1. Erszényes hangyászok (Myrmecobius Waterh.)

Az ide tartozó fajokra jellemző, hogy az összes erszényesek között nekik van a legtöbb (52–56) foguk. Thomas azt mondja erről a csoportról, hogy annyira sajátságos jellegeket őrzött meg, hogy kérdés, nem volna-e tanácsos ezt a nemzetséget önálló családdá avatni. S erre tulajdonképpen az a körülmény adna okot, hogy az ide tartozó állatok határozottan a mezozói sokfogú erszényesekhez, az angol Jura rétegeiben megtalált formákhoz vezetnek. Az ezekkel való hasonlóságuk csakugyan olyan frappáns, hogy feltételezhető, miszerint az erszényeshangyászban a Ceratodus nevű halhoz hasonlóan a mesozói korszakból visszamaradt őserszényes jelenik meg előttünk, még pedig, meglehetősen változatlan formában, s oly időkből, amelyekben a Didelphydák, Peramelidák és Dasyuridák még nem különültek el egymástól, s még nem volt alkalmuk differenciálódni. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a Dasyuridák hosszú fejlődésük folyamán mégis óriási változások alá estek. T. i. eredeti, fánlakó életmódjukat terrstrikus életmóddal cserélték fel. Ősrégi állatunk ilyen körülmények között legalább is önálló alcsaládba történő sorolására tarthat számot.

Az erszényes hangyász (Myrmecobius fasciatus Waterh.)

Erszényes hangyász (Myrmecobius fasciatus Wtrh.).

Egyetlen képviselője nemzetségének. Teste megnyúlt, feje hegyes, hátsó lábai négyujjúak, az elülsők azonban öt ujjat viselnek. Hátsó lábaik hosszabbak az elülsőknél, ujjaik jól elkülönültek, talpuk csupasz. Petyhüdt farka hosszú és szőrös. A nőstény nem visel erszényt, s ez a körülmény határozottan gondolkodóba ejt, ha vesszük ennek az állatnak a legősibb erszényesekkel való rokonságát, úgyhogy ezek után méltán merülhetne fel a kérdés, hogy a legrégibb erszényeseknek volt-e erszényük? Mellén, sajátságos, összetett, s több kivezető járattal ellátott mirigye van, mely mindkét nemre jellemző. Feltünő gazdag fogazata, mert a fogak száma egynéhány cethal és az armadillo kivételével meghaladja az összes emlősökét. Kiölthető nyelve, hosszú, vége felé megvékonyodik, síma felülettel.

Joggal nevezhetjük állatunkat a legszebb és legfeltűnőbb erszényesek egyikének. Mókus-nagyságú. Testhossza 25 cm. Feje rövid, 18 cm hosszú, farka erősen bolyhos és fekete. Sűrű, gyapjas bundájára hosszú, érdes sörényzet borul, míg ajkai szélén kétoldalt bajuszsörtéket, s szeme alatt ugyancsak sörtéket visel. Színezete sajátságos. Felső testének világos okkerbarna, alaptónusa, mely az itt-ott fellépő fehér szőrök következtében még világosabbnak tűnik, hátrafelé fokozatosan megy át a legmélyebb fekete árnyalatba, s ez a test hátsó részének nagyobbik felét foglalja el, de fehér és rőtbarna harántsávokkal megszakított. A legelső néhány sáv még elmosódott, s szinte összefolyik az alapszínnel, az erre rá következők már élesebben határoltak, mire ismét elmosódottak következnek, míg az utolsó sávok ismét éles körvonalakat alkotnak. A legtöbb példányra ez a színezet a jellemző, de azért a sávok színe és sorrendje is változó, s megtörténik, hogy oldalsó végződéseikkel eltolódnak, összeérnek. A sávok azáltal jönnek létre, hogy a végükön és tövükön fekete, középütt fehér vagy vöröses szőrök a zebramangusztáéihoz hasonlóan rendeződnek el. Az állat hasoldala sárgásfehér, lágyéka halványsárga, végtagjai kívül halvány barnássárgák, elől fehéresek. A fekete, fakósárga szőrök és egynéhány fehér haj barnás színt kölcsönöz a fejnek. Farka felületének fakósárga színébe fekete árnyalat vegyül, míg belül ez határozottan rozsdavörös. Orra, ajkai és karmai feketék, gyapjúszőrei fehéresszürkék.

Ez ellentétes színek dacára állatunk színezete mégis jól hat, különösen eleven példányokon. Gilbert, Gould hű és szerencsétlen gyűjtője, akinek több ízben volt alkalma az állatot természetes otthonában ott, ahol rendesen éldegél, felkeresni, azt írja, hogy az állat határozottan a mókus benyomását kelti, ha a földön futkos? ugyanúgy ugrik, farkát felemelve, s közben fel egyenesedve, s hátsó lábaira támaszkodva. Megijesztve, többnyire korhadt, kidült fára menekül, s mielőtt annak odvában elrejtőzne, elmaradhatatlanul hátsó lábaira ágaskodik, hogy meggyőződjön a veszélyről. S ilyen menedéket az erszényes hangyász a legnagyobb üldöztetés esetén is kikémlel s azt iparkodik meg is tartani. Még ha az ember ahhoz a ravasz cselhez is folyamodik, hogy az állatot kifüstölje, annak sincs meg a kívánt eredménye.

Az erszényes hangyász főtáplálékát már neve is elárulja. Többnyire olyan erdőségeket keres fel, melyekben sok a hangya. Nyelvét a hangyászmedve módjára öltögeti bele a hangyák nyüzsgő tömegébe, s ha már egy csomó hangya ráragadt, akkor hamar visszahúzza szájába. Egyébként más rovarokkal is táplálkozik s alkalom adtán az Eucalyptus-ok kiszivárgó gyantáját is nyalogatja.

Az igazi ragadozóerszényesekkel ellentétben az erszényes hangyász egészen ártatlan. Ha megfogjuk, még arra sem gondol, hogy harapjon vagy karmoljon, s bosszúságát legfeljebb azzal hozza kifejezésre, hogy magában mormog. Ha úgy látja, hogy nincs számára menekvés, akkor ellenállás nélkül adja meg magát sorsának.

Megjegyezhetjük még, hogy mivel ez a faj nem visel erszényt, ivadékainak egyedül anyjuk hasának sűrű szőrözete nyujt védelmet. A londoni zoologiai társulat 1889-ben megtartott egyik ülésén Howes egy nőstény erszényeshangyásszal készített preparatumot mutatott be, melyen jól lehetett látni a négy csecsbimbót az azokon megkapaszkodott kis embriókkal.