Gulyajáró (Molothrus Sw.)

Ez a nemzetség az Egyesült-Államok északibb államaitól kezdve, egész Patagóniáig mindenütt elterjedt, csak Nyugat-Indiából és Közép-Amerikából hiányzik. A következő jegyek jellemzik: rövid, vastag, de nagyon hegyes kúpalakú csőr, melynek orma majdnem teljesen egyenes, erősen befelé hajló kávaélek; vékony, finom ujjak; eléggé hosszú, hegyes szárny; a szárny hegyét hol az első, vagy az első és második együtt, a második és harmadik, harmadik és negyedik, avagy a negyedik és ötödik evező képezheti; középhosszú, egyenesen vágott, vagy gyengén kikerekített végű farok, melynek kormánytollai végük felé kissé kiszélesednek; végül a puha tollazat.

A gulyajáró (Molothrus ater Bodd.)

Gulyajáró (Molothrus ater Bodd.).

A gulyajárók tizenkét faja és alfaja közül a következőkben leírt faj a legismertebb, vagy jobban mondva, leghirhedtebb. Feje és nyaka kormosbarna; egyébként az egész madár barnásfekete, mellén kékes, hátán zöldes és kékes fénnyel.

A gulyajáró Észak-Amerika legnagyobb részén el van terjedve. Szeptember végén elköltözik, rendesen más madarak társaságában. Ilyenkor ezres-kétezres csapatok sem ritkák. Duges egyszer Mexikóban megfigyelt egy vonuló csapatot, mely körülbelül 12 km hosszú, hat m széles volt legalább egyméteres mélység mellett. Az ebben a csapatban vonuló madarak számát 9-10 millióra becsülte. A mi seregélyünkhöz abban hasonlít, hogy ő is szívesen szedegeti a marhák hátából az élősködőket, nyűveket. Stolzmann megfigyelte Peruban, hogy a Molothrus purpurascens Hahnet Küster, csak a lovakról és öszvérekről, egy másik ott élő faj pedig csak a szarvasmarháról szedte a férgeket.

A gulyajárók maguk nem költenek, hanem tojásaikat idegen szülők gondjaira bízzák, akárcsak nálunk a kakuk; s miként ez, ők is többnejűségben élnek. Alpin egy alkalommal pláne öt selymesgulyajáró tojást (Molothrus bonariensis Gm.) talált egy gezerigó fészkében a gazdamadár egyetlen egy tojása mellett!

A csirögék egy részénél a csőr a homlokon széles lekerített lemezt alkot, s ezért ezeket közös névvel hókás madaraknak nevezzük. Régebben a többi csiröge-félék között külön alcsaládba is sorozták őket. Ezek közé tartoznak a legnagyobb csiröge-félék, egyúttal a legnagyobb éneklőmadarak is. Valamennyien karcsú testalkatúak, hosszú, hegyes, kúpalakú csőrrel, erős, hosszujjú lábakkal, aránylag elég hosszú, hegyes szárnyakkal; farkuk hosszú, kormánytollaik szélesek; a farok rendszerint lépcsőzetes és kikerekített; a tollazat inkább durva, a mellett fénylő és jól símuló. Uralkodó színük a fekete, erősen kiemelkedő sárga vagy vörös színfoltokkal.

A bóbitás sapú (Ostinops decumanus Pall.)

Bóbitás sapu (Ostinops decumanus Pall.).

A hókás madarak egyik legkiválóbb képviselője a bóbitás sapú, amely a varjúcsirögék nemzetségéhez tartozik. Ez a nemzetség majdnem kizárólag csak Dél-Amerikában fordul elő. A varjúcsirögék igen nagy, fákon élő Icteridák. Csőrük hosszabb, mint a fejük, egyenes, hegyes; a hóka a szemgödör széléig terjed; szárnyuk hosszú; leghosszabb a harmadik vagy negyedik evező; a farok hosszú, lépcsőzetesen végződő. A fejtetőn a tollazat keskeny bóbitaszerűen sávot alkot. Színezete fényes fekete, kivéve az öt-öt citromsárga külső kormánytollat, az élénk gesztenyebarna színű farcsíkot, az alsó és felső farkfedőket. A dolmányon és vállakon a tollak széle barnásan szegett s a hasi oldalon a színezet sötétebb, mint a hátoldalon. Csőre halavány zöldessárga, lába fekete.

Bár a sapú hangja nem olyan kellemes, mint a gulyamadaraké, mégis van benne jó hangzás s a mellett elég hajlékony is.

Egyes varjúcsirögék nemcsak a szomszédságukban élő madaraik énekét, hivogatását utánozzák, hanem az emlősök hangját is. A Peruban előforduló perui varjúcsiröge Ostinops alfredi Des Murs hangja erős, tömör és mély, messziről hallva hasonlít ahhoz a kiabáláshoz, amellyel az öszvérhajcsárok málhás állataikat szokták ösztökélni.

A sapúval közeli rokonságban van a forró égövi Dél-Amerikában elterjedt sárgahátú hókamadár (Cacicus persicus L. Cassicus). Ez a lármás énekes a legpompásabb utánzó madár. Ha körülötte elhallgat a másfajta állatok hangja, akkor a saját énekébe kezd bele, amely sajátságosan kellemes is. Mihelyt azonban megszólal öblös hangján a borsevő, akkor a hókás madár azonnal – borsevővé változik; ha a különböző harkályok adnak életjelt magukról éles kiáltásukkal, – akkor harkály lesz belőle; ha a juhok bégetnek, akkor se jön zavarba s rögtön válaszol azonban is. Ha azonban csak néhány pillanatig is csendes a környék, megint a saját hangját veszi elő, míg valami közeli tanyáról pulyka vagy kacsa közbe nem szól, mert azok szavára ő is rögtön a közbeszólók nyelvén folytatja a szavát. Ezeket az utánzott hangokat a madár különös, nevetséges és groteszk fej- meg nyakforgatásokkal, valamit testmozdulatokkal fordulatokkal kíséri. Valóságos madárbohóc.

Minden hókás madárról szabályként állíthatjuk, hogy előszeretettel költenek az olyan fákon, melyeken harapós hangyák ütötték fel tanyájukat, vagy olyanokon, melyek nagyon harcias darazsak fészkei szomszédságában állanak. A fészkek 80 cm hosszúak, de olyan szellősek, hogy a kotló madár világos farka átlátszik rajta. A fészekrakás sok időt vesz igénybe s nagy kitartást és művészetet követel meg a madaraktól. Egyes fajok csak fonálszerű háncsfoszlányokát vagy rostokat használnak, melyeket a pálmák leveleiről hántanak le. – „Alighogy a madár rászállott az óriási pálmalegyezőre, – mondja Schomburgk – megragadja a levélszár burkolatát, néhány centiméternyire lefosztja, majd egész sajátságos módon oldalvást repül s ez által 3–4 méter hosszú rostokat hánt le.” Más fajok hosszú fűszálakat használnak a fészek készítéséhez. Ezeket valószínűleg nyálukkal teszik hajlékonnyá. Wied herceg szerint egyik faj sem nevel fel többet, mint két fiókát.

Göldi és Schulz szerint a Dél-Mexikótól Paraguayig elterjedt galléros csiröge (Cassidix oryzivora Gm.) nem rak fészket, hanem tojásait más hókás madaraknak (Cacicus haemorrhous L.-nak és C. persicus-nak, valamint Ostinops decumanus-nak a fészkébe rakja.