Barditus, baritus.

Tacitus szerint (Germ. 3) a germánok énekelve indultak csatába s énekeik előadása módjára (relatus, tehát nem magukat az énekeket!) b.-nak nevezték. E közben pajzsukat szájukhoz emelték, így a hang megtört, visszhangzott s ezáltal öblösebbé és erősebbé vált. A név minden valószínűség szerint az óskand. bardi, angolszász bord ,pajzs’ szókkal függ össze (,pajzs-ének’). Mások szerint a szó a m. ,szakáll-ének’ (v. ö. ófn. bart) s a germánok ezzel a szakállas Donarnak, a mennydörgés istenének, dörgő hangját utánozták volna. Mogk, Mythol. 1092. l. A múlt században a szót tévesen a celta bárdok költői rendjével kapcsolták össze, azt vélve, hogy a germánoknak is volt egy efféle nevű költői rendjük. E felfogásból kiindúlva nevezte el Klopstock hazafias színműveit bardiet-eknek.