Centauri

Kentauroi (vagy a kentein és tauroV szóktól), tehát = bikavadász, vagy összefüggésben a kentwr ippwn kifejezéssel, vagyis: lovas, futó). A c. mythologiai fogalma alighanem valamely thessaliai nép képzetéből támadt, mely lovasokat látván, a lovat és lovasát egy és ugyanazon valaminek nézte. Homerus (Ilias, I, 268; II, 473; Odyss. XXI, 295 skk.), a kinél különben más nevök is akad (FhreV, QhreV), egészen állatias, nyers népnek tekinti őket, mely Thessaliában lakik, s melynek egyes tagjai testökre nézve bozontosak és hosszúszőrüek, tele vannak állatias vágygyal a bor és a nők iránt. Az őshagyomány szerint eredetileg a Pelion táján laktak, de lassankint a Lapithák elől visszaszorultak a Pindus hegyig és Epirus határáig; egy részök a Pholoë hegylánczig a Peloponnesusban, a hol Heraclesszel küzdöttek. Pindarus korában (500 kör. Kr. e.) lassankint kialakul a c. igazi typusa (a félig ló, félig ember), mire nézve a művészi ábrázolás keretén belül kétféle felfogást figyelhetünk meg. A régibb iskola a teljes férfialakhoz hátul lótestet ragasztott, az újabb művészet a lónak testéhez férfiderekat és törzsököt alkalmazott, bozontos szakállú férfifejjel. (A 182. á. a Hadrianus tiburi villájában (1736) talált, egymásnak pendantját képező két c. közül a fiatalabbik, a mint öregebb társán nevet, kit Eros bilincsekbe vert, holott ő sem biztos a szerelemtől; elárulja ezt a hátán ülő (a capitoliumi szobron fenn nem maradt) Eros. A felirás szerint a cariai Aphrodisiából származó Aristeas és Papis készítették az alexandriai korszak bronzművei után sötét szürke márványból (bigio morato). Ezeknek a kettős testű lényeknek aztán a genealogia is kijelölte szüleiket, származtatván őket Ixiontól és egy Zeustól Hera képére és hasonlatosságára alkotott fellegtől (Nephele). A művészet különösen ama nagy harczczal foglalkozott, melyet a Lapithák ellen vívtak, s melynek színhelye Pirithous (l. ezt) lakodalma volt. Ovidius, Metamorph. XII, 210 skk. Ezt a motivumot vették vésőjük alá a legkiválóbb képfaragók, jelesül Phidias és Alcamenes (domborművek a Parthenon metopáin, az olympiai templom orommezőin, végül a phigaliai Apollo templon és a halicarnassusi mauzoleum frízein). Kétlaki testük, de talán még inkább a bor iránt érzett hajlandóságuk folytán bizonyos párhuzamba kerültek a satyrusokkal. Így jutottak bele aztán a Dionysus isten kiséretébe, a hol azonban a vezéristenség szelid, mondhatnók nőies jelleme sokat módosított a centaurusoknak eredeti vadságán, sőt a művészetben is egészen sajátságos módon jutott érvényre (satyrusfejű centaurusok). Ezek a centaurusok egészen szeliden lépdelnek Dionysus kocsija körül, apró Erosok vezetik őket és nyargalnak rajtuk, majd satyrusokkal, nymphákkal és bacchanus nőkkel alkotnak változatos csoportokat, a mi különösen az ókor apró művészeteinek kedves motivumait képezi. – Egyes centaurusok különös mythologiai jelentőségre emelkedtek. Ilyen volt első sorban Chiron, Cronusnak és Philyrának fia, a ki ellentétben a c. általános vad jellemével (l. fentebb) bölcsessége és mérséklete által tűnt ki. Ezért viszont abban a szerencsében részesült, hogy ő nevelte a hőskorban a legnagyobb vitézeket, sőt félisteneket, jelesül Achilleust (Homerus, Ilias, XI, 831), Iasont, Asclepist stb. Chiron a Pelion hegyén oktatta őket zenében és a gyógyítás tudományában. Leánya Endeis anyja volt Peleusnak és Telamonnak; nagyanyja Achilleusnak és Aiasnak; egy másik leányát, Ocyrhoét, aki különösen a jövendőmondás tudományával tűnt ki, Zeus nőstény lóvá változtatta. Ovid. Metam. II, 633 skk. Heraclesszel jó barátságban élt és tőle kapott néhány nyilat, melyek a lernay hydrának vérébe voltak mártogatva, de ez az ajándék vesztére szolgált, mert a jó Ch. véletlenül elejtette az egyik nyilat és ez által gyógyíthatatlan sebet okozott magán. Ebbe bele is halt, miután előzetesen halhatatlanságát Prometheusra hagyta volt; Zeus az égre helyezte, a hol a nyilas csillag képében van megörökítve.