1. Sávos kenguruk (Lagostrophus Thos.)

A kenguruk alcsaládját, melybe oly különböző fajok tartoznak, a sávos kengurunak nemzetségével nyitjuk meg, amelybe tartozó egyetlen faj még legjobban őrizte meg a kengurupatkányok termetét, külsejét. Gould eleinte a kengurupatkányok közé is sorolta, díszmunkájában pedig később a kengurunyulakhoz osztotta (Lagorchestes) és csak Thomas avatta 1886-ban önálló nemzetséggé, tehát az állat első leírása után 80 év mulva. Ugyanis ezt a kengurut 1804-ben Peron és Lesueur fedezte fel s Sharks Bay szigeteken, Nyugat-Ausztráliában, amely a legrégebben ismert ausztráliai erszényesek egyike. Thomas szerint a Lagostrophus és a Lagorchestes fogazatában megnyilvánuló különbségek nem oly mindennapiak és lényegtelenek, mint a kengurufélékhez tartozó más fajoknál általában. Ezek a különbségek ugyanis kétségtelenül igazolják, hogy a Lagostrophus-nak nemcsak eltérő táplálékának kell lennie, hanem a táplálkozás módjában is egészen eltérő az összes többi kengurualkatú állatoktól. Felső metszőfogai sem nem keskenyek, sem nem élesek, hanem szélesek és tompagumójúak, s az alsók nem nyúlnak ezek közé befelé, hanem éppen azoknak csúcsával érnek össze, úgyhogy ennek következtében csak őrlő nem pedig rágómunkát fejt ki e két egymás fölött álló fogsor. A Lagostrphus abban a tekintetben is egyedül áll a kenguruk családjában, hogy alsó állkapcsának két darabját nem tudja önállóan mozgatni. Ugyanis ezek az állkapocsrészletek nem lazán és keskenyen, hanem igen erősen, szilárdan és szélesen függnek össze egymással.

A sávos kenguruk a kengurunyulaktól még abban is különböznek, hogy orrpajzsuk csupasz és hogy hátsó lábuk szőrözete merev és hosszú, úgyhogy hasonlóan a hegyi kengurukéhoz, a keskeny és csupasz talpukat egész befedi, és a rövid, de igen erős és túlságosan hegyes középső karmokat is eltakarja. S végül ezek az állatok színezetük, különösen hátuk sávozata tekintetében is egyedül állanak a kenguruk között, amellyel egyébként csak az erszényes hangyásznál és az erszényes farkasnál találkozunk ismét, azzal a különbséggel azonban, hogy az ezeken sokkal élesebben van kifejlődve.

Mindezeket a különbségeket Thomas olyan súlyosaknak tekinti, hogy a tulajdonképpeni kenguruk alcsaládját két csoportra osztja, amelyeknek egyikében csak az általa újonnan felállított Lagostrophus-nemzetség, a másikban valamennyi többi kenguru-nem foglal helyet.

A sávos kenguru (Lagostrophus Fasciatus Per. et Lsr.)

Azt a fajt Gould életnagyságban illusztrálja, s a következőképpen jellemzi: sárgásszürke, világosabb sörényszőrökkel és sajátságos barna harántcsíkokkal, amelyek hátulról körülbelül a hát közepéig nyúlnak előre, s hosszanti, a hát középvonalán végigfutó sávval vannak összekötve. Leírói, Peron és Lesueur Ausztrália nyugati partvidékeihez közeli szigeteken, Dirk Hartog és a szomszédos szigetvilágon találkoztak legelőször ezzel a fajjal. Itt az alacsonyan fekvő, de átjárhatatlan sűrűséget lakja, amelyet valami Mimosa-faj alkot.

Későbben kiderült, hogy a sávos kengurunak szélesebb elterjedési köre van, mint azt eddig gondolták, s hogy az ausztráliai kontinensen is előfordul. Gould híres gyüjtője, Gilbert a Shaw-Riwe folyamrendszerében messze befelé is megtalálta, s azt állítja, hogy a bennszülöttek marnine-nak nevezik. „Csak a legsűrűbb bozótokban él, mondják e faj leírói, a mocsaras lapályokon, s a mocsarak szélein ott, ahol a kis Melaleuca sűrűn benőtt csalitjában emberi lény alig tud utat törni. Ez a kis állatocska azonban könnyen elillan a bozótok alatt, úgyhogy a bennszülöttek sem tudják követni gyors szemükkel. Gilbert egyik kirándulása alkalmával, mely Ausztrália belsejébe vezetett, abban a szerencsés helyzetben volt, hogy útja éppen ennek az állatnak búvóhelyét keresztezte, azonban az a rengeteg olyan átjárhatatlan volt, hogy csak három napi keserves munka árán sikerült egyetlen példányt kézrekerítenie.”

Giebel adatai szerint a sávos kenguru legfeljebb másfél láb hosszúságot ér el és farka 30 cm. A kevésbbé hegyesedő fülei belül hosszú, fehéres szőrökkel béleltek, kívül rövidebbekkel és inkább barnásfeketés színűek. Igen kis elülső lábai piszkos rozsdásbarnák, a hátsók ellenben rozsdásfehérek feketén preckelve; lábujjai fakóbarnák. Farka barnásszürke, alul világosabb. Felső metszőfogai közül a legelső a leggyöngébb, a második igen széles és vastag, a harmadik valamivel keskenyebb.