Csicsörke (Serinus Koch.)

FEJEZETEK

A TENYÉSZTETT KANÁRI MADÁR

Az ebbe a nemzetségbe tartozó madarak csőre kicsi, rövid, vastag és tompahegyű, ormán alig domború; az ívalakú kávaélek lehúzottak, a csőr begye előtt sekély kivágás. A csűd elég rövid s az ujjak sem valami hosszúak; a körmök kicsinyek, lapos ívben hajlók, de hegyesek. A szárny inkább rövid és hegyes; leghosszabb a második és harmadik szabadonálló evező. A fark középhosszú, a vége jó mélyen ki van vágva. Ebbe a nembe 22 faj és alfaj tartozik, melyek főleg az afrikai szárazföld lakói, azonkívül előfordulnak Dél- és Közép-Európában, Kis-Ázsiában és Közép-Ázsiában, egészen India északnyugati részéig.

A csicsörke (Serinus canaria serinus L.)

Csicsörke (Serinus canaria serinus L.). - Piros homlokú csicsörke (Serinus pusillus Pall.).

A csicsörkét a kanáritól mint fajt nem tudjuk elválasztani s ezért minthogy amazt előbb ismertette a tudomány – csak a kanári egyik álfajának kell minősíteni. A tollazat uralkodó színe szép, sárgásba hajló zöld. Feje hátsórésze, háta, válla elmosódott, feketés hosszanti sávokkal rajzolt zöldessárga. Homloka, szemsávja, tarkógyűrűje, a farcsík és a hasi oldal halavány aranysárga, mely szín a has felé világosodik s az alsó farkfedőkön fehérbe megy át. A mell és has oldalain nagy, hosszanti fekete csíkok vannak; a feketebarna elsőrendű evezőtollak külső zászlóján keskeny, zöldessárga-, végén pedig szélesebb, fehéres szegély van. A másodrendű evezők hasonló színű szegélyezése jóval szélesebb; a válltollak igen széles szegője zöldesfehér. Az apró szárnyfedők sárgás olajzöld-, a nagy szárnyfedők pedig fehéres szegélyt viselnek s az utóbbiak hegye szélesen sárgásfehér, miáltal a szárnyon világos keresztsáv keletkezik. A kormánytollak barnásfeketék, a belső zászlón fehéres, a külsőn zöldessárga szegéllyel. Szeme világosbarna, csőre szaruszürke, az alsó káván vörhenyszürke; lába sárgás hússzínű.

A csicsörke eredeti hazája az Atlasz-hegység környéke volt. Innen terjedt el lassanként észak felé, sőt most is terjeszkedőben van s olyan helyeken látjuk megtelepedni, ahol egy emberöltővel ezelőtt híre-hamva se volt.

Közép-Európában a csicsörke költöző madár, mely tavasszal rendesen március utolsó napjaiban vagy április legelején érkezik és szeptemberben vagy októberben költözik el délebbre. Dél-Európában azonban egész télen át legfeljebb csak ide-oda kóborol, a nélkül, hogy tulajdonképpeni vándorútra kelne.

Hoffmann találóan a szürkebegyéhez hasonlítja az énekét, bár ez utóbbi éneke sokkal lágyabb. Énekét ugyan nem mondhatjuk valami kíválónak: meglehetősen egyhangú és igen sok benne a csicsergő-zizegő hang; de meg kell adnom, hogy ez az igénytelen ének is mindig fölvidítóan hatott rám.

Nálunk a csicsörkét senki sem bántja, természetes ellenségei s a kalitkamadarak barátai is csak csekély kárt tesznek bennük. Spanyolországban ellenben az úgynevezett „verebésző fákon” ezerszámra fogják ezt a kis madarat – konyhacélra. Eszpartó-fűre madárlépet kennek s a szálakkal sűrűn teleszórják a mezőkön magányosan álló fákat, melyeken a különböző pinty-félék csapatai pihenni szoktak. Ezzel a módszerrel sokszor rengeteg madarat fognak. Az ilyen fára rászálló pintycsapatoknak sokszor alig a negyedrésze menekszik meg a csalóka szálak elől. Nemcsak a csicsörke esik áldozatul, hanem egyéb pinty-félék is, sőt néha még ragadozómadarak is. Kalitkában a csicsörke igen kedves kis madár, de nem bírja úgy a fogságot, mint ahogy az ember azt előre vélné.

A csicsörke (girlicpinty, kerti csicsörke) Magyarországon túlnyomórészben vonuló. Egyesek azonban télire is visszamaradnak és Magyarország délibb területei részben már az északabbra honos egyedek téli szállásai. Legfőbb vonulási ideje tavasszal március vége, április eleje, ősszel október. Mint átvonuló, Erdélyt kivéve, csaknem mindenütt gyakori, így az Alföldön is, ahol nem fészkel.

A csicsörkének, mint fészkelő madárnak hazánkban való elterjedése nagyon sajátságos. Leggyakoribb Nyugat- és Észak-Magyarországon, hiányzik az Alföldről, de fészkel a tőle keletre fekvő Bánságban, a Maros és Duna közötti hegyvidéken és végül Erdély két elszigetelt pontján. Az utóbbi területen azonban csak néhány évtized óta bizonyult fészkelőnek, míg ott régebben mint átvonuló is nagyon ritka volt. Mint a csicsörke elterjedési viszonyainak tárgyalásánál láttuk, ez a faj állandóan terjeszkedik s ezért hazai elterjedési viszonyait is abból a szempontból kell tárgyalni – hol volt őslakó, hol jelent meg újabban. Ezért vessünk egy pillantást a csicsörke hazai megismerésének történetére.

A csicsörke első magyar múzeumi példánya a budapesti Nemzeti Múzeumban van. Ezt Jány Pál konzervator gyűjtötte, bizonyára jóval 1834 előtt. Ezzel egyidejűnek tekinthető a múzeum ama két pestmegyei példánya is, amely a Földváry-féle gyüjteménnyel került oda. Fészkelésének első dokumentumai a Rokosz I. által Zólyom megyében, valószínűleg az 1840-es években gyüjtött tojások.

Történeti szempontból érdekes, hogy a magyarországi csicsörkéről szóló első behatóbb megemlékezés Naumanntól, a kiváló ornitológustól ered. Szerinte a csicsörke 1837-ben „nem ritka”, amely megjegyzés a mai állapotoknak is megfelel.

Madarunk hazánkban való elterjedésének első vázlatát a magyar madártan mesterének, Petényi J. Salamonnak köszönhetjük. „Honol egész Dél-Európában s így Magyarország dombos, partos, erdős vidékein is. Váctól fölfelé, Nógrád, Hont, Zólyom, úgyszintén Sopron, Vas, Zala megyék partos helységeinek gyümölcsös kertjeiben, nemkülönben Szatmár s a bánsági oláhság roppant szilvásaiban, hol mindenütt nyaralva költenek is, bőségben leltem. Télre innen melegebb tartományokba költöznek.”

Az elterjedésnek ez a képe nagyjában a maival is egyezik; a legfőbb fészkelőterületek akkor is, mint mai nap, Nyugat- és Észak-Magyarországon voltak. Az újabb források, amelyek Petényi után csak 30 éves hézaggal következnek, kiegészítik ugyan ezt a képet, de lényeges, a bevándorlásra vonatkozó pótlások csak Erdélyből adódtak. Ez tisztán látszik akkor, ha összehasonlítjuk azt az elterjedési képet, melyet Chernel 50 évvel későbben adott: Hazánkban legnagyobb mennyiségben Vas, Pozsony és Sopron megyékben találtam. Alföldi vidékeinken nem fordul elő s Erdélyben is ritka.

Erdélyben, ahová a csicsörke kimutathatóan csak a történelmi időben vándorolt be, 80 éven belül 12 helyen volt megállapítható – ezek közül kettőn, mint fészkelő –, jelentékenyebb bevándorlásról tehát nem lehet szó.

Az Erdélytől nyugatra és délnyugatra eső vidéken, főleg az úgynevezett Bánságban szintén gyér madár a csicsörke. Észlelték Herkulesfürdőn már az 1860-as években, majd Orsován, Oravicabányán, Temesvárott és valószínűleg fészkelt Máriaradnán.

A csicsörkének eddig vázolt elterjedési viszonyai alapján megállapítható, hogy a csicsörke Nyugat- és Észak-Magyarországon már az 1800-as évek elején gyakori fészkelő volt. Bevándorlásának ideje ismeretlen. Bizonyos azonban, hogy onnan azóta csak kis mértékben terjeszkedett. Az akkor még lakatlan területek közül, mint fészkelő máig sem hatolt be a központi fekvésű Alföldre. Erdélybe ugyan fokozatosan egyre nagyobb számban nyomult be, legalább is két helyen biztosan költött, de úgy látszik, nem képes a megszállt területen tartósan megmaradni. Állandó és összefüggő előnyomulásról vagy bevándorlásról nem lehet szó.

Gazdasági jelentőségére nézve csak egy vélemény lehet: feltétlenül hasznos. A magyar madárvédelmi törvény védelemben részesíti, de minden madárkedvelőnél ő maga hízelgi be magát a legjobban „szriszriszriszri”-hangjával, kedves, bizalmas megjelenésével és viselkedésével.

A kanári madár (Serinus canaria L.)

„Három évszázad múlott el, – mondja Bolle – amióta a kanárimadár a szelídítése után hazájának határait átlépte és világpolgárrá lett. A művelt ember magához emelte, tenyésztette, szaporította, saját sorsához bilincselte és számos egymásután következő nemzedéken oly változást idézett elő, hogy most már valósággal hajlandó lennénk kétségbevonni Linné és Brisson megállapításait, hogy az aranysárga madárkát a faj ősalakjának tekintenők és ez alatt a szabadon élő zöldszínű törzsfajt, mely változatlanul megmaradt, majdnem elfelejtenők. Valóban a szabadon élő kanáriról elég csekély értesülésünk van.

A szabadon élő kanári madár (Serinus canaria L.)

Vad kanárimadár (Serinus canaria L.).

Életmódjának helyes megismertetését Bollenak köszönthetjük. A szabadon élő kanárimadár (Serinus canaria L.). A hímnél a hát sárgászöld, feketés sávokkal és a tollak a nagyon széles s világos hamvasszínű széleikkel a madárnak majdnem általános színét adják. A tollak alsó része sárgászöld, a farokfedőtollak hamúszürke szegéllyel zöldek. A fejen és a nyakon sárgászöldek keskeny szürke széllel, a homlok és egy széles szemsáv, mely a nyak felé ívelten halad, toroktája és mellkas felsőrésze hasonlóképpen zöldesaranysárga, ezekkel szemben a nyak oldalain a tollak hamúszürke színűek. A mellkas alján a tollazat hátrafelé mindinkább világosabb és sárgásabb. A has és a kloaka tájék tollazata fehéres. A vállakon szép csízzöldszínű, tompafekete és halványzöldes színnel csíkolt, a feketés evezőtollak keskeny sávban zöldesek, a feketésszürke faroktollak fehéresen szegettek. A szivárványhártya sötétbarna. A csőr és a lábak barnáshússzínüek.

Elesége nagyobbrészt, ha nem is kizárólag, növényi. Apró magvakat, zsenge növényeket és nedvdús gyümölcsöket, nevezetesen az érett fügét kedveli. A kanárimadárnak legszükségesebb életfeltétele a tiszta ivóvíz. Az itatóhelyeket leggyakrabban csapatokban keresi fel. A fürdést a vadállapotban is nagyon kedveli, miközben tollait nagyon benedvesíti.

A kanári madár eleséget, írja Rajtsits „A kanári betegségei és azok gyógyítása” című könyvében, csőrével vagy lábaival veszi föl, majd a csőre és nyelve segélyével fölaprózza. A durván fölaprózott, illetőleg a csőrrel kihámozott magvas eleséget a kitágult nyelőcső begyként fölpuhítja.”

A kanári énekének értékéről igen sokat beszéltek. Egyesek túlbecsülve és túlságosan dicsőítik, mások pedig nagyon szigorú megítélés alá vették. A valótól nem távolodunk el akkor, ha azt a véleményt mondjuk ki, hogy a vad kanári madarak úgy énekelnek, mint Európában a szelíd kanárik. Az utóbbinak törzse semmiesetre sem a műalkotás, hanem nagyban és egészében az maradt, ami eredetileg volt. Erre vonatkozólag a modern kanáritenyésztés és énektanítás az ellenkezőjét bizonyítja.

A kanári madárkának fogása igen könnyű. leggyakrabban a fiatalok jutnak könnyen a különböző csapdákba, ha fajuk közül csak egy csalogató madár azok mellett áll. Mindez ennek a fajnak nagy társaságkedvelését bizonyítja. A Kanári-szigeteken fogásukra rendszerint a csapókalitkákat használják. Ez két részből áll, melynek tulajdonképpeni csapdája a felállítható ülőfácskával el van választva a kalitkának attól a részétől, amelyben a csalogató madárka ült. A vad kanári madarak nyughatatlanok és hosszabb idő szükséges, míg veleszületett vadságuk enyhül. különösen a szűk kalitkában összezsúfolt madarak úgy magukat, mint tollaikat összezúzzák. Egymást szívesen csipdesik és a fiatal hímek rövid időn belül folytonos és hangos csipogásuk révén felismerhetők. Alig akad elpuhultabb magevő madár. A legtöbb az egymásközötti viaskodás áldozata lesz, a második vagy harmadik támadás rendszerint halálosan végződik. A vad hímkanárik a szelíd kanári fajokkal könnyűszerrel társulnak és különösen hűséges és szeretetreméltó élettársakká lesznek, melyek szívük hölgyét szakadatlanul a leggyöngédebben etetgetik, sőt leggyakrabban az éjjel is fészkükön töltik el. Mindegyik madár felé, mely fészkük felé közeledik, csőrükkel csipdesnek.