1. alcsalád: Cinege-formák (Parinae)

TARTALOM

A FÉNYESFEJŰ BARÁTCINEGÉK ÉLETMÓDJA

1. Erdei cinege (Parus)

Az erdei cinege nem (Parus L.) jellemzői erős, kúpalakú, oldalt összenyomott nagyon éles, de nem tűhegyes csőr, apró, kerek orrlyukak, melyeket sertekévék borítanak, de soha sincsen rajtuk bőrlebeny; lekurtított nyelv melynek alsó szarulapján négy merev sörte helyezkedik el. A láb erős, vastag s nagy karmokkal ellátva, a szárny rövid és széles, az első evező jól fejlett, de mégis rövidebb mint a másodiknak a fele, a negyedik és ötödik alkotja a szárny hegyét. Farkuk közepes vagy elég nagy, gyengén lekerített vagy kissé kivágott, tollazatuk dús, puha, gyakran pompás színű és rajzolatú. Az ivarok alig különböznek egymástól, a fiatalok anyjukhoz hasonlítanak. Körülbelül 70 faj és számos alfaj tartozik ide, melyek Ausztrália és Dél-Amerika kivételével az egész földön előfordulnak.

A széncinege (Parus major L.)

A nem legismertebb tagja egyúttal az Európában élő és általában az erdei cinegék legnagyobb képviselője.

Felül olajzöld, alul szép kénsárga; a fejtető, a torok, valamint a hasi oldal középen végigfutó, a toroknál kezdődő s itt szélesebb, majd hátrább mindinkább keskenyedő csík fekete; ugyancsak fekete az a második csík, amely ívalakban húzódik mind a két oldalon a gégétől a fejtetőig. A fark- és szárnytollak kékesszürkék, a fejoldalak és a szárnyat vezető csík fehérek. Szeme sötétbarna, csőre fekete, lába ólomszürke. A tojó színezete fakóbb, a fekete mellsáv rövidebb és keskenyebb. A fiókák még fakóbb színűek. Hossza 16, szárnyhossza 8, farkhossza 7 cm.

Angliában egyik föltűnően vastagcsőrű alfaja a Parus major newtoni Praz. fordul elő, sok más alfaj a Földközi-tenger szigetein, Észak-Afrikában és Ázsiában honos a mérsékelt égövtől kezdve egészen a keleti széléig. A széncinege a északi sarkkörtől kezdődően egész Európában honos. Szibéria nyugati részeiben is előfordul, egészen az Altáj-hegységig, de nem mindenütt egyformán gyakori, így különösen a délebbi vidékeken csak télen látható. Vonulásuk alkalmával nem tanusítanak különösebb elöszeretetet egyik vagy másik fanem iránt, de sövényekben vagy bokorsorokban való tartózkodás idején lehetőleg mindig a külső szabad oldalt kedvelik, mert itt jobb a kilátásuk. Márciusban, vagy ha jó az idő, akkor már február végén érkeznek vissza s áprilisban a csapatok már párokra szakadtak.

A széncinege valósággal egyesíti magában a cinegefélék minden jellegzetes tulajdonságát. Rendkívül élénk, virgonc, nyugtalan és fáradhatatlan, kíváncsi, tevékeny, bátor és veszekedő kedvű madár. Énekét csendes időben 500–600 méternyi távolságra lehet hallani. Naumann azt írja, hogy a hangja tisztán csengő, mint valami kis harang csengése, melyet a nép igen sokféleképpen szokott értelmezni. A magyar nép is sokféleképpen értelmezi ennek a gyakori népszerű madárnak a hangját, erre majd a magyar viszonyok tárgyalásánál fogunk rátérni.

Rovarok és ezek petéi és álcái alkotják a széncinege főtáplálékát; hús, magvak és gyümölcsfélék nyalánkságul szolgálnak. Telhetetlennek látszik, mert reggeltől estig folytonosan eszik s ha már semmiképpen se tudja elfogyasztani a zsákmányolt rovart, akkor legalább megöli azt. A legjobban elrejtett zsákmányt is a hatalmába keríti s ha valamihez nem tud könnyen hozzáférni, akkor harkálymódon addig kopácsol a búvóhely körül, amíg csak le nem válik a kéreg egyik része, úgyhogy a rovar szabaddá válik. Télen a kasban telelő méheket is hatalmába tudja keríteni. Bechstein és Liebe szerint a széncinege az egyetlen cinegénk, amely elég erős ahhoz, hogy a gyűrűspohók petecsomóit, melyek különösen erősen vannak a gallyakhoz ragasztva, felszaggassa és megegye. Schnell azt is írja róla, hogy ahhoz a kevés madárhoz tartozik, melyek az erősen szőrös hernyókat is megeszik.

A széncinegét nem nehéz megfogni, kíváncsisága sokszor vesztébe sodorja. Ha egyszer azonban megriasztották, akkor már óvatosabb. A szobában azonnal otthon érzi magát, legalább is úgy tesz, mintha mindig ott lakott volna; minden kis zugot azonnal átkutat, legyeket fogdos, az elébe tett eleséget minden gondolkodás nélkül elfogadja. De teljesen megszelídülni nem szoktak egyhamarosan. Nagy elevenségük, élénk és vidám lényük mindenkit megörvendeztet; viszont azzal, hogy örökös munkálkodásukban minden zugot, sarkot átkutatnak, felforgatják a fiókokat és ládákat, bepiszkolják a szekrényeket, valamint veszekedő és vérengző természetükkel sok kellemetlenséget is okoznak.

Népszerűség tekintetében tán mindjárt a fecske és gólya után sorakozik a széncinege a magyar nép lelkében. Tulajdonképpen ő „a cinege”. Egyéb népies nevei: küncsics madár, küncsics, tökcinege, szegcinege; szegcin, tükröscin, szenescin, cince, cinke, fűrészelőmadár, stb. Rengeteg szólásmód is kapcsolódik közismert vidám „cin-cin” hangjához, amelyet már télutókor, napsütéses időben sokat hallani, amikor egyéb madárfajok még mindig csak rezignált téli hangjukon szólanak. Ilyen szólásmódja: „nyitni kék, nyitni kék”, amivel a szőlőmunkást biztatja, aztán a „kicsípi, kicsípi”, „nincs erre, nincs erre”, mely szóval a Krisztust üldözőket akarta félrevezetni a Rábaközből való kis rege szerint.

Nagy népszerűségét állandó jókedvének, hihetetlen, valósággal a szemtelenséggel határos bizalmasságának, szép megjelenésének, az emberi lakások közelében való letelepedésének és gyakoriságának kell tulajdonítanunk. Egész élete az ember szeme előtt folyik le s így mindenki saját tapasztalásából ismerheti meg azt a rengeteg hasznos munkát, amit a széncinege-had végez az ember javára.

Magyarország területén mindenütt előfordul magas hegyvidéken, dombvidéken és sík földön egyaránt, ahol fát és bokrot talál, mert ezek nyujtanak védelmet a ragadozók ellen és elég táplálékot fiainak felnevelésére. Télen át az alföldi nádasokban is keres menedéket és élelmet.

A széncinege részben állandó, egyhelyben maradó, részben kóborlómadár; utóbbi ősszel elhagyja nyári tartózkodási helyét és délebbre vonul. Ez az utóbbi megállapítás leginkább a fiatal nemzedékekre vonatkozik. A gyűrűzési kísérletek eredménye szerint ugyanis az anyamadarak évek során keresztül mindig ugyanarra a téli etetőre járnak s ugyanezek a példányok szoktak nyáron a téli etetők környékén elhelyezett mesterséges fészekodvakban is költeni. A mesterséges fészekodvakban gyűrűzött fiókák közül azonban csak igen ritkán kerül egyik is a szüleik által látogatott téli etetőre. Erről pl. a Madártani Intézet téli etetőjén úgy szerzünk meggyőződést, hogy a fióka cinegéknek mindig a ballábára tesszük a gyűrűt, míg az ott fészkelők mind a két lábra kapnak egy-egy gyűrűt. Télen át aztán az etetőre járó madarak közül minden nehézség nélkül megállapítható, hogy az etetőre ballábgyűrűs egy sem jár, csupa olyan, amelynek mind a két lába gyűrűs. Ugyanezt tapasztalták azonban mindenütt, ahol a cinegék mesterséges telepítését és téli etetését azok gyűrűzésével kapcsolták össze. Mindig csak az anyamadarak kerülnek kézre, a fiókáknak nyomuk szokott veszni. Így pl. 1926-ban és 1927-ben Magyarországon kb. 430 anyamadár és 262 fióka lett meggyűrűzve. Ezek közül megkerült 73 anyamadár és egy fióka.

Hogy hová lesznek a fiókák, arra nézve eddig csak egy adatunk van. A zemplénmegyei Tavarnán megjelölt egyik széncinegefióka a következő év március havában Budapesten került meg. Ebből arra lehet következtetni, hogy a fiókák életük első évében elvonulnak, ismeretlen helyeken elszélednek, de azután állandóan megmaradnak azon a helyen, ahol megtelepedtek. Ez a megállapítás a téli etetés, valamint a mesterséges fészekodvakba való telepítés szempontjából is rendkívül fontos, mert azt bizonyítja, hogy érdemes télen át etetni a széncinegéket, mert helyben maradnak; beleköltöznek az etető közelében kihelyezett mesterséges fészekodvakba, tehát legnagyobbrészt a madárvédő javára értékesítik rovarírtó működésüket.

Ez a rovarírtó működésük rendkívüli gazdasági jelentőségű. Alig van még olyan madara Magyarországnak, amely gazdaságilag oly jelentős volna, mint a széncinege. Talán csak a vetési varjú gazdasági jelentőségét lehet összemérni vele.

Első látszatra szinte hihetetlen, hogy ilyen aránylag apró madárkának lényeges gazdasági szerepe lehetne. Ha azonban tekintetbe vesszük azt, hogy szerteszét az országban mindenütt jelentős számban fordul elő, hogy testsúlyához képest igen sok eleségre van szüksége, hogy átlag 8–9 fiókát nevel s végül azt, hogy rovarírtó munkássága oda irányítható, ahol arra szükség van (mert mindenütt beleköltözik a mesterséges fészekodvakba), akkor gazdasági jelentőségét mindjárt más szemmel nézzük. Amilyen rovarirtó és korlátozó működést fejt ki a vetési varjú a szántóföldeken, éppen olyan nagyjelentőségű a széncinege munkája az erdőgazdaságban és gyümölcstermelésben s bizonyos mértékben a szőlőgazdaságban.

Habár tulajdonképpen fölöslegesnek látszik a széncinege hasznos voltát bizonyítgatni, mégis – hogy azt kellően mérlegelhessük – nem tartom fölöslegesnek az alább következő statisztikai kimutatást, melyet Csörgey Titusnak az 1909–1913. évekről szóló madárvédelmi jelentéseiből állítottam össze. Ezekben az években a magyar állam a madárvédelem országos szervezése céljából igen sok mesterséges fészekodvat osztogatott ingyen, főleg a m. kir. erdőhatóságoknak, azzal a kötelezettséggel, hogy az odvak mellé adott kérdőívet az eredmények számbavétele céljából kitöltve küldjék vissza. Ezeknek a fészekodvaknak az anyaga alapján készültek az említett jelentések, amelyek szerint a kihelyezett mesterséges fészekodvakat az egyes fajok a következő számban foglalták el:

A statisztika szerint a kihelyezett mesterséges fészekodvak 53.2 százalékát a széncinege foglalta el, tehát egymaga többet, mint a többi hasznos odulakó madár együttvéve s még javul ez az arány ha tekintetbe vesszük, hogy a fölsorolt fajok között a széncinege szaporodási arányszáma a legnagyobb, mert egy-egy pár 8–9 fiókát nevel föl egy költés alkalmával, a többiek ellenben jóval kevesebbet. A mesterséges fészekodvakban etetett, illetőleg azokból repített fiókák közelítőleg 70 százalékban széncinegék.

A fentiek szerint egész mesterséges madártelepítésünk sikere a széncinegén fordul meg, tehát elsősorban ezt a fajt kell minél nagyobb mértékben telepíteni. Ennek módjáról az általános rész „Madárvédelem” című fejezete ad kimerítő útmutatást.

A gyümölcsösben és az erdőkben való gazdasági szerep annyira köz- és elismert, hogy annak tárgyalását mellőzöm, csak a szőlőgazdasági szerepére akarok röviden kiterjeszkedni, mert ezen a téren még kevésbbé ismertetett, új adatokat tárt föl a kutatás. Míg az erdőkben a legkárosabb erdőpusztítókat (gyűrűs pillepohók, gyapjas pillepohók, apácapille, búcsújárólepke és fenyőpille) fejlődésük minden stádiumában pusztítja (megeszi a petéket is, amelyek néha ugyan emésztetlen állapotban hagyják el bélcsatornáját, de a keltetési kísérletek szerint a testen áthaladt petékből sohasem fejlődött már hernyó), addig a szőlőkben egyéb kártevők mellett főleg a szőlőmolyt és iloncát pusztítja, mint azt Karácsony Géza tapasztalata igazolja.

Szőlőinket tehát lássuk el fokozottabb mértékben mesterséges fészekodvakkal, hogy az oda megtelepülő cinegék segítsenek fékentartani a szőlőmoly- és ilonca-járványokat, amelyek következtében néha a termés nagyobb része elpusztul.

Befejezésül még természetesen meg kell említeni, hogy a széncinege sem abszolút hasznos, ő is imposztorkodik néhanapján; kiliggatja a mákfejeket, rászáll az érő szilvára, körtére, kivágja a vékonyabb héjú diót, melyet éppen ezért a Dunántúlon „cinegehéjú dió”-nak is neveznek. Rámegy az almára, utolsó szemig elhordja a napraforgót s egyéb többé-kevésbbé érzékeny kártételei mellett különösen a méhesekben történő látogatásait szokták rossz néven venni. A méhészek valósággal feketelistára helyezték a széncinegét, amelyet üldözni kell.

Ezzel az általánosan elterjedt nézettel szemben Rácz Béla, a kiváló szerepi méhészgazda szerint bosszúságot okoz ugyan a széncinege, némi kárt is egy-egy méh elfogásával, de határozottan hasznot hajt a kasban meghúzódó, tömeges álcák pusztításával.

Ha azonban valamennyi méhész az elmondottak dacára is károsnak ítéli a széncinegét a méhesben, akkor kövesse Szomjas Gusztáv tiszalöki méhész és madárvédő eljárását, aki a méhese bejárata elé kitömött karvalyt helyezett el, amelytől az arra járó széncinegék úgy megriadtak, hogy azontúl sohasem látogatták a méhest.

Ezen a téren még sok pro és kontra véleménnyel találkozik majd a kutatás, a fődolog azonban, hogy lehetőleg közöljék a véleményeket és tapasztalatokat.

A széncinegére vonatkozó ismertetést tehát azzal a legkomolyabb intelemmel kell befejezni: föltétlen kímélet (legföljebb riasztás), téli etetés, mesterséges fészekodvak által a lehető legnagyobb mértékben való mesterséges telepítés. Talán fölösleges említenem, hogy a madárvédelmi törvény védelem alá helyezi s ezért mindenki jogosult arra, hogy ahol tökcsapdát vagy egyéb fogószerszámot lát a bizalmas cinegék elfogására, azt elkobozhassa s nemcsak joga, de kötelessége is a tetteseket az illetékes hatóságnál följelenteni.

A kék cinege (Parus caeruleus L.)

Fölül kékeszöld, feje, szárnya és a farka kék, alsóteste kénsárga, a mell közepén vęgighúzódó, kékesfekete, hosszanti sávval: A homlokon kezdődő fehér sáv, amely a fej hátsórészéig ér, határolja a sötét fejtetőt, ezt keskeny, kékesfekete szemsáv választja el a fehér pofától, amelyet alul kékes nyakszalag határol. Az evezők palaszürkék, a hátulsók külső zászlaja égszínkék, hegyük fehér, úgyhogy a szárnyon fehér csík keletkezik. A kormánytollak színe kék, a szem sötétbarna, a csőr fekete, a kávaélek piszkosfehérek, a láb ólomszürke. A tojó kevésbbé szép; a fiatalok halványabb színezetűek. Hossza 11.8, szárnyhossza 6.6-7 cm, farkhossza 5.5 cm.

Ez a faj is sok alfajra bomlik. A tipikus alak Európa szélső nyugati vidékein és Anglia kivételével, egész Európában honos. Skandináviában a 64. szélességi fokig hatol föl, Oroszországban a 60. szélességi fokig és előfordul Kis-Ázsiában is. Az Angliában élő kisebb és sötétebb alfajt Parus caerulcus obscurus Praz. névvel jelölik. Egyéb alfajok Szardínia és Korzika szigetén, Tuniszban, Algírban és Marokkóban fordulnak elő; megint mások a Kanári-szigetcsoport egyes szigetein, Perzsiában, Kurdisztánban és Északnyugat-Oroszországban.

Életmódjában és viselkedésében a széncinege valósággal kisebbített mása. Éppen olyan mozgékony, ügyes, gyakorlott, szemtelen, élénk, kíváncsi és majdnem éppen olyan rosszmájú és veszekedő. Rendkívül éber s ellenség megjelenésekor azonnal hallatja vészkiáltását, melyre a kisebb madarak is fölfigyelnek és óvatossá lesznek. Rendes társalgóhangja a cinegék általános „szitt” szava, melyet szinte folytonosan hallat, közbevegyítve néha a „citeretété” és „cititétété” hangokat, amelyekről azonban nem tudjuk, hogy mit akar kifejezni. Félelmét „cisteretétét” szavával árulja el, vonulás közben panaszos „tjeteté” hangon szól, igazi hivogatóhangja, mellyel társait hivogatva magához, magas, füttyszerű „tgi, tgi”, vagy magasan csengő „cicicir” és „cihihihi”. Éneke nagyon jelentéktelen és leginkább a már jelzett hangokból áll, melyek közül egyeseket gyakran ismételget. Tápláléka olyan, mint a többi cinegéé. A magvakat nem szereti, tápláléka legnagyobb részét a rovarpeték szolgáltatják.

A kék cinege (kékfejű cinege, kék cinke, molnárcinege) nagyjában ugyanazon a területeken fordul elő Magyarországon, mint a széncinege, de állománya jóval kisebb. Nem válogat benne, hogy síkságon talál-e alkalmas fészkelőhelyet vagy a magas hegyvidéken, kertekben vagy nagy erdőségekben. Az enyhébb vidékeken inkább állandó, a zord vidékekről elvonul, különösen a fiatalja. Az öregek még az északibb vidékeken is jobban kitartanak, amiről igen érdekes bizonyítékot szolgáltatott Bohrandt Lajos, aki egyik gyűrűzött kékcinegéjét öt éven keresztül, minden télen elfogta eperjesi téli etetőjén. A kékcinege éppen olyan hasznos madár, mint a széncinege, éppen úgy jár a téli etetőre, éppen úgy telepíthető a mesterséges fészekodvakba, csak kisebb testnagyságánál fogva szűkebb bejáratú fészekodu is megfelel neki, amelyben nincs annyira kitéve a veréb kilakoltatási kísérleteinek.

Mindenképpen hasznos, védendő madár, amelyet természetesen a madárvédelmi törvény is védelem alá helyezett.

A lazúrcinege (Parus cyanus Pall.)

Közép- és Kelet-Oroszországban a kékcinegével együtt fordul elő a nála kissé nagyobb és szebb lazúrcinege, Parus cyanus Pall., mely télen Európa középső részein is előfordul. Feje és alsó teste fehér, felül világoskék. Evezői lazúrkék színűek, fehér keresztsávval. Az evezőtollak hegye fehér. Tarkóján lazúrkék pánt, a hosszú kantár és szemsáv, valamint a mellén lévő hosszanti sáv sötétkékek.

A lazúrcinege Magyarország egyik legritkább madara. Téli vendég, amely eddigelé kimutathatólag csak Bártfán fordult elő. Dr. Mihalovita Sándor látta itt először, 1876 március havában, majd 1882-ben, amikor újból jelentkezett, néhány példányt el is ejtett s ezeket a Magyar Nemzeti Múzeum gyüjteményének ajándékozta, ahol ezek mai napig is megvannak. Bártfán akkor kivételesen sok mutatkozott. Október 25-én 6 drb, 29-én 5 drb, majd utoljára nov. 7-én 6 drb.

Egyéb helyről bizonyító példány nincs s így csak bizonyosfokú fenntartással kell fogadni azt, hogy előfordult volna Bellyén, a pestmegyei Solton és Budapesten. Hogy a Magyarországon előforduló lazúrcinegék a Parats cyanus vagy a Parus tianschanicus formához tartoznak-e, még további vizsgálatot igényel.

A fenyves cinege (Parus ater L.)

Feje és nyaka a hátáig; álla és torka fényes kékesfekete, a pofák és a nyak oldalai, valamint széles, hosszúkás tarkófoltja fehér, a háti oldal többi része, valamint a barnásfekete szárny és farktollak külső zászlaja hamuszürke. Az első- és másodrendű szárnyfedők két sorba rendezett fehér végfoltokkal vannak díszítve, hasi oldala piszkos szürkésfehér,

oldalai barnásak. Szeme sötétbarna, csőre fekete, lába ólomszürke. Hossza 11, szárnyhossza 6, farka 5 cm hosszú.

A fenyves cinegének Nagy-Britanniában élő faja, Paruss ater britannicus Sharpe et Dress., abban különbözik az európaitól, hogy háta olajzöldes és nem hamuszürke. Szardínia és Cyprus szigetén, Marokkóban, Tunis és Algéria északi részein, Ázsia mérsékelt égövének több tartományában egészen Kína és Japán északi részéig egyéb alfajok honosak.

A tipikus fenyves cinege előfordul egész Európában a magas északtól kezdve, de Angliában csak a költés idejét kivéve mutatkozik s akkor is csak kis számban. Kelet felé egész Észak-Ázsián végig Kamcsatkáig mindenütt előfordul. A fenyveserdő az otthonuk. Liebe azonban nagyon helyesen megjegyzi, hogy az erdészek nem tűrik meg az odvas fákat és gondoskodnak róla, hogy egyetlen beteg fa se szolgáltasson lakóhelyet a harkályoknak s utána a cinegéknek. Ezért aztán a fenyves cinegék száma is évről-évre fogy.

Kóborló madarak, de márciusban párosával visszatérnek és újra elfoglalják régi otthonukat. Sokan sohasem hagyják el az otthonukat, legfeljebb naponta néhány órára, például azért, hogy a hegyek napsütötte oldalain élelem után kutassanak.

Életmódjában, viselkedésében és szokásaiban a fenyves cinege csak alig tér el a többi cinegétől.

Habár a karvaly és kabasólyom, a nyest, menyétke, mókus és erdei egér elragadoznak egy-egy fenyves cinegét s a költést, tojást és fiókát is gyakran veszélyeztetik, mégis sokkal kisebb kárt okoznak az állományban, mint az ember, amely ennek a rendkívül hasznos cinegefajnak a legveszedelmesebb ellensége. És nehogy azt higyjük, hogy a cinegefogótanyák voltak azok, amelyek legjobban ártottak neki, hanem a modern erdészet által előidézett lakásinség tizedelte meg leginkább a soraikat. A fenyves cinege bármelyik rokonánál jobban rászorul az erdész védelmére és nem annyira abból a szempontból, hogy megakadályozza az egyébként nagyon is elítélendő fogást, hanem a lakásinség enyhítése által, vagyis meg kell hagyni minél több régi, odvas fatuskót, amelyekbe a fészkét elhelyezheti. Csak ezen az úton lehet rajta segíteni, sokkal biztosabban, mint mesterséges fészekodvak kihelyezésével, fészkelő ligetek létesítésével s a madárbarátok egyéb találmányaival.

A fenyvescinege elterjedése Magyarországon már nem annyira általános, mint a két előbbi cinege-fajé, mert amint neve is mutatja előfordulása a fenyveserdőkre vagy legalább is olyan erdőkre szorítkozik, amelyekben fenyő is van. Ezért elsősorban az északi hegyvidék az, ahol a legnagyobb mennyiségben mutatkozik, ellenben a Dunántúlon a az Alföldön leginkább csak télen át látható, amikor a zord idő következtében leszorul a magasabb hegyvidékről. A hegyvidéken tán ez a cinegefajunk hatol föl legmagasabbra, mert a Tátrában 2000 méteren túl is látták, a Retyezáton pedig 1800 méterig. A fenyvesekben mindenütt fészkelő madár, de állománya összehasonlíthatatlanul kisebb, mint akár a kék-, akár a széncinege állománya. Nem keresi annyira az ember társaságát s ezért a téli etetőkön is csak kevés számban észlelhető, úgyszintén a mesterséges fészekodvakban is csak kis mennyiségben telepszik meg. Lehetőleg az ősfenyvesekben tartózkodik. Gazdasági jelentősége ennek megfelelően igen fontos, mert a fenyvesek legveszedelmesebb rovarellenségeit minden alakjukban hathatósan pusztítja, vagy legalább is korlátozza, mégpedig azokon a helyeken, ahol a többi cinegefaj nem szokott előfordulni. Nagyon is megszívlelendő tehát az a tanács, hogy minél több természetes fészkelő alkalmatosságot kell meghagyni a részére, de viszont megfelelő rejtett helyeken mesterséges fészekodvakkal is kell szaporítani. A magyar kísérletek megmutatták, hogy elfoglalja a mesterséges fészekodvakat s rájár az etetőkre is. Ilyen módon kellő gondozás mellett állományát fölszaporíthatjuk s hasznos munkáját megtarthatjuk. Éppen csak említem, hogy magától értetődően védett madár.

Az északi búbos cinege (Parus cristatus L.)

Fejtollai kiszélesedtek és megnyúltak, a fejbúbján pedig hosszú, lépcsőzetes és előrehajló bóbitává fejlődtek. Háti oldala vöröses barnásszürke, hasi oldala szürkésfehéres; a búb vagy bóbita tollai feketék fehér szegéssel; a pofák fehérek; a szemsáv, amely hátrafelé sarló módjára lefelé és előrefelé ívelődik, fekete, ugyanilyen színű a fej felső részén kezdődő és a torokmezőig elnyúló sáv, amely éppen olyan széles, mint a szemsáv s ugyanolyan kanyarodásokat mutat. A kettőt fehér sáv választja el egymástól. A begy és az innen kiinduló nyakörv fekete, az evező- és kormánytollak sötét szürkésbarnák a külső zászlón világosabb szegéssel. A szem barna, a csőr fekete, a kávaéleken világosabb, a láb piszkos világoskék. Nagyságra nézve meglehetősen változók az egyes példányok. A tojó bóbitája rövidebb; a fiatalok jóval rövidebb bóbitájuk és elmosódottabb fejrajzolatuk által különböznek az anyamadaraktól.

Előfordulási területe Skandinávia, Oroszország északi, nyugati és középső része, Lengyelország valószínűleg egészen a Kárpátok vonaláig és Kelet-Poroszország. Állítólag a Kaukázusban is található, igen ritkán Anglia déli részében is. Skóciában a Parus cristatus scotia Prazák helyettesíti.

A középeurópai búbos cinege (Parus cristatus mitratus Brehm)

Abban különbözik az északi formától, hogy háti oldala inkább barnás rozsdaveres, nem annyira szürke árnyalatú. Különösen feltűnő ez a vereses árnyalat a farcsíknál és a felső farkfedőknél.

Elterjedési területe Németország, a Visztuláig, Hollandia, Franciaország, Spanyolország, az Alpesek, Ausztria, Magyarország, egészen a Balkánig.

Életmódjukban az említett fajok nem különböznek egymástól. A fenyves cinege mellett a búbos cinege a fenyveserdők legnagyobb jóltevője, mert csaknem kizárólagosan a fenyvesek legkártékonyabb rovarellenségeivel, azok petéivel és álcáival táplálkozik. Úgyszólván alig fogyaszt más táplálékot. Kora reggeltől késő estig a táplálékszerzéssel van elfoglalva s a megfigyelések szerint főleg a fenyvesek lepkeellenségeinek petéi után kutat. Csakis télen át szorul néha magtáplálékra; ameddig azonban rovartápláléka van, addig nem nyúl magvakhoz. Bizonyára ez az oka annak, hogy sokkal nehezebben szokja meg a fogságot, mint egyéb cinege-fajok, de ha már egyszer megkezdi a táplálkozást, akkor a legbájosabb szobamadár lesz belőle.

Magyarországon valószínűleg előfordul mind a két búboscinege (egyéb népies nevei: bóbás-, bóbitás-, kontyoscinege), úgy az északi, mint a középeurópai; előbbi azonban legföljebb csak mint téli vendég, amely nagyobb hideg idején szorul le hozzánk, míg a nálunk fészkelő búbos cinegék a középeurópai formához tartoznak. Az idevonatkozó vizsgálatok nincsenek befejezve. Előfordul az egész ország területén, éppen csak a Karsztvidékről és tengerpartról nincs kimutatva. Az Alföldön és dombos vidéken azonban elég ritkán csak téli vendégként jelentkezik, néha olyan helyeken is, ahol nincs fenyves. Emlékszem rá, hogy egyetlen egyszer találkoztam vele Óverbászon, szinte a Bácska központjában, a Ferenc-csatorna nádasaiban, kemény tél idején. Azóta 30 év alatt többé nem mutatkozott.

A magasabb hegyvidék fenyveserdeiben szokott fészkelni, tehát főleg a Kárpátok vonulatában. Az alföldi fenyvesekben mint fészkelőt eddig nem találták. Mindenesetre érdemes volna esetleges letelepedését figyelemmel kísérni, mert hiszen pl. a feketeharkály is mindjobban áttelepül a dombos és síkvidékre is, a fenyveserdő fokozatos terjedésével.

Gazdasági jelentőségre nézve nagyjában megegyezik a fenyves cinegével. A fenyveserdők legveszedelmesebb rovarellenségeit pusztítja, így megérdemli, hogy egyrészt télen át etessük, másrészt alkalmas helyeken mesterséges fészekodvakat helyezzünk ki számára.

A madárvédelmi törvény védelem alá helyezi.

A füstös cinege (Parus lugubris Temm.)

Hartert szerint a barátcinegére emlékeztet, de hozzája képest valóságos óriás, körülbelül akkora, mint a széncinege. Szárnya 72–76, farka 65–68, csüdje 20, csőre 10–11 milliméter. Feje teteje sötét kormos fekete, begye szintén, de valamivel fakóbb. Kantársávja, pofája és fültája fehér. Háti oldala egérszürkés, barnába átmenő. Evezői feketésszürkék. Hasi oldala szennyesfehéres. Csőre sötét szaruszürke, a kávaélek fehéresek. Lába kékes ólomszínű. Szeme barna.

Hazája Isztria, Dalmácia; Bosznia, Hercegovina, Szerbia, Magyarország délkeleti részei, a Balkán-félsziget északi része. Ritkán előfordul Olaszország északi részében is.

Magyarország egyik jellegzetes madara, amely azonban csak az úgynevezett Bánságban és Erdély déli részében fordul elő. Ismeretes Kolozs, Alsófehér, Brassó, Fogaras, Hunyad és Krassó-Szörény megyékből. Állandó madár, amely még a szomszédos alföldi vármegyékben (Arad; Temes) se fordult elő egyetlen egyszer sem, tehát télen át se hagyja el otthonát. Az említett helyeken fészkel is, főleg erdőszéleken, szőlőkben; kertekben.

Stresemann szerint van egy alul fehérebb színű alfaja a Paruas lugubrás splendezas Gengler s valószínű, hogy ez fordul elő Magyarországon is.

Életmódjáról igen keveset tudunk, tulajdonképpen csak annyit, amennyit a magyar ornithológusok tudtak megfigyelni. 1843-ben fedezte föl Stetter Vilmos a dévai szőlőkben. Utána Csató János, Lintia Dénes és dr. Mauks Károly tanulmányozták. Távolról sem oly társaságszerető, mint a többi cinege-féle, viselkedése is kevésbbé vonzó, nem keresi az ember társaságát, sőt inkább kerüli. Hangja verébszerűen cserregő. Gazdasági szerepéről semmit se tudunk a ezért a madárvédelmi törvény nem is intézkedik róla. Dr. Mauks Károlynak köszönjük a füstös cinegére vonatkozó – bár még mindig hézagos – megfigyeléseket.

A barátcinege (Parus palustris L.)

A madártani kutatás fokozatos elmélyülését és fejlődését tán egyetlen más madárfaj se mutatja oly szembetűnően, mint a barátcinege. Linné 1758-ban az Európában honos cinege-fajok – szén, kék, fenyves és búbos – között leírta a barátcinegét is Parus palustris néven s ma ott tartunk, hogy az Európában élő barátcinegéket 16 fajra és alfajra bontotta a tudomány. Mindenesetre olyan rekord, amilyent más madárfajnál még nem sikerült elérni. Az első szétválasztás azon az alapon történt, hogy a fej fekete sapkája kormos-e, vagy pedig fénylőfekete. Ezen az alapon nem is két alfajra, hanem mindjárt két különálló fajra bontották a barátcinegéket, főleg Kleinschmidt kiváló német ornithológus kezdeményezésére. Ez a két faj a fényesfejű barátcinege és a kormosfejű barátcinege. A fényesfejűek kapták a Linné-féle 1758-ból való Parus palustris nevet, mert az északi barátcinegék közül, amelyekre Linné eredeti leírása vonatkozott, a kormosfejű volt az, amely előbb kapott külön nevet. A kormosfejűek kapták a Parus atricapillus nevet, mégpedig ugyancsak Linnétől 1760-ban Csakhogy Linné Parus atricapillus néven az Amerikában honos kormosfejű cinegéket írta le. Hartert aztán kimutatta, hogy az európai kormosfejűek annyira megegyeznek az amerikai „atricapillus” barátcinegékkel a fejtető tollainak strukturájában, a farktollak lépcsőzetességében és egyéb lényeges jegyekben, hogy kénytelen volt azokat egy és ugyanazon formakör alá rendelni, mint alfajokat. Így kapták a kormosfejű barátcinegék az „atricapillus” nevet.

A két fajt aztán különböző aprólékos, de állandó jellegű különbségek alapján egész sor alfajra bontották s itt az a rendkívül érdekes párhuzam mutatkozott az egy és ugyanazon területen honos palustris és atricapillus fajoknál, hogy mindegyik a más területről valótól ugyanabban különbözött. Vagyis Skandináviában a palustris a legvilágosabb alfaj az ő formakörében, az atricapillus szintén; a Közép-Németországban előforduló barátcinegék közül úgy a palustris, mint az atricapillus sötétebb színű alfajban fordul elő; a Rajna mentén mind a két faj sötétebb és kisebb termetű alfajban mutatkozik, míg Angliában mind a két fajnak a legkisebb termetű és legsötétebb színű alfaja fordul elő.

Áttekinthetőség szempontjából felsorolom az összes, Európában eddig kimutatott, illetőleg elfogadott barátcinege alfajokat:

1.	Az északi fényesfejű barátcinege Parus palustris palustris L.