3. Kengurupatkányok (potorous Desm.)

[Más neve: Hypsiprymnus]

Ennek a nemnek jellemzésénél Thomas a csupasz orron kívül különösen a rövid hátsó végtagokra hívja fel figyelmünket, amelyek egyáltalában nem aránytalanúl hosszabbak az elülsőknél s így határozottan különböznek a többi fajétól. Természetes, hogy ez a helyváltoztatásra is hatással van s Thomas ennek a nemnek fajairól határozottan ki is emeli, hogy azok távolról sem olyan jó ugrók, mint egyéb kengurúformájúak. Gould adataira, de egyéb megfigyelésekre is támaszkodik, amelyeket Richter, a londoni állatkert példányain tett, melyeket képekben is megörökített. „Noha ezek az állatok ugyanoly gyakran állnak hátsó lábaikra támaszkodva, mint a Bettongia-k, mégis egészen máskép futnak: valahogyan vágtatva, s ilyenkor elülső lábaikat éppúgy használják, mint a hátsókat, s nem is kísérlik meg, hogy ez utóbbiakkal rúgjanak.”

A valódi kengurupatkányok, a P. trydactylus Kerr (murinus), P. gilberti Gould, P. platyops Gould külsejükben rendkívül hasonlók, de koponyájuk alkotásában annyira változók, hogy nehéz őket igazán jól megkülönböztetni.

A kengurupatkány (Potorous tradactylus Kerr)

[Más nevei: murinus, apicalis, rufus.]

Kenguru-patkány (Potorous tridactylus Kerr).

Ezt a fajt hosszúkás fejéről, rövid végtagjairól és patkányforma farkáról könnyű felismerni. Testhossza 40 cm, farkáé 25 cm. Törpe, rövid és tömzsi, nyaka vastag, farka hosszú, lapított, meglehetősen szembetűnően gyűrűs, pikkelyes és néhány rövid, merev szőrökkel gyéren fedett, egyébként azonban csupasz. Hosszú, laza, gyöngén fénylő bundája felül sötétbarna, fekete és fakóbarna árnyalattal, alul piszkos- vagy szürkésfehér. Szőrei tövükön egészen sötétek, hegyük fekete. Vannak közöttük azonban rövid, sárgavégű szőrök is. Farka tövén és fönt barnás, oldalt, hosszában és lent feketeszínű.

Új-Dél-Wales, Dél-Ausztrália és Tazmánia a hazája ennek az erszényesnek, s itt kerüli a nyílt legelőket és inkább a bokrokkal gyéren benőtt vidékeket keresi fel. Ott ahol felüti tanyáját, a fűcsomók között mélyedést váj a földbe, s ezt száraz fűvel és szénával gondosan kibéleli, s itt alussza át a nappalt rendszerint fajrokonai társaságában. Mert ő is igazi éjjeli állat, amely csak napnyugta alkalmával búvik elő rejtekéből. Tanyáját éppen olyan ügyesen készíti el, mint fajrokonai.

A kengurúpatkány mozgásaiban lényegesen különbözik a kengurútól. Saját megfigyeléseim szerint egészen másképpen és sokkal könnyebben fut, inkább az ugrócickányokhoz hasonlóan, amennyiben szökdeléskor hátsó lábait nem egyszerre, hanem egymásután használja. Ez a tipegés – így lehetne ezt jobban nevezni – rendkívül gyorsan megy végbe, és egyúttal az állatnak sokkal nagyobb fürgeséget kölcsönöz, mint a kengurúknak megszakított ugrásai. A kengurúpatkány gyors, eleven, fürge, s mint valami árnyék, úgy surran tova a földön. A jól betanított kutya minden fáradság nélkül megfogja, de a tapasztalatlan vadász hiába kergeti, ha egyszer már elhagyta tanyáját. Itt az ember is könnyen megfogja, minthogy elég mélyen alszik, vagy pedig annyira ügyetlen, hogy legnagyobb ellenségét is közvetlen közelségbe engedi, mielőtt felugorna.

Tápláléka tekintetében határozottan különbözik az eddig leírt fajoktól. Többnyire a gumókat, gyökereket és növényeket ássa ki a föld alól s azért is a mezőn gyakran érzékeny károkat okoz.

Amióta állatkertek vannak, a kengurúpatkány nemritkán elevenen is eljut Európába. Nem szorul különösebb gondozásra és egyszerű táplálék mellett kitűnően tenyészik.

A párosodás valószínűleg 3–4-szer történik évente, mert a kölykök igen gyorsan növekednek. Egyik nőstényem átlag minden három hónapban kölykezett, miből kitűnik, hogy a terhesség tartama és az az idő, ameddig az anya erszényében hordozza kölykét, csak nagyon rövid. Fél év sem telik bele és a fiatalok már elérték anyjuk nagyságát és ezzel már szaporodásra képesek. Amennyire én tudom, a kengurupatkányok csak egy kölyköt hoznak a világra.