2. Sátánmajmok (Pithecia E. Geoffr.)

A sátánmajmok (Pithecia E. Geoffr.) teste zömök, amit a hosszú és laza szőrzet még esetlenebbnek tüntet fel, mint amilyen. Végtagjaik aránylag izmosak, farkuk vastag, bozontos, végefelé hosszabbodó szőrszálakkal. Fejük tetején a szőr közepén elválasztott és főkötőszerűen lesímuló, az arc és áll szőre hosszabb-rövidebb körszakállá nyúlik meg. A többi szélesorrú majomtól fogazatukban különböznek; amennyiben erőteljes, háromélű szemfogaik és hegyük felé erősen keskenyedő, egymás felé hajló, ferdén előreálló, összetömörített metszőfogaik között hézag van. A bőgőmajmokat tekintve, említésreméltó, hogy Beddard kutatásai szerint egyik fajnál, a fehérfejű sátánmajomnál, nem a nyelvcsont, hanem a gégefő elülső pajzsporca erősen megnagyobbodott. Ez a jelenség a bozontos sátánmajomnál kisebb mértékben látható.

E nemnek csak kevés faja van (Elliot nyolcat különböztet meg). Dél-Amerika északi része a hazájuk. A magas és száraz szálerdőket kedvelik, más majmoktól távol tartják magukat. Tschudi szerint éjjeli állatok. Könnyen szelidíthetők, de a fogságban is mogorvák maradnak és bosszúsak; ha nappal ébren vannak, lomhák és szomorúak. Schomburgk tagadja, hogy éjjeli életet élnek. Megfigyelései szerint az egyes fajok meghatározott helyeken tartózkodnak, a többitől elkülönítve. Néha hangjukat is lehet hallani, az utazó erről lesz rájuk figyelmes. Elbeszélése szerint: „Mindenütt, ahol a parti lombozat elég sűrű volt, majomcsordákat találtam az ágakon. Legnagyobb számban a valóban csinos sátánmajmok voltak. Szépen elválasztott szőrük, dús áll- és pofaszakálluk, hosszúszőrű, rókaszerű farkuk rendkívül barátságos, de egyúttal nevetséges külsőt adnak ezeknek az élénk és okostekintetű majmoknak. Ezek voltak az első majmok, melyeket utamon megláttam. Rögtön partra ugrottam, hogy kipróbáljam vadászszerencsémet. Egy hímet és egy nőstényt lőttem, de majdnem megbántam, mikor a súlyosan sebesült nősténynek keserves és szívbemarkoló panaszát hallottam. Ezek a panaszos hangok éppen olyanok, mint egy „gyermek keserves, panaszos sírása”.

A fekete sátánmajom (Pithecia satanas Hoffm.)

Az Amazon középső szakaszán, a Rio Negro és az Orinoco vidékének hatalmas erdeiben él, az indiánok „kuxio”-nak hívják. Testének hossza 55 cm, ugyanakkora a farka is. Feje teljesen gömbölyű és sapkaszerűen fedi a nem túlságosan hosszú, sűrű, símuló szőr, mely a fej búbjától örvényszerűen indul ki és a fejtetőn el van választva. Az arcot és az állat sűrű fekete szakáll övezi. Nincs az a dendi, aki fejét és szakállát úgy tudná gondozni, mint ez a szép majom, mondja Kappler. Sem jól ápolt, komoly külsejében, sem pedig nyugodt, barátságos lényében semmi ördögi vonást nem találunk. Felső testét sűrű, de nem hosszú, alsó testét gyérebb szőr fedi; farka bozontos. Öreg hímek és nőstények csak a szakáll hosszában különböznek, de színük egyformán fekete, a hátuk néha piszkos fakósárga, fiataloknál barnás. Kappler szerint a fekete sátánmajmot Guyana-ban „xiu”-nak (siu) nevezik. 4–6 tagból álló családokban él, ritkán található és a fogságot csak rövid ideig viseli el. A berlini állatkertben aránylag nagy ellenállóképességet mutatott a hideggel szemben.

Fekete sátánmajom (Pithecia satanas Hoffm.).

A fehérfejű sátánmajom (Pithecia pithecia L.)

[Más neve: leucocephala.]

Fehérfejű sátánmajom (Pithecia pithecia L.). Berridge, London phot.

Egy másik faja e nemnek a fehérfejű sátánmajom mely kor és nem szerint bizonyos változásoknak van alávetve. Öreg hímeknek egész teste fekete, csak az alsó karok kissé világosabbak a fejet elől, a szemöldökig, rövid, fehéres szőr fedi, de a homlok közepe csupasz, fekete. A fehér szőr az arcon folytatódik és szakállt alkot. Néha okkersárga ez a szőr és ahol az arcot körülveszi, ott rozsdavörös. A fekete arcon fehér- és rozsdaszínű szőr van. Füle, talpa, ujjai és körmei feketék. A nőstény színe felül és kívül barnásfekete, a szőrszálak hegye sárga; az alsó részen világos rozsdavörös, a pofaszakáll szőrei alul feketék. A fiatalok színe a nőstényhez hasonlít. Bundájuk általában hosszú, merev és durva, csak alul és a kezeken vékony és szórványos. Ábrázatukat világos szőrkoszorú veszi pofaszakállszerűen körül.

A fehérfejű sátánmajom az Amazon mentén elterülő országokban és Guayana-ban él. A bennszülöttek „szaki”, „vanaku” és „arighi” néven ismerik. Inkább a bokros, mint a szálerdőket kedveli, ahol 6–20 tagú csoportokba verődve tanyázik. Igen lomha teremtésnek látszik. Sárgásfehér, szőrrel dúsan benőtt arca olyan mint az álarc, melytől csak a fekete orr és a szájrészek ütnek el. Laborde tudósítása szerint élelme bogyókból, gyümölcsökből és lépesmézből áll. A nőstény egy fiat szül és ezt sokáig hátán hordja. Ezt Kappler is megerősíti és hozzáteszi, hogy ez a majom könnyen szelidíthető, de mindig bátortalan és szomorú. Ezt tapasztalták a berlini állatkertben is, ahol egyszer egy parai származású fehérorrú sátánmajmot (P. albinasa Is. Geoffr.) mutogattak. Ez szintén egészen fekete, de inkább vörösorrúnak lehetne nevezni, mert hússzínű, csupasz orrán csak néhány fehér szőrszál van.

A bozontos sátánmajom (Pithecia monachus E. Geoffr.)

Hazájában, parauacu, 1 m-re nő meg, amiből 50 cm a jól fejlett farkra számítandó. Testét aránylag hosszú, 12 cm-es, vastag, görbevégű szőr fedi, mely nyírottnak tetsző homlokára lóg s részben az arcot is befedi. A test többi részét medvebunda módjára fedi a szőr, a farknak pedig strucctollra emlékeztető alakot ad. A fekete, szürkén pettyezett szőr a fejen dióbarna, a mellen és a comb belső felén vöröses-fehérbe megy át. Rövid, sörtés pofaszakálla piszkosszürke, egyeseknél világosabb színű. Az egész színezés legjobban a zuzmóval benőtt faágra emlékeztet, s mint védőszín, fontos. Tenyere és talpa sárgásbarna, arcának csupasz része fekete. Szája nagy és széles, orrlyukai pedig oly messze elállnak egymástól, hogy a délamerikai majmok között legjobban érdemli meg a „szélesorrú” nevet.

Bozontos sátánmajom (Pithecia monachus Humb.).

Spix Brazilia őserdeiben, az Amazon és Negro között figyelte meg a bozontos sátánmajmot. Közlései szerint e majom reggel, este kijön az erdőből, nagy csapatokba verődik és átható ordítással tölti meg a levegőt. Felette elővigyázatos és fürge, a legkisebb zajra sietve tűnik el az erdőben, ezért a vadász csak ritkán ejti zsákmányul. Ha megszelidítették, nagyon ragaszkodik gazdájához. Ezeket a megfigyeléseket Bates a következőkkel egészíti ki: „Ez a majom is igen gyengéd állat, a fogságot ritkán bírja ki. De ha sikerül életben tartani, szerfelett vonzódó teremtéssé válik. Ega-ban szomszédomnak, egy francia szabónak volt ilyen majma. Néhány hét alatt annyira megszelidült, hogy gazdáját mindenüvé követte akárcsak a kutya; nemcsak a házban, de azon kívül is. Míg ismerősöm dolgozott, a majom vállán ült; idegenektől, sőt még más házbeliektől is távoltartotta magát. Sohasem láttam majmot, mely annyira mutatta volna ragaszkodását gazdájához, mint ez a bájos, félénk és hallgatag kis teremtés. Bár a parauacu búskomor és örömtelen állat, mégis minden más állatot felülmúl egy emberi lényhez tanusított odaadásban. Kedvencünk egyszer szép bizonyságát adta ennek. Gazdája, ki mindennapos látogatóm volt, egy alkalommal nem hozta magával a majmot. A kis teremtés felkerekedett és a legrövidebb úton, kerteken, bokrokon és sűrűségen keresztülhatolva, megjelent házamban. Egy, a majmot megfigyelő szomszéd mondta el nekünk a majom útját, melyet még soha meg nem tett. Mikor hozzám érkezett, gazdája még nem volt ott. A majom kétségbevonhatatlan jelét adta csalódásámak és lemondásának, asztalomra ült és türelmesen várta gazdáját. Ez rövid idő mulva be is lépett. A következő pillanatban már ott is ült az örvendező majom szokott helyén, gazdájának vállán.”