1. Földimalacok (Orycteropus E. Geoffr.)

A földimalac termeszevő; a természet életmódjának megfelelően alkotta meg. Legelőször említendők pataszerű ásókarmai, melyekkel nemcsak a szilárdan épített termeszlakásokat tudja szétbontani, hanem veszély esetén magát is bámulatos gyorsasággal beássa. Érdekes, hogy mellső lábain csak négy ujj van; hátsó lábai ötujjúak. Pataszerű karmai igen erősek, majdnem egyenesek, alul laposak, széleik élesek. Az első lábujja és a körmök kifelé fokozatosan rövidülnek; a hátsó lábakon a két szélső ujj igen rövid, leghosszabb a középső ujj; a körmök itt még nagyobbak, szélesebbek és laposabbak, azaz még inkább pataszerűek, mint a mellső lábakon. Nyelve hosszú és keskeny, de nem hengeres, nem orsóformájú, mint a hangyászé, hanem lapos, mint a szíj és szemölcsökben bővelkedő. A nyelvet az erős nyálmirigyek bőven ellátják nedvességgel, úgyhogy a rátapadt hangyákat valósággal beszürcsöli. A zsákmányul ejtett rovarokat lenyelés előtt valószínűleg megőrli fogaival. Mivel az alsó fogsor beljebb esik, mint a felső, azért a felső fogak rágófelülete kifelé lejtős. Weber ebből azt következteti, hogy az alsó állkapocs mozgása, hossztengelye körül történő korlátozott forgómozgás. Ez igen különös mozgás volna, melyet alig lehet másképp elképzelni, mint jobbra-balra való mozgatást a kérődzőknél; tehát megint egy hasonlóság a patásállatokkal? A gyomornyitó baloldalán gömbalakú vaktömlő van, a gyomorcsukó jobboldalán pedig erős izomfalakkal bíró hálószerű ránc. A gyomornak ez a külső osztottsága arra vall, hogy a gyomor munkája is megoszlik: az erős izomfalak bizonyos mechanikai dörzsölő tevékenységet árulnak el, ami a teljesen fogatlan hangyászoknál fokozott mértékben van meg. A gyomornyitó gömbalakú kitágulása bizonyára mint begy működik, a gyomorcsukó hálószerű ráncai pedig valószínűleg a kiválasztó és felszívó felületet nagyobbítják.

A földimalac agya Elliot Smith szerint a patásállatok agyához mutat közeledést; ettől lényegesen csak abban tér el, hogy a szaglás székhelye erősen fejlett. „De ez, mint ismeretes, az életmóddal van összefüggésben. A földimalac éjjel jár rovarok után. Ennek a követelménynek felel meg a szaglás szervének fejlett középponti része az agyban, kerületi része pedig az orrban. A szaglás szervének kerületi része az összes emlősök közt talán a földimalacnál a legfejlettebb. A középső szaglóduzzanatok száma (a szagot felfogó nyálkahártyafelület duzzadásai) száma 11.” A kulcscsont, mint minden ásó állaté, nagy. A felsőkar izmai erősen fejlettek, az alsókar és kéz bizonyos mértékben forgatható a kar hossztengelye körül. A földimalac járáskor egész talpra lép, ezért éppen úgy tud hátsó lábaira állni, vagy alfelén kiegyenesedve ülni, mint a többi talponjáró. A ritka, serteszerű szőrzet de Meijere és Weber szerint visszafejlődésnek tekintendő. Szőrzete és húsának jellege révén kapta a búroktól a „földimalac” nevet. Weber az említett visszafejlődésre egy embrión észlelt jelenségből következtet. A magzattartó és a méhszáj kettősek, a méhlepény övalakú. Négy emlője közül kettő a hason, kettő a lágyékon van. Csak egy fiat szül. A herék legtöbbször a hasüregben vannak; egy herezacskó hiányzik.

A földimalac sajátságos és kevésbbé változatosnak tűnő állat. A legmesszebbmenően különös alakja alig teszi hihetővé, hogy változatok is fordulhatnak elő. A napjainkban folytatott éles rendszerező tevékenység mégis talált különbségeket, olyanokat, melyek bizonyára az afrikai szárazföld természetes tagoltsága miatt más emlősöknél is előfordulnak. A dél-, kelet- és nyugatafrikai vidékeken élő földimalacokat a fej alkata és a fogazat, nevezetesen az alsó állkapocs sajátosságai szerint, valamint a külső alak és a színkülönbségek alapján hat fajba sorozzák. De bizonyos, hogy amint rendelkezésre áll azon vidékek anyaga, melyet eddig nem tudtak megvizsgálni, akkor ez a szám még növekedni fog. A legrégibb és legismertebb két faja a következő:

A fokföldi földimalac (Orycteropus Capensis Gmel)

[Más neve: afer.]

Földi malac.

Fülkagylóinak hossza 162 mm, végtagjai, lapockái és combjai sötétbarnák, teste vörösen árnyalt sárgásszürke. Szőrzete a hátsó combokon sűrűbb. Fark- és testhosszának viszonya 1:2. Mellső lábának belülről számított második ujja rövidebb, mint a harmadik. Hazája Dél- és Közép-Afrika.

Az európai földimalac (Orycteropus aethiopicus Sund)

Fülkagylói 140 mm hosszúak (a nőstényé 136 mm). Végtagjai feketék, teste halványsárga, a hím háta fakóbarna, hátának végén és a fark tövén egyes hosszabb fekete serték láthatók. A lábak szőrzete sűrűbb és hosszabb. A fark- és testhossz viszonya 1:2. A mellső lábakon a belülről számított ujj a leghosszabb. Arcorra közepén, a szemek előtt benyomott. Hazája Északkelet-Afrika (Sennar, Kordofan).

A Jóreménység-fokán lakó hollandus telepesek a földimalacot ardvarken-nek hívják, mert húsának íze a vadsertés húsára emlékeztet. Húsáért kezdettől fogva szorgalmasan vadásszák s ezért alaposan ismerik. Még Buffon idejében (a XVIII. században) valami meseszerű teremtésnek tartották.

A fokföldi földimalac Dél- és Közép-Afrikában található a keleti részektől a nyugati partokig. Valamint az övesállatok, a földimalac is a lapályokat szereti, a sivatagszerű és pusztai vidékeket, ahol a termeszek és hangyák laknak. Egyedülélő állat, társulásra alig hajlamosabb az öves állatoknál, bár néha más állatok társaságában is látható. A földimalac csak magának él; nappal nagy, magaásta üregekben pihen, éjjel csatangol. Kordofán pusztáin, a ritka erdőkben és a füves síkságokon, ahol csak kevés a bokor, egyaránt gyakran látható az ürege, életmódjára is sok mindenből lehet következtetni, de maga az állat nagyon ritkán látható. A nomád népek abu-delaf-nak nevezik (a körmök tulajdonosa) és buzgón vadásszák. Heuglin volt az első szerencsés kutató, aki egy élő példányra tudott szert tenni; tőle hallotta a szerző a következőket: A földimalac mély, magaásta üregekben összegöngyölödve alussza át a nappalt; az üreg nyílását maga mögött bekotorja. Alkonyatkor jön ki a szabadra, hogy élelem után nézzen. Egyáltalában nem fut valami gyorsan, de egészen sajátságos és hosszú ugrásokat tesz. Közben egész talpával érinti a földet. Fülkagylóit hátrafekteti, fejét függőlegesen a föld felé tartja, hátát kidomborítja, farkát pedig a biztos egyensúly kedvéért többé-kevésbbé a földön vonszolja maga után. Az arcorr hegye oly szorosan a fark felett van, hogy az orrlyukakat övező szőrkoszorú valósággal sepri a farkat. Időnkint megáll, hallgatódzik, hogy nincs-e a közelben ellenség, azután folytatja útját. Ekkor tűnik fel, hogy hallása és szaglása a legfejlettebb érzékei, mert fülét és orrát egyenlő mértékben használja. Az orr bőrének mozgatásával állandóan ide-oda szaglász, s néha vizsgálódva nyujtja ki orrát, hogy zsákmány után szimatoljon. Így megy ez, amíg rátalál a hangyák útjára. Ezen elindul, míg a hangyák építményére talál, ahol az öves állatok, vagy egészben véve inkább a hangyászok módjára megkezdi a vadászatot.

A földimalac az ásásban hihetetlen készséget tanusít. Néhány pillanat alatt betúrja magát a földbe, ha még oly kemény is a talaj. Mellső lábainak karmaival ás és hatalmas göröngyöket is nagy erővel dob hátra; a kikotort laza földet hátsó lábaival továbbítja és oly messzire hajítja, hogy valóságos porfelhő burkolja. Ha hangya- vagy termeszépítményekre akad, először minden oldalról szimatol, azután ásni kezd, s addig fúrja magát a földbe, míg a főfészekre, vagy legalább is egy főútra talál. Ezekbe a főutakba, melyeknek átmérője 2 cm szokott lenni, bedugja hosszú, ragadós nyelvét, vár, míg elég hangya tapad rajta, azután visszahúzza; ezt addig ismétli, amíg jóllakik. Sokszor százszámra kapja be a hangyákat ajkával is, de ha a termeszek főfészkét találja meg, ahol ezen rovarok millióit találja, akkor százával habzsolja őket, mint a kutya. Egyik lakást a másik után keresi fel és borzasztó pusztítást visz véghez a mindent rombadöntő termeszek között. Hajnali szürkületkor megint a föld alá bújik. Ha nem találja meg üregét, az számára közömbös, mert rövid idő alatt oly mélyre ás, hogy a nappalt teljes biztonságban töltheti el. Ha az üreg nem elég mély, akkor veszedelem idején tovább ás. Nincs olyan ellensége, mely üregébe be tudna hatolni, mert oly erővel vágja vissza a kiásott földet, hogy minden más állat megdöbbenve vonul vissza. Még az ember is nehezen ássa ki, mert a vadászt percek leforgása alatt befedi a föld és a homok.

A földimalac rendkívül óvatos és könnyen megriad; a legcsekélyebb zaj hallatára, még éjjel is, azonnal a föld alatt terem. Hallása oly éles, hogy a feléje tartó embert, vagy nagyobb állatot már messziről észreveszi és mire közvetlen veszély fenyegetné, már biztonságban van. Egyébként hatalmas ereje arra is képesíti, hogy védekezni is tud. Ha a vadász meg is lepi és ha még oly szorosan fogja is meg, még nem tekintheti magáénak a földimalacot. Ha csak félig sikerült magát beásni, oly erővel feszíti testét az üreg falához, mint az öves állat, erős karmait a földbe mélyeszti, hátát oly erővel domborítja felfelé, hogy szinte lehetetlenség valamelyik végtagjához férkőzni és kihúzni. Egy ember erre nem is képes; még ha többen vannak, akkor is elég munkát ad. Ezért úgy járnak el, mint Amerikában az öves állatokkal. Szudán keleti részének bennszülöttei óvatosan megközelítik a földimalac üregét. A nyílásnál fekvő föld megmondja, hogy az állat otthon van-e, vagy nincs. Ha otthon van és az üreg bejárata egyenes, hirtelen nagy erővel döfik lándzsájukat az üregbe és könnyen megszerzik a zsákmányt, mert ha nem is volt a szúrás halálos, hamar gyengül az állat és nem tud mélyebbre ásni. Újabb lándzsaszúrások kioltják az életét, ha pedig elevenen kerül ki, akkor a fejére mért néhány ütés végez vele. Ha az üreg bejárata nem egyenes, hiábavaló a fáradozás.

A földimalacnak fontos hivatása van a természet háztartásában. Lichterfeld szerint „az a szerepe, hogy a tropikus vidékeken megakadályozza a hangyák és termeszek túlságos elszaporodását. Különböző szemölcsökkel megrakott nyelve igen hosszú és keskeny. A tövén lévő gyűrűs izomrostokkal messze kinyujtható és megint behúzható s az a lépvessző szerepét játssza a hangya- és termeszfészkek feldúlásánál. Miután a termeszépítmények kőkemény agyagboltozatát erős körmeivel kibontotta, bedugja hosszú, kis szívószájjal ellátott fejét a termeszek nyüzsgő miriárdjai közé és a nyelv elkezdi ügyes játékát. Gyors egymásutánban előrenyúlik és termeszekkel megrakodva húzódik vissza. Csak a nyelv rendkívüli mozgékonysága és a tropikus vidékeken a hangyák és termeszek szörnyű sokasága mellett képzelhető el, hogy a parányi állatokkal táplálkozó földimalac testsúlya a 100 fontot is meghaladja”.

Vosseler azt mondja, hogy a volt Német-Kelet-Afrikában a földimalac „a bokros pusztákon él, mint a tobzos állat s ezzel együtt fordul elő. Az Usambara-vasút Niussi állomásától a Panganihoz vezető út mentén számos üreget lehet látni. Valószínű, hogy ezek az állatok is, mint sok más állat, legszívesebben keményre taposott helyek mentén – amilyenek a dülőutak és műutak – tartózkodnak és telepednek meg. A nyergelt állatokra nézve az említett üregek igen veszedelmesekké válhatnak, mert a bejárati nyílás felett lévő vékony boltozat könnyen beszakad és felbuknak. A négerek nagyon szeretik a földimalac húsát és nagy fáradsággal bonyolult csapdákat készítenek, hogy elejthessék. Alacsony karókat vernek le az üreg nyílása körül, melyekkel arra kényszerítik az állatot, hogy egy nehéz, levágott fatörzs alatt kelljen elhaladnia. A függő fatörzs alatt valami akadályba ütközik a távozni készülő földimalac, a fatörzs pedig rázuhan és agyoncsapja”.

Schilling szerint Massai-földön a száraz évszak idején állítólag téli álmot alszik a földimalac és az esős időszakban éjjel kóborol a stepjéken.

A csövesfogúak származására és geológiai multjára nem tekinthetünk nagyon vissza. Sőt: amennyire vissza is tekinthetünk, a Harmadkor kezdetére, a földkéreg és lakóinak középkorára, az egyes csontleletek nem nyujtanak érdemleges adatokat a törzsrokonságra vonatkozólag. Csak annyit lehet megállapítani, hogy a földimalac igen „konzervatív” alakja az emlősöknek. Ugyanis az alsó Pliocénkorból Számosz szigetén kiásott földimalac, mely a neves francia paleontológusról, Gaudry-ról az Orycteropus gaudryi Maj. elnevezést kapta Forsyth Major-tól, oly kevésben különbözik az élő fajoktól, hogy ugyanabba a nembe kellett sorozni. Egy fiatalabb és eltérőbb nemet találtak a Pleisztocén-korból Madagaszkár szigetén (Plesiorycteropus Filhol). Az ezidőszerinti legrégibb maradványok Weber szerint a Dél-Franciaországban talált és az Eocénkorból, azaz a legrégibb Harmadkorból való Palaeorycteropus Filhol. Ezeknek hovatartozása még nincs teljesen megállapítva, tehát még nem lebbentik le a fátyolt ezen állatok eredetéről. Csak a fog- és lábképződés alapján való következtetés marad meg. Az utóbbi szerint tényleg arra lehet következtetni, hogy többé-kevésbbé az ú. n. Chalicotheriák családjával vannak rokonságban, melyek az egész Harmadkorban éltek és újabban az ős párosujjúaknak tekintendők. De patáik annyira körömszerűen, mélyen hasítottak, görbék és mozgathatók, hogy a legnagyobb paleontológusok, mint Cuvier, Kaup, Gaudry, Gervais foghíjasoknak tekintik őket. A földimalacoknak az emlősök között egyedülálló fogazata (basodentin) másrészt a tapírral van bizonyos vonatkozásban, mely szembetűnően eredeti patás állat és az őspatással, a szirénával, mely a patás állatból származottnak tekinthető, csakhogy vízi élethez alkalmazkodva. Így valószínű, hogy a földimalacokat, melyek még ma is patásállatszerű vonásokat mutatnak fel, az ősi patásállatoktól (Condylarthra) kel származtatni.