1. Símafarkú cickányok (Sorex L.)

Felső állkapcsukban 32, a hegyükön sötétbarnára festett fog közt 2 nagy, csúcsos metsző-, 5 kicsiny egyhegyű előzáp- és 4 sokhegyű valódi zápfoguk van, továbbá 2, a metszőéleken hullámosan fogazott metsző-, 2 előzáp- és 3 zápfoguk az alsóállkapocsban. Az oldalán körös-körül rövid, puha szőrrel borított végtagok, és egyenletesen szőrözött fark jellemzik a szoros értelemben vett cickányokat.

Az erdei cickány (Sorex araneus L.)

Alul a házi cickány (Crocidura russulus Herm.) fölül az erdei cickány (Sorex areneus L.).

Hazánk leggyakoribb állataihoz tartozik. Nagyságára nézve valamivel kisebb, mint a házi egér, hossza 11 cm, amiből 4.5 cm a farokra esik. A finom bársonyprém színezete élénk vörösbarna és fényesfekete között játszik; az oldalak mindig világosabbak, mint a hát, az alsó részek szürkésfehérek barnás lehellettel, az ajkak fehérek, a hosszú bajusz fekete, a lábak barnásak, a fark fönt sötétbarna, de alul barnássárga. A változó színezet szerint a földrajzi válfajok egész sorozatát különböztették meg, amelyeknek kifejlődése egész Európában való elterjedésüknél fogva csak természetes.

A kulcscsont jelenléte feltételezi, hogy a köznapi életben a mellső végtagok nagyon igénybe vannak véve és ez minden valószínűség szerint valóban így is van. A cickány ugyan Brehm nem látta ásni, de hiszen tetszés szerint használhatja az egerek és vakondokok járatait, és Brehm nagyon sokszor ugyanazon fagyökér alól ásott ki cickányokat, erdei és mezei egereket.

Különösen naplemente után járnak eleség után, de általában éjjel és nappal az egész éven át tevékenyek. Éjfélkor erős fagyban, januárban is fogott Brehm törpe cickányt. Rovarokon és puhányokon kívül minden dögöt, szőrt és tollat megemésztenek, úgyhogy valószínűleg sokkal nagyobb takarító munkát végeznek, mint amiről tudunk. Rendesen négy lábon állva esznek; néha, ha a zsákmány sikamlós, mint például a földi giliszta, mellső végtagjaikkal segítenek fogaiknak. A gilisztát egyik végén megragadják, aztán hol a jobb-, hol a baloldali zápfogakkal rágva fogyasztják. Így rövidül a giliszta, amíg egészen eltűnik. A nagy bogarat a fejénél fogva ragadják meg, s ezt eszik meg előbb. Apró bogarak egyszerre tűnnek el és a villámgyorsan elfogyasztott lakomát éppily gyors emésztés követi. A szomjas cickány különös, madárszerű módon iszik. A cickány hangja, melyet harcközben, vagy egy nagy bogár üldözése közben önkénytelenül hallat, rendkívül hasonlít a tücsök cirpeléséhez és valószínűleg gyakran azzal össze is tévesztik.

Az erdei cickány Német-, Svéd-, Francia- és Olaszországban, Magyarországon és Galiciában, valószínűleg a szomszédos Oroszországban is előfordul, a magaslatokon éppúgy, mint a mély földeken, hegyeken és völgyekben, mezőkön, kertekben, falvak közelében, sőt bent a falvakban is, de rendesen vizek szomszédságában. Télen bejön a házakba, de legalább istállókba és csűrökbe is. Legszívesebben földalatti üregekben lakik, azért foglalja el készséggel a vakondokok és egerek elhagyott lakásait, hacsak nem talál természetes hasadékokat. Puha talajban ormányával és mellső lábaival folyosókat ás, amelyek rendesen közvetlenül a földfelület alatt vannak. Mint a család többi faja, inkább éjjeli állat.

Csak a szaporodás ideje alatt tartózkodnak párosan és békésen együtt folyosóikban... Télen gyakran lehet őket látni kitaposott útjaikon az erdőben és erdők szélén a havon szaladgálni.

Altum szerint az erdei cickány nemcsak az állatvilág által kedvelt erdőszéleket lakja, hanem az erdő mélyén is tartózkodik, ahol a vakondokok és egerek folyosóit használva, a lehullott lomb alatt az erős törzsek tőszomszédságában rejtőzik. Ez az egyetlen belföldi cickány, amelynek nem ok nélkül bizonyos erdőgazdasági fontosságot tulajdoníthatunk. Dél-Magyarországon, nevezetesen a dűlőkben, gyakrabban látják az erdei cickányt; az itteni vadászok véleménye szerint inkább a róka vadászkedvének, mint étvágyának áldozata. Kocyán az északi Tátrában, ahol szerinte 2000 m-ig hatol föl, ritkán talált cickányt, amelyeket ragadozó állatok elejtett zsákmányának tartott; de meggyőződött róla, hogy a fagy iránti érzékenységénél fogva az utóbbinak áldozata.

Az erdei cickány mozdulatai rendkívűl gyorsak és ügyesek. A földön futva siklik tova, meglehetős messzire ugrik, ferde törzsökön felfelé tud mászni és szükség esetén tűrhetően úszik. Érzékei közül kétségtelenül szaglása a legelső. Gyakran megtörténik, hogy elevenen elfogottak és ismét szabadonbocsátottak visszafutnak a csapdába, mert cickányillatú. Ormányával szüntelenül zsákmány után szimatolva lehet látni a cickányt; amit talál és erejével meggyőz, az veszve van; megeszi saját kölykeit vagy saját fajának megölt fiait is. Tschudi beszéli, hogy ráles a gyíkokra és mezei egerekre, ezeknek hiúz módjára a tarkójukra ugrik és megeszi őket. Feltűnő, hogy a cickányokat csak kevés állat eszi meg. A macskák megölik, valószínűleg, mert eleinte egérnek nézik, de sohasem eszik meg. Úgy látszik, a menyét-félék is megvetik húsukat. Csak néhány ragadozó madár, továbbá a gólya, meg a keresztes vipera költik el jóízűen.

Kevés állat van, amely saját fajával szemben is oly galádul viselkedik, mint a cickány; ebben csak a vakondok hasonlít hozzá. Még a különbözőneműek sem élnek egymással békességben, kivéve a párosodás idejét. Az egymással való párviadalban, English szerint, először nagyon óvatosak, azután a harcosok tágra nyitott szájjal, vinnyogva és morogva rontanak egymásnak. Ugrásaik mind a négy lábbal, tekintve végtagjaik rövidségét, rendkívül ügyesek és erőteljesek. Végre vagy az egyiknek vagy a másiknak sikerül ellenfelébe beleharapnia és ekkor kezdődik az igazi harc. Erősen egymásba kapaszkodva úgy gurulnak, mint valami élő labda, míg széjjel nem válnak. „Néhány percnyi pihenő után, mely alatt gyakran mindkettő hátán fekszik, kezdődik a második menet, majd a harmadik és negyedik. Még sohasem voltam jelen halálos kimenetelű párbajnál; de egyenlőívású ellenfelek között hosszadalmas dolog lehet, amely csak az egyik vagy másik fél teljes kimerülésével végződhetik.”

A vemhes cickány mohából, fűből, lombból és növényszárakból fészket épít, leginkább falakban, vagy odvas fagyökerek alatt, azt több oldaljárattal látja el, puhára kibéleli és május-július között 5–10 kölyköt szül, melyek csupaszok, szemeik és füleik pedig csukottak. Eleinte anyjuk nagy gyöngédséggel szoptatja őket, nemsokára azonban lehűl a szeretete, s a csemeték elindulnak, hogy egyedül keressék meg táplálékukat. Ekkor már elvész köztük minden testvéri tekintet, mert minden cickány már ifjú korában eleség alatt nem ért mást, mint minden húst, amelyet zsákmányolni tud, még ha saját testvérének tetemei volnának is.

Meg kell még azt is jegyeznünk, hogy a cickányoknál is észlelték azt, hogy vannak „cickányos évek”, mint vannak „egeres évek”. Ennek okait még nem ismerjük. Bizonyos, hogy az ilyen túlszaporodásnál a cickányok egymást még sokkal gyakrabban pusztítják, mert találkozásuk gyakoribb és a viaskodásra való alkalom gyakrabban kínálkozik.

Csiki cickánya (Sorex araneus csikii Éhik)

Törzsalakjánál, az erdei cickánynál határozottan kisebb. A fej és törzs együttes hossza átlag 6.5 cm, míg a farok rendszerint nem éri el a 4 cm-t. Színe feltűnően sötét, majdnem fekete. A hát sötétebb színe észrevétlenül megy át az oldalak kissé világosabb színébe; határozott oldalsáv tehát nincsen. A hasoldal nyáron világosbarna, télen ezüstfehér. Legkorábban az állat torkán mutatkozik az ezüstös szín, s ott a legtartósabb is. Fogai is föltűnő élénken színezettek, még a legkisebb csúcs hegye is vörös.

Éhik, ennek a hazánkra nézve jellegzetes alfajnak leírója kiemeli, hogy jóllehet Wettstein Horvátországban szintén rábukkant az erdei cickány sötét, csaknem fekete bundájú alfajára, Csiki cickánya semmi esetre sem azonos vele, mert kissé világosabb színű és e mellett sokkal kisebb. „Eddigi ismereteink szerint – írja Éhik – a S. araneus eleonorae (a horvátországi fajta) hegyi alak, a S. a. csikii pedig a mocsaras síkságok lakója.”

Eddigi példányai ugyanis Szatmár megye mocsaras síkságairól ismeretesek.

Ezt az eddigelé csak hazánkból ismeretes új cickány-fajtát Csiki Ernő, a Magyar Nemzeti Múzeum állattári osztályának igazgatója tiszteletére nevezte el leírója.

A havasi cickány (Sorex alpinus Schinz)

A felül szürkésfekete vagy feketésszürke, alul pedig valamivel világosabb feketeszürke alpesi cickányról Blasius ezeket írja: „Hosszabb ideig ezt a fajt csak a Szt. Gotthard-on ismerték. Ma már tudjuk, hogy az Alpok egész láncolatát lakja. Ez a faj határozottan erdei lakos és leggyakrabban a törpe fák övében fordul elő. Az Alpokban még 2300 m magasságban is található. Ez is nedves, vízdús vidékeket szeret a nélkül, hogy úszva keresné táplálékát.” Mojsisovits az alpesi cickányt a Kárpátokból is említi. Kocyán szerint a Tátrában a fenyvesekben erős törzsek gyökere vagy széldöntötte törzsek alatt minden évszakban találhatjuk; jobban bírja a hideget, mint rokonai. Fiatal állatokat májusban és augusztusban talált Kocyán, s ezeknek nagyon különböző hosszúságú volt farkuk. Megjegyzendő, ezt a fajt Alsó-Ausztriában szerény 434 m tenger fölötti magasságban is kimutatták. Erdélyben, úgy látszik, hiányzik, Bielz sem említi.

A törpe cickány (Sorex minutus L.)

A törpe cickány legkisebb emlősállat az Alpesektől északra. Fölül sötét szürkésbarna vagy barnásszürke, az oldalak felé sárgás lehelettel, alul fehéresszürkés; a has két oldalán mindkét szín lassanként átmegy egymásba. Blasius szerint ez a faj „nagy elterjedésű, mivelhogy Európa majdnem minden országából, úgyszintén Észak-Ázsiából, valamint Észak-Afrikából ismeretes. Hosszú ideig azt hitték, hogy kizárólag Szibériában él.” Hazánknak ez a legkisebb emlőse nem éppen ritka, azonban kicsinysége és rejtett életmódja miatt aránylag kevés helyen ismerték föl. Kocyán Árva megyében gyüjtötte. Bielz szerint az állat Erdélyben napsütötte homokdombokon tartózkodik. Vasvári Somogy megyéből ismeri. Amint Brehm írja, az arány az, hogy 200 példány erdei cickányra általában alig 20 törpe cickány esik.

Altum a törpe cickány teljes nagyságát csak 7 cm-re becsüli, ebből a közepétől a hegyéig nagyon húsos, egyenletes szőrrel fedett farkra 3.4 cm esik. Ormánya is feltűnően hosszú és vastag, prémjének színe állandó, felül hamvasbarna, a hasoldal felé lassanként világosabb.

A törpe cickány körülbelül ugyanolyan helyeken tartózkodik, mint az erdei cickány; télen azonban az épületekbe, pl. csűrökbe húzódik. Svájcban Baldenstein Konrád arra a fölfedezésre jutott, hogy a méhkasok nagy ellensége.

Scharff a törpecickányt az Orkney-szigetekről, az egyedül csak ott előforduló Orkney-pocokkal (Microtus orcadensis) együtt sorolja föl. A cickány tehát ott sem alkot különös fajt. S ha tekintetbe vesszük az erdei s a törpe cickány óriási elterjedési területeit, akkor a cickányok hajlandóságát a fajképzésre és földrajzi elváltozásra nagyon csekélyre kell értékelnünk, vagy nem menekülhetünk ama benyomás alól, hogy az óvilági cickányokat még nem ismerjük eléggé.

Cooper cickánya (Sorex cooperi Bachm.)

Az Új-Angliában élő Sorex cooperi a legkisebb az északamerikai cickány fajok között. Úgyszólván már vakondok szokásai vannak.

Hart Merriam-nál olvassuk, hogy Cooper cickánya ugyan nem él valóban a föld alatt, de mégis el tudja kerülni, hogy szabadon mutatkozzék. Nappal úgy, mint éjjel, lehullott levelek és gallyak takarója alatt mozog. A kutató és gyüjtő nagyon jól tudja, hogy lépteinek zaja sok életmegnyilvánulást elriaszt, amely ismét megjelenik, mihelyt a csend helyreállott. Ezért gyakran áll meg csendesen az erdőben, hogy hallgatódzék és körülnézzen. Néha halk zörej üti meg a fülét. Szél nem fú, de szeme rátapad egy lehullott levélre, mely mozogni látszik. Most megmozdul egy másik is, és egy harmadik talán egészen megfordul. Ekkor megjelenik valami, mint futó árnyéka egy piciny egérnek és eltűnik, mielőtt a szem pontosan rögzíthette volna képét. A nyugtalan kis manó a talajnak szabad helye fölött úgy surran tova, hogy nyomot sem hagy. De egy töltés finom sörét, gyors célzással, a következő levélre irányítva, amely mozog, rendesen megfejti a talányt. A titokzatos mozgásnak indítója egy csodálatos hegyesorrú teremtmény, nem nagyobb, mint a kisujjunk és nem súlyosabb 1/2 drachmánál (nem egészen 2 g). Szakadatlan tevékenysége és a gyorsaság, mellyel egyik helyről a másikra surran, csodálatos, és ritkán engedi meg a megfigyelőnek, hogy alakjáról helyes benyomást szerezzen. Ahol egy fa vagy vastag ág a földre esik, a cickányok hamar megtalálják, gondosan megvizsgálják, s ha odut, vagy hasadékot fedeznek föl, azon bizonyosan besurrannak, fészekanyagot hordanak be és formálisan birtokba veszik.