10. Sörényes páviánok avagy dzseladák (Theorepithecus Is. Geoff.)

A páviánok sorát, az abessziniaiak dzseladái-val kell megnyitnunk (Theropithecus Is. (Geoffr.), mert ezek testalkatukban és életmódjukban ugyan igazi páviánok, de lekerekített arcorrukkal mégis a Celebesz szigetvilág makákóihoz, különösen pedig az üstökös páviánokhoz közelednek, sőt egyes modern szisztematikusok azokat egyenesen a makákók közé sorolják. Orruk nem végződik a vastag, duzzadt felső ajak fölött, sokkal inkább azon belül, de itten valósággal kicsúcsosodik, akárcsak a kutyafejű páviánokon, s ez a maga nemében egészen egyedülálló, emberi szempontból határozottan szép profilt kölcsönöz az állatnak, habár a kiszökellő szemöldökívek mindenkor előtérbe jutnak. Előlről azonban nem kevésbbé idegenszerű ábrázatuk. S ilyenkor látszik csak, hogy orruk duzzadt, szájuk fölött oldalt, mintha kissé be volna fűzve, és hogy orruktól a pofákon keresztül a külső szemszögletig ugyanabban a vonalban éles csontléc vonul végig, melyeket hosszanti bőrredők takarnak, mint ahogy már az üstökös páviánon is láttuk, melyen azután ezek legnagyobb fejlettségüket érik el. De még korántsem ez valamennyi furcsaságuk; a dzselada még egy félholdalakú foltot vagy sávot visel, mégpedig torkán, amely élesen elkülönül, csupasz és többnyire piros, vagy legalább is rózsaszínű, de felingerelve az állatot, vérvörössé válik; ezenkívül pedig két, ugyanilyen egyenlőszögű háromszögre emlékeztető s egymással érintkező foltja is van a mellén. Szempillái és szem fölötti bőrredői is vörösek, míg sötétszínű fargumóik egészen kicsinyek.

A fejtetőn végigfutó csonttarajuk sörényesen felborzolható hajat visel, s fülük előtt és alatt körszakállszerű szőrképlet húzódik hátrafelé. Törzsüket felül egészen farka tövéig beleszámítva felső karjaikat is, hosszú, gallérszerűen boruló szőrruha fedi, s ezért is a dzselada még sokkal inkább megy „galléros pávián”-számba, mint rokona. Ne felejtsük el megemlíteni még, hogy farka hosszú bojtban végződik, s hogy körmei az elülső végtagokon feltűnő hosszúra nőnek, begörbülnek, boltozatosak és élesek, mint afféle igazi ásókarmok. A dzselada Abesszínia magas hegyvidékén otthonos, s tekintve, hogy e vidékek mennyire járhatatlanok és megközelíthetetlenek, nemcsak állatkertekben, de múzeumokban is fölötte ritka, minek következtében életéről nem állanak rendelkezésünkre elégséges, még kevésbbé kimerítő adatok. Ez már azokból a különféle ellentétes adatokból is kitűnik, melyek nagyságára vonatkoznak. Schimper és Heuglin szerint ez a pávián összes többi rokonait és az emberszabásúakat kivéve, általában az összes majmokat nagyságra felülmúlja, míg Rüppel, a dzselada felfedezője ezt kereken tagadja. A barna dzselada Rüppel egy vén hímen végzett mérései szerint, orra hegyétől farka tövéig 97 cm; farka egymagában 55 cm, magassága kereszttájékán 46 cm, a nőstény ellenben kisebb.

Barna dzselada (Th. gelada Rüpp.)

A dzselada-fajok számának megállapításában sem jutottak búvárok eddigelé megegyezésre. Általában két fajt kell megkülönböztetnünk. Az egyik a barna-dzselada (Th. gelada Rüpp., mely Simia magas hegyvidékén, Abessziniában és Axumban, továbbá északra Tigre-ben, az olasz Eritrea gyarmatában él. Barna gallérja, szürke hátulja, s hasonló színű hátsó lába és farka van. A másik a fekete dzselada, abessziniai nyelven tokur szindsero (Th. obscurus Heugl.) déli Abessziniából a Takazza-folyó forrás vidékéről a Gallák földjének határán. Ennek hímje fekete gallért visel, hátulja és farka pedig barna, de nősténye egészen barnásszínű; gallérja nincs. Ám már évekkel ezelőtt nagyobbszámú dzselada érkezett elevenen Európába, ugyancsak Simia magas hegyvidékről, már pedig 3000 méter magasságból. Egy Eszler nevű magyar vadász ejtette el őket és kiderült róluk, hogy egészen feketék és mindkét nemük visel sörényes gallért. Ezekkel annakidején sokat foglalkoztak, Specht le is rajzolta őket, Heck pedig a schönbrunni Kauffmann-féle állatseregletben látott egy párt kölykével.

Sárgás babuin (Papio cynocephalus ochraceus Ptrs.).

A tokur szindsero állítólag más életmódot is folytat, mint a barna dzselada és csak 30–40 főnyi csapatokban él. Schimper szerint ez a faj a 3000–4000 méteres magassági ővbe szorult, (a tenger színe felett!) s itt garmadával fordul elő, de alacsonyabb fekvésű területeken csak 100–200 főre rúgó csapatokban jelenik meg. A szurdokokat és a bozótos sziklafalakat ő is csak akkor hagyja el, ha a mélységbe tör, hogy ott raboljon. Táplálékát rendesen különböző hagymafélék alkotják, s ezeket kiássa; azután orchideák, Liliaceák, fűvek, fűfélék és mindenféle gyümölcsök, s természetesen ízeltlábúak, férgek, csigák és hasonló állatok. Hellyel-közzel a vetéseket is felkeresi, s ahogy az abessziniaiak állítják, pontosan mindig akkor, amikor az őrök tisztes távolságban tartózkodnak. Noha jóval kevésbbé szemtelen és tolakodó, mint a hamadryas, amely a határos alacsonyabb régiókat lakja, és amely mindig tömegesen pusztít, s az ember elől az egész csapat egyszerre menekül, a nélkül, hogy ellenállást fejtene ki, mindazonáltal mégsem tanácsos egy agyonhajszolt dzselada közelébe kerülni, mert fogazata éppolyan rettenetes, mint a páviánoké és dühében emennél is borzasztóbb látványt nyujt. Ilyenkor Beaux szerint, aki újabban a lipcsei állatkertben figyelte meg ezt az állatot, szemhéjait annyira felfelé húzza, hogy szemgolyója köröskörül kivörösödik. A mellett belül rózsaszínű ajkait annyira kifelé fordítja, hogy felső ajka az orrát, alsó ajka pedig állát takarja. Ezáltal a ragadozóékre emlékeztető hosszú éles szemfogai még jobban kimeredeznek. S végül sörényét felfelé borzolja, amely alól kilátszik megvörösödött bőre. Csakugyan úgy fest ilyenkor ez a hatalmas bestia, mint a pokolnak valami szüleménye.

A páviánokkal a dzselada nem él valami jó viszonyban. Simia hegyei óriási nagy házakkal hasonlíthatók össze. Ormaik csak enyhén, tetőirányosan ereszkednek alá, innentől kezdve azonban hirtelenül meredeken, több száz méternyire a mélységbe. A sziklafalak üregei tele vannak alvó dzseladákkal. nappal gyakran hosszú sorban, ezrével látjuk őket, a kiugró sziklák párkányain üldögélni. Ilyenkor már nem néznek ennivaló után, ellenkezőleg, már jóllaktak és felülről ereszkedtek lefelé. Ritkán merészkednek a meredek sziklafalak lábáig, legföljebb akkor, ha valami veteményes kertet akarnak megdézsmálni. S ilyenkor találkoznak össze néha a páviánokkal. S e kirándulások alkalmával ugyan nem kerül a sor komoly támadásra, de mégis összekoccannak. A dzseladák és gallérospáviánok rettenetes ordítozásban törnek ki, morgás, ordítás és ugatás közben iparkodva egymást elriasztani. Egyes vén hímek nekiesnek egymásnak, s azon vannak, hogyan fogják meg egymást. Egymás sörényét alaposan megtépázzák, s közben össze is marakodnak, azonban általában mégis csak az ordítozásba és a dühtől cikázó pillantásokba fullad a végén az egész veszekedés.

A tokur szindsero életét legjobban Heuglin jellemezte. „Ennek a majomnak igen sok családja lakja a meredek sziklafalak szurdokait és barlangjait s ezeken váltakozó járását a szédítő mélységek fölött rendesen betartja. ha hűvös éjszaka után az Amba-Szél hegyei felől felbukkan a nap, akkor a páviánok elhagyják sziklahasadékaikat, melyekben a leopárdok és hiénák támadása elől biztonságban, szorosan egymás mellett összekuporodva pihentek. Egy vén hím vezetése alatt, eleinte az éjszak hidegétől még megdermedve másznak egy széltől védett sziklára, hogy ott a napon sütkérezzenek. S itt rendesen jól összebújnak a fiatalok az anyjuk ölébe ülnek és talán még egy kissé elszundikálnak. Néhány vén hím áll őrt, de amellett szörnyen unatkoznak, rettenetes torkukat ásítva jól kitátják, szemüket megtörlik és dörmögnek, ha az éles szél elkapja és összekúszálja hosszú sörényük rókavörös szegélyét, mellyel mint valami bundával takaródznak be. A nap pedig egyre melegebben tűz. Egyik vénebb majomanya élvezettel nyujtózkodik, egy másik reményteljes csemetéjének bundáját tisztogatja és fogai között megropogtatja a benne felfedezett apró lényeket. Közben megélénkül a társaság; a fiatalok már türelmetlenkednek, az egész csapat mozgolódni kezd, sorokba rendezkedik, a menetet egy vén hím nyitja meg és egy másik zárja be. Így ereszkedik ez a társaság a meredek, ugyancsak keskeny sziklapartok lejtőin mind lejjebb és lejjebb, amíg el nem ér valami sziklakörnyezte zöld szőnyegre. De mielőtt a csapat ezt átlépné alaposan megvizsgálja annak egész környezetét: mert hiszen ezalatt már más társaság sürög-forog odalenn a völgyben. Nem feledkeznek meg arról, hogy őrszemeket állítsanak; végre is az egész banda eleség után néz, mely leginkább rügyekből, levelekből, gyümölcsökből és veteményekből tevődik össze. De közben felforgatják a nagy köveket is, s ha valamelyikük egymagában nem bizonyul elég erősnek, akkor mindjárt segítségére sietnek társai, mert a kövek alatt van féreg, lárva, bogár és csiga elég, s ezeket sem vetik meg. Közben pedig a fiatal hímek komikusan ugrálva incselkednek egymással és bosszantják egymást, valamint öregjeiket is, miért is aztán ezért alapos nyakleveseket kapnak, sőt meg is marják és farkuknál fogva jól megráncigálják őket az öregebbek. Némelyik úrfi szemtelenül, bár udvariasan és hunyorgató pofával közeledik a gyönge nemhez, de megesik, hogy a majomkisasszony kacéran fordít neki hátat. Erre a szerelmes udvarló már tolakodóbb lesz, ám csakhamar ott terem az igazi férj, s mint az asszony őrzője is megneszeli a dolgot. Lárma és verekedés támad és a csábító eltűnik, mint a kámfor. ha veszély fenyeget, az őrszemek ugatással adnak jelt, s erre mindegyik csapat vezére köré gyülekszik, az anyák félve ölelik magukhoz gyermekeiket, s feszült figyelemmel kisérik az ellenséget. A társaság csak lassan veszi útját a védelmet nyujtó sziklák felé, itt-ott pihenőt tart és körülnéz.”

„Megkíséreltem kutyákat a majomseregre uszítani, még pedig olyanokat, amelyek a csapatot hamarosan utolérik, de ha egynéhány öreg pávián úgy viselkedett, mintha támadni készülne s félelmetes fogait vicsorgatta, akkor a kutyák nem voltak kaphatók a küzdelemre. A szikláig kergetve, a majmok nem ritkán köveket görgetnek vagy dobnak le ellenségeikre. Magasabb fákon sohasem láttam őket, s megjegyezendő, hogy 20–30 főnyi csapatokban járnak, s ezek között csak kevés vén hím akad. De nagyobb portyázásaik esetén több száz is összeverődik és mértföldnyire elkóborolnak.”

„Délután négy óra tájban isznak. A forrásokhoz érve egyáltalában nem félénkek, sőt néhány lépés távolságra közelednek az emberhez és a barmokhoz. Ha beköszönt az éjszaka, az egész társaság ismét visszavonul éjjeli szállására.”

A páviánok ellenségül Heuglin a leopárd mellett nagyobb ragadozókat is megnevez, de ezt alkalmasint meg kell cáfolnunk, amennyiben erre nincsenek kétségtelen bizonyítékaink. megjegyezendő, hogy a keselyű elég gyöngének bizonyult fegyverével, legföljebb úgy kerülhetett gyanúba, hogy egy a magasból lezuhant vagy a leopárd által szétmarcangolt dzselada holttestén látták lakmározni.

A fogságban élő állatokon tett eddigi, bizonyára nem számottevő megfigyelés arra enged következtetni, hogy a dzselada nyugodtabb, mondhatnánk: jobb modorú állat, mint a pávián és annak rokonai. Eszler majmai már egy félév leforgása után elég értelmesen viselkedtek és nem árulták el a vén korukban fogságba jutó páviánok nyers vadságát. A fent említett majompár vén hímjét Martin többször megfigyelte. Ez a hím látszólagos nyugodt külsejének ellenére is mindent a legnagyobb figyelemmel kísért, ami ketrecében végbement és ha tulságosan közeledett valakihez ahhoz, akkor, el lehetett rá készülve, hogy megismerkedik a majom kezével és karmaival. A nőstény rendkívül aggódik mindenütt össze-vissza kúszó kölyke miatt. A dzselada hangja Beaux szerint rendkívül szelid és lágy, úgy, hogy még hangos ordítozása sem hallatszik olyan nyersnek és ugatásszerűen, mint a galléros-páviánoké. Sőt, mi több, még a dzseladák nyelvéről is beszél. Ebéd idején, amikor az állatseregletnek kevés látogatója volt, az egész család látszólag csevegve szórakozott, mégpedig a legélénkebben, akkor, amikor egyedül, biztonságban érezte magát. A hangok oly sokféleképen variáltak és oly sokféleképen hangsúlyozták azokat, hogy az ember önkénytelenül is arra gondolt, hogy olyan lényekkel áll szemben, melyek a beszéd tehetségével voltak megáldva. Mert beszédük bizonyos tekintetben azokra a tagolatlan szavakra emlékeztetett, amelyeket bizonyos nyelvhibában szenvedő emberektől hallunk, olyanoktól, akiknek nehezére esik a beszéd.

Táplálékuk cukorrépán, almán, főtt rizskásán és kenyéren kívül főképp fűből állt, s ez utóbbit különös előszeretettel, bár válogatva fogyasztották el majmaink. Egyik fűszálat a másik után vették kézbe, gondosan rendezni kezdték s így tették át a másik kezükbe, miközben azt minden hervadt levélkétől megtisztították. Miután az így összegyüjtött csomó füvet felül leharapták, gyökerüket eldobálták. Valószínű tehát, hogy a dzselada csakugyan inkább növényevő, mint a többi pávián, bár az állati táplálékot semmiesetre sem szabad tőle megvonnunk.