Dio

Diwn. – 1. D. Chrysostomus Coccejus; született Kr. u. az első évszázad közepén Prusában, Bithyniában. Előkelő, vagyonos családja gondos nevelésben részesítette. Eleinte rhetorikai, majd bölcsészeti tanulmányokkal foglalkozott. Ezen utóbbi tanulmányaiban a stoikus iskolához hajlott. Domitianus uralkodása alatt Romában tartózkodott s midőn ez a bölcsészeket s közöttük őt is kitiltotta innen, a római birodalom dunamenti provinciáit utazta be; Romába ismét visszatért akkor, a midőn Coccejus Nerva lépett uralomra. Ezzel az uralkodóval szoros baráti viszonyban állt; innen nyerte a Croccejus nevet. Ez, valamint utóda Trajanus is, állandóan kitüntető nagyrabecsüléssel bánt vele. Szülővárosában Kr. u. 100-ban rövid ideig való tartózkodás után ujra Romába ment s itt is halt meg, de elhalálozásának ideje bizonytalan. Beszédeinek száma, a melyek korunkra is fennmaradtak, összesen 80. Közöttük egy, a corinJiacoV, nem valódi. Ezek a remek beszédek, vagyis inkább erkölcstani és bölcseleti tárgyú dolgozatok szerezték meg neki a CrusostomV (aranyszájú) melléknevet. Finom ízlés és tiszta nyelv képezik ezeknek a sajátosságait s szerzőjüket Plato és Demosthenes szerencsés utánzójának és a saját kora legjelesebb stilistájának mutatják. Elsőben megjelentek Aldusnál (Venetiis, 1551). Kiadta Reiske (Lipsiae, 1784 és 1789). Dindorf (u. o. 1857). V. ö. Martha, Les moralistes sous l’empire Romain (Paris, 1864). Arnim, Dionis Prusaeensis quem vocant Chrysostomum quae extant omnia (Lipsiae, 1893). – 2. Dio Cassius, Coccejanus melléknévvel, valószínüleg nagyatyja Dio Chrysostomus után (neve helyesebben Cassius Dio). Született Bithyniában, Nicaeában, Kr. u. 155-ben. Római senatori családból származott s gondos nevelésben részesült. Commodus és Septimius Severus uralkodása alatt a legelőkelőbb állásokba s a legmagasabb hivatalokra jutott. Kr. u. 190-ben a senatus tagjává lett, 194-ben praetor volt s később 218-ban Pergamumot kormányozta. Ez után két ízben, 222-ben és 229-ben consul volt. Szigorúsága miatt a praetorianusok fenyegetéseinek volt kitéve; ezért az uralkodó figyelmeztetéseinek is engedve a közügyektől félre vonult, szülővárosába távozott s ott is halt meg. Álmában nyert isteni intésre történetíróvá lett; megirta Commodus uralkodásának történetét, majd Roma történetét tárgyazó nagy munkájának (’Rwmaich istoria) megirásához fogott, a melynek folytatásához és befejezéséhez erőt és lelkesedést ujabb álmokból merített, a melyekben Tyche neki halhatatlanságot igért. Műve, melynek megirásával 22 évig foglalkozott, decasokra osztott 80 könyvben tárgyalta Roma történetét alapításától kezdve Kr. u. 229-ig akképen, hogy a saját kora történetét a legkimerítőbben s legterjedelmesebben adta elő. Dio Cass. 72, 18. Ebből egész terjedelmében csak a 37–59. könyvek vannak meg, a többiektől több-kevesebb töredék maradt fenn s vannak még belőle a 60-ik könyvtől kezdve kivonatai Xiphilinusnak, egy 11. századbeli konstantinápolyi szerzetesnek. Van ennek az ő nagy művének Nagy Constantinus koráig terjedő folytatása is későbbi időből, valószínüleg keresztény irótól. Nyelve választékos, előadása gyakran szónokias, helylyel-közzel kissé nehézkes. Előtte a történeti tárgyalásban fődolgok a hadi események, a monarchia megalapításától kezdve pedig az udvari történetek; e miatt aztán nemzeti történetről nála szó sem lehet. E kirivó egyoldalusága mellett nagy hibája művének az is, hogy mivel udvaroncz volt, a hatalom birtokosai előtt a legmélyebb hódolattal hajlik meg, a népszabadság bajnokai iránt pedig gyülölettel van eltelve. Mindezt betetőzi az, hogy az események előadásában mindenütt kisért az ő babonás lelkülete, csodák kutatására való hajlama. Mintakép gyanánt, úgy látszik, Polybius lebegett előtte, a kit, mögötte ugyan jóval elmaradva, az események megitélésében s okaik, alapjaik kifürkészésében utánozni igyekszik. Ezenkívül egyes részletekben Thucydidest követi s a művébe beleszőtt beszédek szerkesztésében a classikus korszak szónokait. Első kiadása Stephanus Robertustól való (Paris, 1548). Később kiadták: Fabricius és Reimarus (Hamburg, 1750–1752), Sturz (Leipzig, 1824), Becker (Leipzig, 1849, m. Berlin, Weidm.), Dindorf (Leipzig, 1863). V. ö. Willman, de Dionis Cassii fontibus et auctoritate (Berlin, 1835), Hug, Observ. crit. in Dionem Cassium (Bonn, 1855).