Atilii, Attilii

elterjedt plebejus nemzetség, melynek tagjai Calatinus, Regulus, Serranus stb. cognomenekkel leginkább a köztársaság idejében szerepelnek. Nevezetesebbek: – 1. A Atilius Calatinus; két ízben volt consul. Először 258-ban, a mikor Siciliában több várost elfoglalt, de Camarina felé vonultában csak L. (vagy M.) Calpurnius Flamma nevű tribunus s 400 társának önfeláldozása mentette meg seregét. Pol. 1, 24. Liv. ep. 17. 22, 60. Zonar. 8, 12. Másodízben 254-ben viselte a consuli méltóságot a collegájával Cn. Corn. Scipióval elfoglalta Panormust. Pol. 1, 38. 249-ben dictator volt s «primus dictator extra Italiam exercitum duxit». Liv. ep. 19. 247-ben censor lett. – 2. M. Atilius Regulus mint 294. évi consul nagy veszteséggel harczolt a samniták ellen; a fasti Capit. szerint triumphált, Livius szerint (10, 32–36) nem. – 3. M. Atilius Regulus. Először 267-ben volt consul L. Julius Libóval: megverte a sallentinusokat, elfoglalta Brundisiumot s Libóval együtt triumphált, Eutr. 2, 17. Flor. 1, 20. Zonar. 8, 7. Aur. Vict. vir. ill. 40. Mint consul suffectus 256-ban consultársával L. Manlius Vulsóval azt a parancsot kapta, hogy Carthagót Africában támadja meg. A két consul Messanából 330 hajóval kiindulva, Ecnomus mellett, Sicilia déli részén, megverte a carthagói hajóhadat, aztán négy legióval Clupea mellett kiszállva, e várost elfoglalta, a honnan aztán a római sereg akadály nélkül pusztítgatott mindenfelé. Pol. 1, 25. Eutr. 2. 21. Tél közeledtével Manlius a senatus parancsára a zsákmánynyal s a sereg egy részével hazaevezett, úgy hogy Africában csak 40 hajó, 15,000 gyalogos s 500 lovas maradt. Pol. 1, 29. Regulus mindazáltal tovább hatolt dél felé s a már Clupea eleste után elcsüggedt carthagóiakat (Flor. 2, 2: «Tantus terror fuit, ut apertis paene portis Carthago caperetur») Adys mellett újra megverte; egész Tunesig hatolt s e várost megszállta. Carthago most békét kért, de Regulus kemény feltételeit még e kétségbeesett helyzetben sem fogadhatta el; ezért nagy erőfeszítéssel görög és másféle zsoldosokat toborzott, kiket ügyes vezérük, a diadochusok harczaiban kipróbált spartai Xantippus jól begyakorolt s felszerelt (Pol. 1, 30. Eutr. 2, 21. App. Carth. 3. Just. 41, 4. Diod. Sic 23, 12), úgy hogy midőn 255-ben Tunes mellett ütközetre került a dolog, Regulus serege, melyben nagyszámú, a carthagóiak ellen fellázadt afrikai is szolgált, teljesen megsemmisült; csak 2000 ember menekülhetett Clupeába, a vezér 500-ad magával fogságba került. Pol. 1, 31. Diod. Sic. 23, 15. Eutr. 2, 21. Zonar, 8, 13. Regulus életének további folyásáról Cicero korában ez volt elterjedve: 250–51-ben Regulust a carthagóiak Rómóba küldték, hogy ott a foglyok kiváltása ügyében (későbbi hagyomány szerint a békekötés felől) alkudozzék. Arra az esetre, ha eredményt nem birna elérni, esküvel kötelezte magát a visszatérésre. Rómában aztán kivitte, hogy a senatus a carthagóiak feltételeit visszautasította s ezért Carthagóban visszatérte után halálra kinozták. Cic. off. 1, 13. 3, 26. fin. 3, 20. 5, 27. Liv. ep. 18. Hor. od. 3, 5, 49. Flor. 2, 2. Eutr. 2, 25. Val. Max. 4. 4, 6. 1, 1, 14. Gell. 6. 4. App. Carth. 4. aur. Vict. vir. ill. 40. Zonar. 8, 15. Sen. prov. 3. Sil. Ital. 6, 203–550. Ezen elbeszélés igazságát már a XVII. században kétségbe vonták; manapság a Regulus haláláról szóló mesés hagyományt általában elvetik, a követségről szóló tudósításban sem sokan hisznek. A főok erre az, hogy a legrégibb s legjobb tudósítások, melyeket az első pún háborúra vonatkozólag Polybiusnak s Diodorusnak köszönhetünk, e hagyománynak ellent mondanak. Polybius, bár nagyon alkalomszerűen tehetné (1, 35), semmit sem szól R. kínos haláláról, a Diodorus elbeszéléséből való excerptum pedig (24, 12) elmondja, hogy a senatus R. családjának két előkelő carthagói foglyot adott át, hogy a carthagóiak ezt tudva jól bánjanak R.-al. Azonban R. a fogságban meghalt, a mit felesége a rossz bánásmódnak tulajdonítván, az egyik carthagóit halálra éheztette s a másikat is csak a senatus fellépése szabadíthatta ki kezei közül. Hogy Diodorus ezen elbeszélést honnan meríti, nem tudjuk, elbeszélése azonban teljesen észszerű és hihető s ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy a fentebb előadott hagyomány a Didorus közölte tényekből kerekedett ki, még pedig többféle befolyás hatása alatt: része van e fejlődésben az embertelenség vádjától szabadulni akaró családnak, része a két nemzet közt mindinkább növekedő s végre Carthago elpusztításával végződő gyülöletnek s e gyülölet hatása alatt álló annalistáknak. Utóbbiak közül Sempronius Tuditanus, ki Kr. e. 129-ben consul volt már, ismeri Regulus követségét (Peter, Hist. rom. rel. I. p. 143), de ennek czélja nála ép úgy, mint Ciceronál, a foglyok kiváltása. Az analisták ismerik Regulus ellenkezését s büntetését is, de fellépését különbözőn, még pedig meglehetős ügyetlenül indokolják. Liviusnál már a békekötés a követség főczélja s a teljesen kifejlesztett monda főalakja, Regulus, példányképe a római állhatatosságnak s hazafiságnak, kinek halála egyrészt lelkesít, másrészt igazolja a Carthagóval szemben követett eljárást; mert bizonyára ez utóbbit szolgálja a kínzások leirása s mindinkább borzalmasabbá való kifestése. – Irodalom: O. Jäger, M. Atilius Regulus. Ein Beiträg zur Geschichte des Völkerrechts, 1878. – 4. C. Atilius Regulus 257-ben és 250-ben volt consul. Első alkalommal Tyndarisnál Siciliában verte meg a carthagói hajóhadat (Pol. 1, 25), 250-ben pedig Lilybaeumot ostromolta, de sikertelenül. Pol. 1, 41. – 5. M. Atilius Regulus, a 3. alatt említettnek fia, Consul volt 227-ben, consul suffectus 217-ben a trasimenusi tó mellett elesett C. Flaminius helyett. Liv. 22, 25. Polyb. szerint (3, 114. 116) Cannaenál esett el, ellenben Livius szerint (22, 40. 23, 21) 216-ban a pénzügyi bajok orvoslására választott triumviri mensarii közt volt s mint censor 214-ben igen szigorúan járt el azokkal szemben, kik az elmult nehéz évek alatt kötelességüket nem teljesítették. Liv. 24, 11. 18. 43. – 6. M. Atilius Regulus praetor urbanus volt 213-ban s a pún háború alatt megnövekedett babona irtása végett a senatus határozata értelmében összeszedi a jósló könyveket s eltiltja az idegen szertartásokat. Liv. 24, 43. – 7. C. Atilius Serranust, mint 218. évi praetort a felkelő bojusoktól s insuberektől megvert L. Manlius praetor segítségére küldik Gallia Cisalpinába; seregüket aztán még a ticinusi csata előtt mindketten P. Corn. Scipio consulnak adták át. Liv. 21, 26. 39. – 8. A. Atilius Serranus, 192. és 173. évi praetor. 170-ben Kr. e. consul volt. 192-ben Görögországba küldték Nabis, spartai tyrannus ellen. A syriai háborúban Antiochusnak egy élelemszállító hajóhadát elfogta. Liv. 35, 10. 20. 173-ban Antiochus Epiphanesszel a szerződést megujítja. Liv. 42, 1. 6. 172-ben a macedoni háború előtt egy követséggel Görögorszgába ment a helyzet előkészítésére s míg a rómaiak felkészültek, Marcius Philippus segítségével álreményekkel kecsegtette Perses királyt. Liv. 42, 37. – 9. C. Atilius Serranus Gavianus (a gens Gaviából adoptálták. Cic. Sest. 33). Cicero consulsága alatt 63-ban quaestor, 57-ben néptribunus volt s Cicero iránt visszahivása ügyében ellenséges érzülettel viseltetett. Cic. ad Att. 4, 2, 4. – 10. M. Atilius, palliata költő talán a Kr. e. 2. sz. elején élt. Műveiből csak néhány töredék maradt ránk (l. Ribbeck, scaen. Rom. poës. fragm. II. p. 32); megpróbálkozott Sophocles Electrájának lefordításával is. Cicero szerint (ad Att. 14, 20) «poëta durissimus» és (fin. 1, 2, 5) «ferreus scriptor.» Volcacius Sedigitus (Gell. 15, 24) az 5. helyre teszi. – 11. Atilius Fortunatianus, latin nyelvü metrika (ars Fortunatiani) szerzője, élt a 3. század vége felé Kr. u. Műve különösen Horatius metrumaival foglalkozik. Kiadta Keil. Gram. Lat. VI. 278 s külön 1885-ben.