Deus

mint császári czím. A költők már Augustust is sokszor felruházták deus czímmel, de ekkor még senki sem gondolt komolyan az ő, életében való istenítésére s eme név reá ruházása a költők részéről csak hizelgő magasztalás volt, a melyben az akkori közfelfogás semmi megbotránkoztatót nem talált. Hogy pedig Caligula magát herosnak és deusnak czímeztette, s hogy rendeleteiben maga magát deus ac Juppiter néven nevezte és külön templomot is építtetett a saját tiszteletére: ez csak őrültségét mutatta s magok előtt a rómaiak előtt is nevetségesnek tünt fel, midőn öltözetével és a hozzá csatolt külső jelvényekkel most ezt, majd azt az istent, sőt néha egyik-másik istennőt is személyesítette. Gyakran t. i. isteni jelmezben jelent meg s arany szakállt tévén föl, kezében villámot, háromágú szigonyt vagy hirnöki pálczát tartott, miáltal Juppitert, Neptunust és Mercuriust akarta kiábrázolni. Dio Cass. 59, 26. 28. Suet. Cal. 22. 52. Még Nero idejében is az volt az uralkodó elv, hogy a császárt csak holta után illeti meg az istenítés (deum honor principi non ante habetur, quam agere inter homines desierit), s midőn Anicius Cerialis, a consul designatus, hizelgésből még a császár életében istenítéssel indítványozta, ő visszautasította. Tac. ann. 15, 74. Az első császár, a ki magát rendeleteiben és leveleiben hivatalosan dominus et deus czímen is említette, s a kit ennélfogva mások is irásban és szóban rendesen e czímen szólítottak, Domitianus volt. Suet. Dom. 13. Dio Cass. 67, 13. A jó császárok visszautasították e hízelgő czímet; a későbbiek azonban tetszésöket találták benne, hacsak azért nem hárították el magukról, mint Caracalla, hogy még ez se ösztönözze őket istenhez méltó nemes cselekedetre.