1. alcsalád: Nyüvágó-formák (Buphaginae)

Ebbe az alcsaládba, mely csupán Afrikában honos, összesen csak két faj tartozik, melyek a Buphagus Briss. vagy Buphaga nemet alkotják. Ezeket a többi seregélytől csőrük, valamint lábuk alkatában különböznek, de legfőként életmódjukban.

A piroscsőrű nyűvágó (Buphagus erythrorhynchus Stanl.)

Bíborcsőrű nyűvágó (Buphagus erythrorhynchus Stanl.).

Az ebbe a nembe sorozott két faj közül ez az ismertebb. Fölül olajbarna, a fej oldalai, az áll és a torok világosabb, alul világos rozsdásbarna; evezőtollai és alsó szárnyfedői sötétbarnák. Szeme és csupasz szemgyűrűje aranysárga.

Afrika keleti és déli pusztaságait lakja. Itt-ott ennek a nemnek a másik tagjával, a Buphagus africanus L.-val együttesen fordul elő.

A nyűvágók kisebb 6–8 darabból álló társaságokban láthatók, kizárólag nagyobb emlősállatok közelségében, amelyek nélkül úgy látszik, nem tudnak meglenni. Nyomon követik a legelő marha- és tevecsordákat, egyes állatokra rá is szállnak, többnyire ugyanarra a kiválasztott állatra. Az elefántoknál, orrszarvúaknál, bivalyoknál és antilopoknál ugyanazt a szolgálatot teljesítik, mint a gulyáknál. A gulyából kiváltkép azokat az állatokat keresik ki, melyek sebekkel borítottak s ennek következtében magukhoz vonzzák a legyeket. Az abessziniaiak éppen ezért gyűlölik is őket, mert abban a hiszemben vannak, hogy a nyűvágók a sebhelyek kopácsolása folytán annak gyógyulását késleltetik; pedig a nyűvágókat a különböző bögölyöknek az állatok bőre alá furakodott álcái és a vérrel teleszítt kullancsok vonzzák oda. Sebesült, vagy többnyire istrángoktól erősen feltört lovak, szamarak vagy tevék, melyek sebei gyógyulóban vannak, lehetőleg szabadulni akarnak a nyűvágóktól, vagy gyors futás, vagy a bőr rángatódzása, farkukkal való csapkodás által, vagy a földön való hempergéssel, többnyire azonban eredménytelenül. Valószínűleg igen érzékenyen meg is kínozzák őket, sőt talán a sebek gyógyulását is hátráltathatják.

Fischer és mások arra a meggyőződésre jutottak, hogy a nyűvágók megjelenése kész csapás az állatokra nézve. „Legalább is annyit ártanak, mint amennyit használnak.” Az Ukambana-ban dühöngött marhavész által elpusztított töméntelen gulya pusztulása óta, valamint azóta, hogy az éhínség alatt majdnem valamennyi juhot és kecskét fölfalták, ezek a madarak elvesztették eredeti táplálékukat s ezért valóságos húsevőkké váltak, úgyhogy a még meglévő háziállatokat támadták meg, sőt meg is ölték őket, ha azokat állandóan nem őrizték. Teljesen ép állatok füleit egész a koponyáig lerágták és nagy lyukakat vájtak a hátukba és combjukba.

A nyűvágó csupán az állatokban bízik, az emberrel szemben rendkívül óvatos. Ha az ember közeledik, különösen ha idegen az illető, akkor az állaton csimpaszkodó egész társaság hirtelen felkúszik a barom hátának gerincére, ott jól megkapaszkodik és óvatosan figyeli a jövevény közeledtét, szárnyát szétterjesztve, gyakran meglehetős távolságra repül és nagy ívben ismét visszatér. Hogy a vadon élő állatok a nyűvágók figyelmeztetését lassanként megszokják, az igen érthető. A nyűvágók a vadászat rossz szellemei, mondja Ayres, mert úgy a bivalyokat, mint az orrszarvúakat hangos lármájukkal figyelmeztetik a vadászok közeledtére. Ezt a vészjelt nagy barátaik rögtön megértik. Stark megfigyelése szerint veszély közeledtére 8–10 m magasra emelkednek és köröket írnak le, mialatt érdes, szidalmazó hangokat hallatnak, melyek a léprigó hangjára emlékeztetnek. Erre a jelre minden vad rögtön kereket old.