Advocatus

a köztársaság idejében minden magánember, a ki mint jogismerő valamely peres felet tanácsával támogatott, vagy az ügyét a törvény előtt személyes megjelenése tekintélyével előmozdította (Cic. Caec. 27; Mur. 2 skk.; Sulla, 29); a nyilvános védelem azonban a patronus dolga volt. Az advocatus fogalma lassankint beleolvadt a patronuséba. E foglalkozás a köztársaság idében nem járt díjazással, sőt ellenkezőleg, nagy kitüntetésnek tekintették. Mindazáltal már 204-ben Kr. e. szükségesnek látták az ügyvédők fizetéséből támadt visszaéléseknek törvénynyel (lex Cincia) vágni útját. Augusztus ezt a tilalmat senatusconsultummal megujította; de Claudius már 10,000 sestertiusig megengedte a díjazást s ezáltal külön ügyvédői foglalkozás jött divatba (causidici). – Irodalom: van Loco, De advocato Rom. Leyden, 1820. Virgili A., Un avvocato di Roma antica, Florenz, 1874.