Decebalus

a dacusok királya, ki valamennyi elődjét tehetség és különösen szívósság dolgában felülmulta. A támadásban ügyes volt, a visszavonulásban gondos, cselekben furfangos, csatában erélyes s győzelmét ép úgy fel tudta használni, mint a hogy vereség esetén helyesen intézkedett. Dio 687, 6. Pártolta a római műveltséget s előnyeit a maga s népe javára igyekezett fordítani. Nagy számmal fogadott be országába római mesterembereket, a mit Roma, mivel Decebalusszal baráti viszonyban állott, eleinte elnézett. Duras állítólag önként lemondott volt Decebalus javára, a ki aztán rövid idő alatt annyira összeszedte a dacusok erejét, hogy most megint, mint Boerebistes idejében, egy nagy dacus állam szomszédsága fenyegette a római államot. Decebalus már elfoglalta a sarmaták földjének egy részét, a mi elég ok volt arra, hogy Domitianus elutasítsa Decebalus barátságát. Decebalus ebből megérthette, hogy a császár ellenségnek tekinti s 86-ban betört Moesiába s megverte Oppius Sabinust. Ugyanígy járt utódja Cornelius Fuscus is (Tac. h. 3, 4), sőt a római jelvények is a dacusok kezébe kerültek. Martialis 6, 76. Julianus Tapae mellett fényes győzelmet aratott ugyan a dacusok felett, mindazonáltal Domitianus, mivel időközben a quadusok és marcomannusokkal háborúba keveredett, jónak látta Decebalusszal békét kötni. Decebalus föltétlen engedelmességet fogadott a császárnak, tényleg azonban Domitianus megvásárolta a békét. Decebalus pénzt és embereket kapott, kik úgy a béke mint a háború műveiben ügyesek voltak. Azonkivül Domitianus évi adó fizetésére kötelezte magát. Az ilyen békekötést csak lealázónak tekinthették a rómaiak. Tac. Agr. 41. A leszámolás nem is maradhatott el. Trajanus úgyszólván a dacusok ellen indítandó háborúval kezdte meg császári működését. Első hadjárata 102-ben Decebalus megalázásával végződött. Csakhogy Decebalus nem csüggedt el, a békeföltételeket megszegve az erődítményeket ismét jó karba helyezte, a római szökevényeket újra befogadta országába, sőt a szomszédos népeket is Roma ellen lázította. Dio 68, 10. Trajanusnak nem maradt más hátra, mint hogy egy második háborút indítson Decebalus ellen, azzal az eltökéléssel, hogy a dacusok népét teljesen megsemmisíti s országukat mint provinciát a római birodalomba bekebelezi. Amm. Marc. 29, 3. Ezen második hadjárat 105-ben kezdődött. Decebalus, mikor látta, hogy hasztalan kér békét Trajanustól, orgyilkosságot kisérlett meg (Dio 68, 11), majd magához kérette Longinust, Trajanus barátját, s midőn tőle a Trajanus terveiről kért felvilágosításokat nem kapta meg, azt izente Trajanusnak, hogy Longinust addig nem bocsátja szabadon, míg Trajanus abba nem hagyja a háborút. Dio 68, 12. Decebalus immár jól tudta, hogy élet-halál harczot kell vívnia. A legvégső erőmegfeszítéssel szállt szembe a rómaiakkal, de hasztalan, mert egyik veszteség a másik után érte. A legelőkelőbbek kétségbeesésükben mérget ittak, maga Decebalus is csak úgy kerülhette el a megalázó fogságot, hogy öngyilkos lett (224. á.). Fejét Rómába vitték s mint diadaljelt körülhordozták. Még a Sargetia (Strigy) folyó medrébe s a hegyek barlangjaiba rejtett kincseit is megkerítette. Trajanus. Dio. 68, 14.