4. Szerecsenmajmok vagy mangabék (Cercocebus E. Geoffr.)

Ha már megkíséreltük, hogy a huszármajmok csoportját a többitől elválasszuk, akkor ez az elválasztás még úgyis jogosult a jóval nagyobb és egyszínű Mangabék vagy Mangabey-k (Cercocebus E. Geoffr.) csoportjában. Buffon-nak tévedése folytán nyerték nevüket a madagaszkári szigetvilág egy kis szigetéről, amelyen csak félmajmok élnek. A mangabék megnyult arcorrukkal és kiszökellő szemöldökíveikkel az ázsiai makákókhoz közelednek, különösen azonban – s erre a rendszerezők igen nagy súlyt helyeznek – az utolsó alsó zápfognak egy hátrafelé álló, ötödik gumójával, és Matschie éppen ezért, hosszú farkukat is tekintetbe véve, ezzel kapcsolatban „hosszúfarkú makákók”–nak aposztrofálta őket.

A valódi mangabék azután ismét két csoportra tagozódnak: a közönséges, rövid szerű mangabékra, amelyeket a karcsú test, a hosszú vékony láb és a hosszú fark jellemez; és a parókás mangabékra, amelyek részben nemcsak fejükön, hanem egyebütt is hosszú hajzatot viselnek. Egyes alakjaik még megőrizték sajátságos fehér szempilláikat és ujjaik közötti úszóhártyáikat. A második és harmadik ujj között úgy a kézen, mint a lábon, az ujj egész hosszában fejlődtek ezek ki. Egyes fajaiknak sötét bundájuk van, s ezek szinte egészen fekete kölyköket hoznak a világra. Ez az eltérő gyermekkori színruha természetesen „rossz fajok” leírására vezetett.

A mangabék Afrika nyugati partjától a keleti partokig terjednek el, a guineai öbölből és Kongótól Angol- és Német-Keletafrikáig; elevenen és pedig több fajban inkább csak nyugatról kerülnek hozzánk. Életmódjukat illetőleg lényegükben társas életet élő erdei és fánlakó majmok ezek. Állatkertekben sokkal inkább szerepelnek mint igazi majmok, mint a közönséget mulattató arcfintorító Paprika-Jancsik szerepelnek a cerkófokkal szemben. Nyugtot nem ismerve és változó hangulatban locsogó hangon szólítják meg ápolójukat és látogatójukat, barátságos, kúszó mozdulatokkal és közben fogukat vicsorgatva közelednek feléjük, kezüket és lábukat a rácson keresztül nyujtogatva ki rájuk, míg végre is dühös röfögéssel, melybe a mély és magas hangoknak egész skálája vegyül, neki rontanak. Azonban ha igazán veszélyben érzik magukat, s ezt az a bizonyos csapdaháló jelenti számukra, akkor különösen a vén hímek érdes, megszakított, szinte dörgő ugatást hallatnak.

A szerecsenmajom (Cercocebus fuliginosus E. Geoffr.)

Szerecsenmajom (Cercocebus fuliginosus E. Geoffr.).

Ez a magabéknak legismertebb alakja, mely Sierra Leona és Liberia lakója; általában füstösszínű, mint már neve is elárulja, csupasz, sárgásbarna arccal, mely a valódi trópusi arcszint mutatja, s amelyen szinte élesen kirínak fehér szempillái.

A vadonban Büttikofer ezt a fajt, amelyet Libériában elég ritkának tart, többnyire a földön találta meg, lehulló gyümölcsöket keresve. A fogságot jól bírja, a berlini állatkertben szaporodott is, Zipperlen pedig a cincinnati állatkertből jelenti, hogy ott egy madrill és egy szerecsenmajom korcsa jött a világra, amely egészen a szerecsenmajomapára ütött, de sajnos, nem maradt sokáig életben.

Hasonló, de világosabban színezett és alul majdnem fehéres a fehérjegyű mangabé (Cercocebus Lunulatus Temm.) (azelőtt aethiops Is. Geoffr.), melyet fejebúbjának fehér foltjáról és hússzínű arcáról lehet felismerni. Hazája az Arany-partoktól Togóig terjed és állatkertjeinkben nem ritka. Rokona, a kalapos mangabé (Cercocebus agilis A. M. E.) még gyakoribb; Kamerunban és a francia Kongóban él, inkább olajbarnán pettyezett és nevét onnan nyerte, mert fejebúbjának hajzata köröskörül lelóg, előre lecsüngve a szemeket is éri, míg a fejkötős mangabé (Cercocebus galeritus Ptrs.), melynek hajzata hasonlóképpen rendeződik el, de a füleket is takarja, s amely a Tana-folyó környékéről és Német-Keletafrika határáról ismeretes, eddigelé csak egyetlen példányban került elő és talán átmenetet alkot az üstökös mangabékhoz.

Majomketreceinkben még ennél is gyakrabban láthatjuk a vörösbúbos vagy örvös mangabét (Cercocebus torquatus Kerr). Kamerun, Nigeria és Kongó a hazája s főbb ismertetőjegyeit már kettős neve is elárulja: fejének teteje barnásvörös, s torkán fehér jegyet visel, amely kiterjed a hosszú és felfelé kunkorodó körszakállára is. Egyébként füstösszínű, csak farka vége fehér.

Örvös mangábé (Cercocebus torquatus Kerr.).

Üstökös mangabék

Ezeket néhány évtizeddel ezelőtt még oly kevéssé ismerték minálunk, hogy egy akkoriban itt-ott elevenen hozzánk kerülő fajt, dacára annak, hogy hüvelykujja megvolt, mégis konokul a kacskakezűek közé (Colobus) sorolták. Pedig a valóságban ez nem volt más, mint a szürkepofájú vagy galléros mangabé (Cercocebus albigena Gray). Néhány alfajával együtt Nyugat-Afrikától Kelet-Afrikáig széltében elterjedve tulajdonképpen a kameruni és a német-keletafrikai faunának egyaránt képviselője. A kereskedelembe azonban újabban mindinkább Kongóból kerül ez a faj, s manapság nem nagy ritkaság. Üstöke középütt fekete, oldalt szürke, és ez a szürke csík a pofákon és nyakon keresztül a vállig fut, ahol szinte gallér módjára borul a különben fekete és egyébként is hosszú szőrözetre.

Minden jel arra vall, hogy a félalbinók, tudniillik olyanok, melyeknek részben világos a szőrözetük vagy világos folttal van tele, és hússzínű csupaszbőrük is kilátszik, az üstökös mangabék között nem nagyon ritkák. A londoni, rotterdami és antwerpeni állatkertekben már láttuk ezeket a formákat, s még nagyobb zavart csináltak a nomenklaturában, az elnevezések körül. Schwarz (Frankfurt) újabb kutatásai szerint a szürkepofájú mangabé mellett csak a Kongo-melléki fekete üstökös-mangabé-t (Cercocebus aterrimus Oud.) lehet önálló fajnak tekinteni. Ezt feje tetejének magasan elálló hegyes üstöke és testének fekete szőrözete, továbbá halványbarna körszakálla jellemzi. Már egyedül ezzel a fejdíszével és normális színezetével is furcsán fest ez a majom, hát még akkor, amikor félig albinószerű: pofája, keze, lába hússzínű, szőrözete világos és csak fejebúbja maradt meg feketének. Vajjon a természetnek nem a legszeszélyesebb kilengése ez! De megjegyezhetjük, hogy valódi albinók (fehér példányok) is ismeretesek közöttük.

Hófehér (albino) feketeüstökös mangábé (Cercocebus aterrimus Oud.). Rotterdami állatkert felvétele.

Pechuel-Loesche ezeket mondja: „A Mbukunbuku – így nevezik őt a Loango-partvidék bennszülöttei – nagy kiterjedésű erdőségekben tanyázik, de sehol sem gyakori. Csapatosan nem jár, hanem másod- és harmadmagával; vén hímek magányosan is barangolnak. Nem annyira nyugtalan, mint a cerkófmajmok, de azért az ágak között épp olyan fürgén és éppoly nagyokat ugrál; a földön is gyorsan szalad és a mellett ügyesen úszik. Arcával és fogazatával szinte megijeszt, amikor dühében felborzolódik üstöke, különösen, amikor ellenfelére szögezi szemét és kitátva száját, fenyegetően rázza fejét. Legerősebb pomerániai vadászkutyánkat egyszer jól megtépázta ez a majom, úgyhogy az a Tschintschotscho-ban tartott szelíd majom útjából is kitért.”

„Mbukumbuku elnevezést ez az állat ordító hangjától nyerte, amelyet azonban csak a hím hallat ilyen erősen. Ordítása kétféle: vagy gyorsütemű és kedve szerint megismétlődő erőteljes röfögés, valahogy ilyenformán: Hu-u, hu-u, hu-u, vagy pedig hosszabb időközökben kiejtett mélyebb hang, s ilyenkor huh-nak, vagy huf-nak hangzik. Az egyszer hosszan, másszor röviden kiejtett hu-u az első szótagját a levegő kilélegzése, a második szótagját belélegzése okozza; lármásan és dörögve hallatszik, miközben az állat arcát fintorgatja, üstökét rázza, hátát legörbíti, és hosszú farkát sokszor égnek mereszti. Minthogy ez a termetes jószág néha percekig ebben a helyzetben marad, azt a benyomást kelti, mintha haragos beszédet mondana. A vadonban azonban kedvező körülmények között hangja több kilométerre is elhallatszik; közben gyakran láthatjuk folyók partjain, nem nagyon magas ágon; ezeket szószékül választja és időnkint elhagyja, ha befejezte mondókáját. De azt is megfigyeltem, hogy a rengetegben is, miközben a gyümölcsöt fogyasztja, nem egyszer megszólal. Ez mindenesetre előnyös a vadászra, aki hangját így végighallgathatja és az állatot megközelítheti. Az örömtől felizgulva, a „hu-u”-t a „hö” kiáltás váltja fel, melyet röviden meg is ismétel. Egy elevenen udvarunkba került szelíd és erős hím – Mórnak kereszteltük el – még négy más hangnemet is hallatott, hogy kívánságait kifejezze. Ebből kettőt oly rendszeresen használt, hogy mindenkor jól tudtuk, mit akar: ennivalót-e vagy inni, hogy valami kellemetlenségnek vagy bajnak elhárítását kívánta-e, amint ez a majmok életében ugyancsak megesik. Ha a szél az esőt belefújta abba a bödönybe, amely a póznához volt erősítve és amelyben aludni szokott, s ha azt szerette volna, hogy nyílását oldalra fordítsák, akkor még éjjel is utánam kiáltott, éppúgy, mint amikor a póráza beleszorult valahová és nem volt annyira ereje, hogy azt kihúzza.”

„Mórunkat bizonyára sok természetes ésszel áldotta meg a természet és szellemi képességei gondozásunk alatt még jobban fokozódtak. Ragaszkodó volt, hálás és szeretetreméltó azokhoz, akik vele jót tettek, azonban változatlanul gyűlölte szívből mindazokat, akik szándékosan és ismételten megbántották. Fékezhetetlensége és rakoncátlan természete ellenére is jó barátunk volt ez az erős és ügyes állat, de félelmetes ellenség is. Akárcsak egy kutyát, úgy lehetett ellenszenves személyekre ráuszítani. Ha pórázáról véletlenül elszabadult, mint ez gyakran megtörtént, akkor a cselédség hanyatt-homlok menekült. Mert azokat, akikkel le akart számolni és akiket a sok közül is megismert, hamarosan megleckéztette. Hirtelen rájuk támadt, ruhájukat letépte, megtépázta hajukat, megkarmolta és össze-vissza pofozta s némelykor alaposan meg is marta őket. Minthogy termetes és erős volt, még a felnőtteket is a földre terítette, ha rájuk vetette magát. A fehérnépet, amely reggelenként a háztartási dolgokról gondoskodott, nem bántotta, de egyik gorilla segítségével megvizsgálta kosaraikat és kivette azt, amire szüksége volt. Itt-ott tyúkot vagy galambot is fogott, amelyet azonban azonnal ki is szabadítottunk karmai közül; ezért történt, hogy egy alkalommal zsákmányával a közeli erdőbe menekült, ahonnan azonban másnap, mintha mi sem történt volna, ismét visszatért. Gorillánknak legjobb játszótársa volt, legeszeveszettebbül hentergett vele és amellett hű barátságot kötött Mfukával, az egyik báránykával, amely egyébként az udvar minden emberének és állatának összetűzésekor a békebíró jogait gyakorolta. Ennek az állatnak, amikor az gyakran meglátogatta, nem egyszer hosszasabban ült nyakán és fején és nem mindig a leggyöngédebben szórakozott el vele. Rendszerint hosszú és vékony pórázon volt, úgyhogy a majmok közös házát, melyben csimpánzok és cerkófok éltek, még elérhesse, felkapaszkodhatott annak tetejére is, pedig oly magas volt, hogy ereszét nem tudtam fejemmel elérni. Ugráskor oly nagy és biztos erőt fejtett ki, hogyha hét méternyi távolságra mentem az eresztől és kezeimet kinyujtva rákiáltottam: „Mór, gyere”, szétterpesztett tagokkal, örömrivalogva ugrott karjaimba és ott mindjárt meg is találta egyensúlyát. Ha még messzebbre mentem, akkor nem engedelmeskedett hívásomnak, minthogy teljesítő képességének határát jól ismerte. Ugrás előtt mindig megigazította előbb pórázát és csak aztán dobta maga elé, hogy ne zavarja ugrásában.”

„Majmunk ahhoz is értett, hogy pórázának csomóját is feloldozza, amennyiben ez nem volt még rézdróttal is külön körülcsavarva; de sohasem oldotta ki a gyűrűhöz kötött mások végét, hanem mindig azt, amely derekához volt erősítve. Ha póráza valamikép összecsomózódott, akkor figyelmesen követte lefutását visszafelé és végre kibogozta.

Meglehetősen értelmes páviánjaink ezeket a hókuszpókuszokat nem tudták utánozni: állandóan emberi segítségre szorultak. Erre türelmesen vártak, de érte sohasem esdekeltek. Mórunk az ő és a mi mulattatásunkra egészen meglepő ügyességeket produkált. Amidőn egy alkalommal üres láda került póznája közelébe, dobogva ugrált rajta és örült annak, hogy ugrásaitól hogy hangzik és kong az üres láda. Aztán fürgén átugrotta a láda és a pózna közötti távolságot De csakhamar sokkal nehezebb feladatra vállalkozott: felült annak szélére, háttal a póznának s bukfencet hányva, fejével érte azt, majd ismét visszafordult a ládára. S ezeket az ugrásokat olyan gyorsan és annyiszor ismételte meg, hogy szinte ide-oda röpködő gumilabdának látszott. Nem telt el sok idő és annyira vitte, hogy a ládáról legalább is a póznára ugrott s ezalatt másfélszer fordult meg a levegőben. Azonkívül különös előszeretettel viseltetett a hinta iránt, pedig azt kevés majom kedvelte. Ezt az élvezetét pedig különféle módon elégítette ki. Egyik fán, melyet elérhetett s egy közeli kunyhó tetején és a póznájához erősített hordóján, melyben aludni szokott, több oly helyet fedezett fel, amelyet előnyösen kihasznált, még pedig úgy, hogy hosszú kötelét becsíptette vagy körülcsavarva erősítette meg, hogy aztán annak végén, mely derekának övét tartotta, kénye-kedve szerint nagy kilengésekben himbálódzék. A mellett csodálatos tanulékonysággal járt el és a szükséghez képest mindig eltalálta kötelének hosszúságát; ha rövid volt vagy túlhosszú, akkor felmászott rá és igazított rajta. Az egyszer kipróbált módszerét rögtön újból alkalmazta, ha mindjárt csak hónapok multán is volt alkalma azt érvényesíteni.”

„Ennek a majomnak néhány más fajtáját egyes ügynökségeken volt alkalmam megfigyelni s szellemi képességeik tekintetében éppoly élénknek mutatkoztak, mint a mi Mórunk, úgyhogy ez állatok gazdái nagyon megkedvelték őket„.