Daedalus

DaidaloV (a daidallw igétől, tehát a m. művész), a görög művészek legendás őse, de azért egy osztályba sorozandó Prometheusszal és Hephaestusszal, kinek egyik mellékneve szintén D. A mythologia törzsfáján úgy szerepel, mint Metionnak (mások szerint Palamaonnak) fia, Eupalamusnak unokája, Erechtheus athenaei király dédunokája, Theseus és Minos kortársa. A hagyomány őt tette meg különféle művészi újítások és találmányok mesterévé. Jelesül neki tulajdonították azokat a szobrokat, melyek haladó helyzetben vannak és szemöket nyitva tartják. Azonkívül különféle eszközök feltalálójának is őt nézték (szekercze, fűrész, fúró, stb.). A találmányok terén veszedelmes versenytársa volt unokaöcscse, Talos, a kit művészi féltékenységből megölt, a miért aztán Athenaeből, a hol művészi hirnévre tulajdonképen szert tett, menekülnie kellett. Míg az aeropagus elitélte, D. Creta szigetén vonta meg magát Minos királynál, kinek kegyét csodálatosabbnál csodálatosabb alkotások által igyekezett megnyerni. Ilyenek voltak különösen a labyrithus Cnosus közelében, lakóhelyül a Minotaurus számára, továbbá Pasiphë királyasszony számára egy csodálatos tehén és végül a király leánya, Ariadne számára egy díszes tánczterem, a mely az istenek figyelmét is felébresztette és magára vonta, a mennyiben Hephaestus utánozta Achilles pajzsán. Ilias, 18, 590 s köv. Minos király rendkivül kedvelte is Daedalust, de elfordult tőle, midőn rájött, hogy Daedalus adta Ariadnénak azt a fonalat, a melynek segítségével Theseus a labyrinthus útvesztőjében eligazodott. Büntetésül magát Daedalust és fiát Icarust csukta a labyrinthusba; csakhogy Daedalus megvesztegette az őröket és viasz segítségével szárnyakat állított össze magának és fiának (a 221. á. ezt a jelenetet ábrázolja), úgy hogy mindaketten a levegőbe emelkedtek és a tengeren által menekülni készültek. Mikor már röpültek, Icarus atyjának intésére nem hallgatván, egyre magasabban szállott, úgy hogy a nap közelébe jutván, ennek heve a viaszt a szárnyakon megolvasztotta. Ennek folytán Icarus a tengerbe esett, s belefulladt. Róla nevezték el aztán a tengernek megfelelő részét icarusi tengernek, Samus szigetét pedig, a hol a hullám holttestét a partra vetette, s a hol sirját találta, Icariának. Ov. met. 8, 183 skk. D. fia halála után még sok helyütt megfordult és művészetének mindenütt jelét adta. Először is Cumaeba került Alsó Italiában, a hol Apollónak teplomot épitett és benne szárnyait fogadalmi ajándokul felajánlotta. Verg. Aen. 6, 14 skk. Innen az őt még mindig üldöző Minos elől Camicusba vagy Inycumba jutott Siciliában Coalus királyhoz, kinek országát szintén csodálatos építményekkel gazdagította. Paus. 7, 4, 5. Diod. Sic. 4, 78, 79. Megfordult Sardinia szigetén, sőt Aegyptusban is. Dios. Sic. 1, 97. Utoljára aztán mégis Siciliában halt meg, avagy (más hagyomány szerint) Theseusszal egyszerre tért vissza Cretáról Atheanbe. D., úgy látszik, nem más, mint a cretai fafargó iskolának typikus képviselője, mely azonban nem azon az úton hódított tért, a mint a D. mythusa tartja, hanem épen megfordítva. Cretéból terjedt el a fából való faragás művészete a Peloponnesusba és a hellen szárazföldre. Ugyancsak Cretáról valók a sicyoni iskolának alapítói Dipoenus és Scyllis, a kik a hagyomány szerint D. fiai és tanítványai (Paus. 2, 15 l), a mint hogy D. tanítványainak hírében állott az athenaei Endeouis is. Paus., 1, 26, 4. Attica földjén a D.-mondának különben nagyon határozott nyomai maradtak. Róla nevezte magát a daedalidák demosa, melyből más jeles férifakon kívül Socrates is származott. Atheaneben faragott képeket nem tulajdonítottak neki, mindössze egy összehajtható széket, mely az Erechtheumban állott (Paus. 1, 27, 1), a mint hogy a történeti Atticában D. egyáltalán nem más, mint az asztalosok védője. L. Preller, Griechische Mythologie, II², 499 skk. Petersen, Kritische Bemerkungen zur ältesten Geschichte der griechischen Kust (a ploeni gymnasium értesítője, 1871). Waldstein, Dédala et l’Artémis de Délos (Revue archéologique, 1881, 321 skk.).