Egyéb leírásokba itt nem bocsátkozhatunk, csak annyit kell itt megemlítenünk, hogy Matschie még egyéb új huszármajmokat is leírt s gyarmataink érdemes személyiségeinek nevével tisztelte meg azokat.

Feketeorrú huszármajom (Erythrocebus patas Schreb.). Scholastic phot. Co. - London.

Fehérorrú huszármajom (Erythrocebus pyrrhonotus Hemp. et Ehrenb.).

Amennyire emlékszem, jómagam csak egynéhányszor láttam a huszármajmot: a Kék-folyó erdőségeiben, Sennartól északra; Heuglin és Hartmann ellenben többször találkozott vele, még pedig a steppék gyér erdőségeiben, vagy fűrengetegekben, ezeknek színére különben a bundájuk is emlékeztet. Ott nagyszerűen elrejtőznek s minthogy igen félénkek és éberek, csak a nagy lőtávolságra irányuló mai fegyverekkel lehet őket elejteni. Rainsford saját tapasztalatai szerint Angol-Keletafrikában nehezebb egy huszármajom közelségébe férkőzni, mint bármely más afrikai vadat megközelíteni. A huszármajomra a Nsoia-fensíkon bukkant, s itt, ha egyáltalában vannak, akkor nem nagyok az erdővidékek. De azért az erdőt mégsem kerülik. Elvégre valamennyi majom a fán találja meg legjobb helyét és De la Brue elbeszéli, hogy Szenegálban a huszármajmok egyik csapata a csónakokat először a partmenti fák alsó ágairól figyelte meg gyanakvóan, s aztán száraz gallyakkal megdobálta. Amikor a fegyver eldördült és néhányan lebuktak, a visszamaradottak éktelen ordítozást csaptak és megkettőzött erőfeszítéssel dobálták a köveket, ágakat és más hajítanivalókat és végül elmenekültek.

Nyugat-Afrikából nem ritkán kerül a huszármajom állatkertekbe, de dacára feltünő külsejének, mégsem ragadja meg érdeklődésünket. Arckifejezése örökké mogorva és barátságtalan. Természete egy cseppet sem hazudtolja meg ezt a külsejét. Fiatal korában még egy ideig barátságosnak mutatkozik, de a korral egyre jobban fokozódik ingerlékenysége. Hogy más majmokkal, esetleg társaival barátságot kötne, arra alig lehet gondolni. Pusztán egy görbe pillantás is felingerli, s a nevetés valóságos dühbe hozza. Amennyire tudja, kitátja száját, s szokatlanul nagy fogait vicsorgatja, s iparkodik ezeket ellenfelén lehetőleg ki is próbálni. Nem emlékszem arra, hogy valaha is láttam volna igazán szelíd öregebb huszármajmot, sokkal gyakrabban találkoztam dühöngő és alattomos példányokkal. Fiatal huszármajmok jókedvükben határozott ütemre mind a négy lábukon szoktak táncolni, ami nem is látszik esetlennek, sokáig nézve legfeljebb csak kissé unalmas. Ez a hajlamuk éppen a földhöz alkalmazkodott életmód mellett szól. A párizsi növénykert 1905-ben egyik gyarmatbeli tiszttől fehér (albino) huszármajmot kapott ajándékba, a frankfurti állatkertben pedig valóságos barátság jött létre egy fiatal huszármajom és egy házinyúl között, annak bizonyságául, hogy ez a majom is, annak ellenére, hogy haragos természetének hírében áll, ismeri a majomszeretetet. Mindketten egymáshoz símulva ültek, a majom meg is bolházta a nyulat, és ez hátraszaladt és felágaskodott a rácson, ha barátja arra felmászott.

Lydekker szerint a Nisnas, vagy a szudáni fehérorrú huszármajom az, amelyet oly gyakran látunk az ó-egyiptomi emlékeken, és Älianus leírása szerint valószínűleg a klasszikus ókor „Cebus”-a az a faj, mely a Vöröstenger partjairól van feljegyezve.