Diocletianus

C. Aurelius Valerius, római császár (a 231. á. D. képe az aegisszel diszített pánczélban, bronz érem után), uralkodott Kr. u. 284-től kezdve 305-ig. Atyja valószínüleg szabadon bocsátott rabszolga volt, a ki mint irnok Dalmatiában Doclea vagy Dioclea városkában (Scodra = Scutari közelében) élt, a hol a 245. év táján fia született, kit anyja Dioclesnek nevezett. E fiú gyermek- és ifjúkorát homály fedi. Felserdülte után Gallienus idején számos más illyricumi ifju példájára beállott katonának, mely pályán annyira pontosnak és megbizhatónak mutatkozott, hogy csakhamar fokról fokra emelkedett. Aurelius és Probus császárok alatt Galliában harczolt a germanusok ellen és többi között Lüttich tájékán is állomásozott, hol egy celta druida nő a babonás és nagyon is takarékos Dioclesnek azt jövendölte, hogy: «Egykoron császár leszel, ha előbb egy vadkant (aper) megöltél». A szerencsecsillagában bízó fiatal tiszt nem felejté el ezt a jóslatot. Carus és Numerianus császárok idején mint comes domesticus a palotában elhelyezett testőrcsapatot vezényelte és ebben az állásban Carust a perzsiák elleni háborúba is elkisérte, a ki ott Ctesiphon vidékén saját gárdafőnöke Aper gyilkos kezétől halálát lelte (283 végén). Miután a gyilkos Carus egyik fiát Numerianust is eltette láb alól, a hadseregben forrongás támadt, és míg a keleti hadsereg Apert letartóztatta, a Chalcedonban levő főtisztek 284 sept. 17-én Dioclest kikiáltották császárrá. Az új imperator, a ki magát ezóta Diocletianusnak nevezte, Apert sajátkezüleg leszúrta (Aur. Vict. 38, 39. Eutr. 9, 18. 20 sk. Vopisc. Numer. 14 skk. Oros. 7, 25. Zonar. 12, 30), de azért uralma mégis ingadozó alapon nyugodott. A Nyugat feletti uralom ugyanis Carinus (Carus másik fia) kezében volt, Aegyptusban felkelés dühöngött, Galliában a bagaudák (l. o.) rakonczátlankodtak, míg Britanniában Carausius (l. o.) ellencsászár tartotta magát. Diocletianus, erősen bízván csillagában, sorra megküzdött ellenfeleivel. Legelőször Carinus ellen fordítá fegyverét, a kit 285-ben a Margus folyó torkolatánál (Moesiában) legyőzött, mely csatában az ellencsászár életét vesztette. Ez ujabb diadal hírére a senatus is elismerte D.-t, a ki erre a Pannoniába betolakodott germanus és sarmata vendégeket űzte ki a tartományból. Egyúttal azonban be kezdé látni, hogy az egész világbirodalom védelmezésére egy ember kevés és ez okból 285 septemberben hű fegyvertársát, a Sirmiumból származó Maxinmianust, egy nyers, de föltétlenül hű tábornokot nevezte ki Caesarrá, 286 aprilis 1-én pedig Augustusszá, kivel azután önként osztá meg a legfőbb hatalmat. Mindamellett D. volt tulajdonképpen volt az úr, míg Maximianus csakis engedelmes társának vallotta magát. Bizonyítják ezt a felvett jelzők is. Míg D. önmagát Joviusnak nevezte, társának a Herculius nevet juttatta, azt akarván ezzel kifejezni, hogy Hercules feladata a vilgá urának Juppiternek parancsait végrehajtani. A társuralomtól D. azt remélte, hogy véget vet a császárok halálát rendesen követő polgárháborúknak és katonai zendüléseknek, a mennyiben a társát túlélő Augustus egyszerűen tovább uralkodik és a maga részéről új társat fogad maga mellé. De még más megfontolás is birta őt a hatalom megosztására. A római imperium roppant terjedelme, a határok végtelen hossza és a barbárok szaporodó betörésie kikerülhetetlenné tették a főhatalom megosztását. De ő ebben nem a birodalom kettészakadását látta; az ő szemében a Kelet és Nyugat megmaradtak az egész birodalom részeinek, mely D.-ban ismerte el főurát. Míg Diocletianus a Keletet magának tartotta fen, a háborgó Nyugatot Maximianusra bízta, a ki a beléje helyezett bizalomnak nagyobbrészt megfelelt. Mialatt D. Pannoniában biztosítá a határokat, Maximianus Galliában állította helyre a rendet. Előbb (286-ban) a bagaudák felkelésének vetett véget (mire D.-tól az Augustus czímét és rangját kapta), majd a Rhenus vonalán áttört alamannusok és burgundiusok ellen folytatott szerencsés harczokat. Carausius britanniai ellencsászárral ellenben nem tudott boldogulni, sőt kénytelen volt őt a 290-ben kötött szerződésben Britannia urának elismerni. Eutr. 9, 20 skk. Oros. 7, 25. Zonar. 12, 31. Aur. Vict. Caes. 39. Lehet, hogy ez a balsiker érlelte meg D.-ban azt a tervet, hogy a hatalmat területi tekintetben még jobban felaprítsa és ez által a trónörökösödést is biztosítsa. Két tábornokot szemelt ki maga és Maximianus mellé alárendelt segédek minőségében, a kiknek a Caesar czímet adományozta. Ezek közül Galeriust maga mellé vette, míg Maximianus oldalára Cosntantius Chlorust rendelte (293 mart. 1-én). D. a két Caesart arra kényszerítette, hogy összetartásuk és hűségük zálogául rokonsági köteléket kössenek az Augustusok családjával. Parancsára Galerius nőül vette D. leányát Valeriát, Constantius pedig Maximianusnak mostoha leányát. Hogy pedig az örökösödés kérdését rendezze és biztosítsa, fiának adoptálta Galeriust, míg Maximianus Constantiust fogadta fiául és azután következőleg intézkedett: ő meg Maximianus egyelőre 20 évig fogják a főhatalmat viselni; ez idő után mindketten le fognak köszönni, a mikor azután az augustusi méltóság a két Caesarra fog átszállni, a kik majd új Caesarokat fogadnak maguk mellé. Végül pedig a közigazgatást és honvédelmet területi alapon a következőképen osztotta fel maga és társai között: ő maga megtartotta az egész Keletet; Galeriusnak Görögország, Illyricum és a dunai tartományok jutottak osztályrészül; Maximianus Italiát, Hispaniát és Africát kapta, Constantinus pedig Galliát és Britanniát. A Caesaroknak saját országrészükben katonai és közigazgatási tekintetben jókora hatalmuk volt, de a birodalmi pénztárral nem rendelkezhettek, maguk is csak fizetést húztak, a törvényhozás joga pedig kizárólag az Augustusokat, jobban mondva D.-t illette, a kitől a Caesarok minden fontosabb ügyben rendeletet vettek. Diolectianus Galerius Augustus jogkörébe is beleszólt és őt is ellenőrizte, úgy hogy a területi felosztás daczára a birodalomban az egyöntetüség és összetartozás érzete fenmaradt. A négyfejű kormányt, míg D. állott annak élén, tényleg egy akarat és egy szellem lengette át. – A közös kormány megalapítása után az Augustusok és Caesarok hozzáláttak feladatukhoz. Constantius megkezdé a háborút Carausius ellen, visszafoglalta Gessoriacumot (ma Boulogne és épen Britanniába készült átkelni, midőn hirét vette, hogy Carausiust saját gárdafőnöke Allectus meggyilkolta. 296 tavaszán ez utóbbi ellen indult és a britannus felkelésnek véget vetett. Constantius erre Augusta Trevirorumot szemelvén ki székvárosának, a Rhenus vonalát biztosítá, majd a Lacus Venetus (ma Boden tó) és Augusta Rauricorum (ma Basel) között katonai töltés-utat készített. Maximianus ezalatt maurus törzsek ellen küzdött Africában. Galerius pedig Pannoniában harczolt a carpusok, iazyxek, quadusok és más barbárok ellen és azután a perzsa határra indult. A mi magát D.-t illeti, ő 295–96-ban a fellázadt Aegyptusba nyomult, melynek megadásra birt fővárosával (Alexandriával) kiméletlen szigorral bánt el. Miután Aethiopia felé is biztosítá a birodalom határát, Galerius segélyére a perzsa határra sietett. Galerius időközben az Armeniába betört Narses perzsa királyt onnan ki akarta űzni, de a perzsáktól Carrhae közelében 296 őszén szövetségesével Tiridates armeniai királylyal együtt nagy vereséget szenvedett. Most maga D. vette át a fővezényletet, és míg ő Nisibisig nyomult, Galerius Armeniát szabadítá fel a perzsáktól, mire Narses király békéért könyörgött. D. erre Circesiumtól (az Euphrates mellékén) Singaráig (a Tigris mellékén) határsánczot emeltetett és a Felső Tigris vidékén öt tartományt csatolt a római birodalomhoz. Armenia pedig továbbra is a rómaiaktól függött. A béke megkötése után a győztes császár Romába indult, a hol azután (302) nagyszerű diadalmenetet tartott. A kivívott győzelmek hosszú időre biztosították a külső békét. Eutr. 9, 22. Amm. Marc. 14, 11, 10. Aur. Vict. Caes. 39, 34. Oros. 7, 25. – A helyreállított nyugalmat D. a birodalom belső ujjászervezésére használta fel. Véget vetett az Augustus által kezdeményezett és immár zátonyra került dyarchiának vagyis annak a kormányrendszernek, mely szerint a császár és a senatus a főhatalomban félig-meddig osztozkodott. D. ama nézetet vallotta, hogy csak a korlátlan, absolutistikus monarchia adja meg a hanyatló, belsejében elgyöngült, kívülről pedig mindenfelől megtámadott birodalomnak azt a belső erőt és azt az ellentállási képességet, hogy magát védelmezhesse és ujra megszilráduljon. Véget vetett tehát a köztársasági intézmények utolsó maradványainak és kereken kinyilatkoztatta, hogy a császár hatalmát csak az isteneknek és önmagának köszöni; kijelentette továbbá, hogy a császár akarata: törvény (constitutio generalis, lex), hogy a császár akarata halála után is kötelezi az alattvalókat, míg a császárt sem törvény, sem alkotmány nem korlátozza. A keleti despotismus meghonosításával karöltve járt az udvari szertartások és szokások átalakítása. Ezentul a császárt a Dominus, Deus és Sacer megszólítások illették meg és még a legfőbb tisztviselőknek is térdre kellett borulniok a császár előtt, ki perzsa módra aranynyal, gyöngyökkel meg drágakövekkel diszített bő selyemöltözetet viselt, homlokán pedig diademát (ebben egyébiránt csak utánozta Aurelianust). Szigorú etiquette szabályozta az udvari élet minden mozzanatát. Bizonyos, hogy a különben oly higgadt D. nem hiuságból rendelte el saját személyének istenítését, hanem azért, mert a porig lealázott császári tekintélyt fel akarta ismét emelni és mert a keleti népek gondolkodásmódja egyenesen követelte, hogy fejedelmük ne közönséges halandóhoz, hanem Istenhez hasonlítson. A mi Italiát és Romát illeti, azok kiváltságos állásukat és adómentességüket, Roma pedig fő- és székvárosi jellegét elvesztette. D. nem az örök várost, hanem a keleti és északi határokhoz közelebb fekvő Nicomediát szemelte ki székvárosává, melyet szép épületekkel ékesített; az első években azonban udvarával együtt egyik határról a másikra vándorolt, csakúgy mint többi társa. A senatus hatalma végképen lejárta magát, D. a saját hatalmát még csak meg sem erősíttette általa. A régi köztársasági magistratusok többnyire üres czímekké sülyedtek. Az évi consulokat pedig ezentul D. nevezte ki; míg a többi, a senatus által választott tisztviselőnek hatalma Romára szorítkozott. A senatus D. rendeleteit utólag és némán tudomásul vette és azokat kihirdetni tartozott; határozatait pedig a császár elé kellett terjesztenie helybenhagyás végett. A senatus tagjai mindössze csak tekintélynek és egynehány rangbeli kitüntetésnek örvendettek, de a terhes földadót épen úgy tartoztak megfieztni, mint a többi földbirtokos. A senatorok száma pedig nőttön nőtt, a mennyiben a császár olyan főtisztviselőinek is adományozta a senatori rangot, a kik nem is laktak Romában. A senatorok fölötti biráskodás jogát, nemkülönben a legfőbb katonai és közigazgatási hatalmat Roma fölött a praefectus viselte, mint a császár helyettese. Az absolutistikus rendszer, melyet D. kezdeményezett, mind a mellett nem volt tiszta kabinet-uralom. D. nagyszámú és rangra meg czímre nagyon is különböző hivatalnoki testületet, bureaukratiát létesített, melynek élére birodalmi s központi hivatalokat, ministeriumokat állított és e hierarchikus alapon szervezett tisztviselői testületre bízta a birodalom közigazgatását. Míg a Kr. u. 3. században a hadsereg gyakorolta a döntő befolyást, most a hivatalnokok karát tekintik a monarchia főtámaszának. A mennyiben a bureaukratia betetőzése Nagy Constantinus korába esik, a legfőbb tisztviselőkről és a mindinkább előtérbe lépő állami tanácsról (consistorium) Constantinus alatt van szó (l. o.). D. a katonai és a polgári (közigazgatási) hatalmat elvből teljesen elkülönítette és a régi, nagy kiterjedésű provinciákat kisebb egységekre, dioecesisekre darabolta fel, melyek fölött azonban mint nagyobb közigazgatási egység a praefectura állott. Kr. u. 297 táján a birodalmat 4 praefecturára, illetőleg 12 dioecesisre és 101 tartományra osztotta. A praefecturák Oriens, Italia, Illyricum és Gallia. Az ezen praefecturák élén álló polgári főtisztviselők, a praefectus praetoriók, Antiochiában, illetőleg Mediolanumban, Sirmiumban és Augusta Trevirorumban székeltek. A 12 diocesis közül öt Keleten, hét pedig Nyugaton volt. A keletiek: Oriens, Pontica, Asiana, Thracia és Moesia (Daciával); a nyugatiak: Pannonia, Britannia, Gallia, Viennensis, Italia, Hispania és Africa. A dioecesisek élén vicariusok állottak, az új tartományok élén pedig a lovagrendhez tartozó praesesek. Legfontosabb vala a praefectus praetoriók hivatala. Övék a legfőbb közigazgatási és biráskodási jog, a hadsereg élelmezéséről és így az adókról is kellett gondoskodniok, melyet D. idejében nem készpénzben, hanem terményben kellett beszolgáltatni. A mi az igazságügyi reformokat illeti, ezek közül az esküdtszék megszüntetése érdemel említést (Kr. u. 294); ezóta császári hivatalnokok, birák hozták az itéleteket D. nevében, a kihez csak meghatározott számú pörökben lehetett az itéletet felebbezni s a kinek nevében az államtanács jogtudós tagjai döntöttek. Rendesen a dioecesis, illetőleg a praefectura elnöke, Romában pedig a praefectus urbis mondotta ki a végleges itéletet. A hadügy terén D. a következő újításokat eszközölte: A régi praetorianus gárdának létszámát alább szállította és teljesen mellőzte; helyette megbizható illyricumi katonákból új testőrgárdát (2 legio = 12,000 ember) toborzott, a mely azután a császár személye és udvara fölött őrködött. D. új testőreit Joviinak hivták, Maximianuséit Herculiinak. A rendes hadsereget D. két osztályra osztotta. Az elsőbe tartoztak a legiók, melyek többé nem a határokon, hanem az Augustusok és a Caesarok székhelyein és a dioecesisek s praefecturák nagyobb városaiban voltak elhelyezve, illetőleg szétosztva, hogy a bennük élő hajlamot a felkelésekre és daczos összetartásukat megtörje. A második osztályba tartoztak a határokon földbirtokkal megadományozott és fiaikkal meg unokáikkal együtt a határok megvédelmezésére kötelezett csapatok (bővebben l. Constantinus alatt). Az italiaiakat és rómaiakat csak úgy sorozták be, mint a tartománybelieket és az önként jelentkező, belépéskor polgárjoggal felruházott nagyszámú barbárokat. Csakis a vagyonosabb földbirtokosokat nem vették be, hogy t. i. főkötelességüknek az adó előteremtésének mennél biztosabban megfelelhessenek. A legiók számát D. nagyban szaporítá; a Notitia Dignitatum 132-re teszi a legiók számát; másrészt valószínű, hogy egy legió D. alatt már nem állott 6000 emberből. A hadseregről D. egyébiránt atyailag gondoskodott, életének javarészét katonái között töltötte, a kik viszont szerették és hadi dicsőséget vívtak ki számára. A hadsereg és az új hivatalnoki testület eltartása kikerülhetetlenné tette az adók felemelését, noha a lakosság anyagi helyzete részben a megelőző válságok és háborúk, részben a hitvány pénz folytán nagyon is szánandó vala. A szorult anyagi helyzet megmagyarázza, hogy az újabb adóteher sok panaszra szolgáltatott okot és hogy még a pogány írók is kapzsisággal és fukarsággal vádolták D.-t, noha másrészt bizonyos, hogy az állam legfontosabb érdekei, sőt existentiája a fiscalis szigor alkalmazását egyenesen megkövetelték. Legsúlyosabb volt a földadó (tributum, vagy jugatio, capitatio terrena), melyet ezentul az italiai földbirtokosoknak is meg kellett fizetniök. Súlyos adó számába ment a hadsereg élelmezése és a takarmány (annonariae functiones) beszolgáltatása is; továbbá a tőkeadó (capitatio humana v. capitalis illatio), melyet a városi iparosoktól, a colonusoktól, özvegyektől és árváktól szedtek; végre az iparadó (chrysargyrum) és a fejadó (melyet azok fizettek, kiknek nem volt fekvő birtokuk). D. lehetőleg iparkodott, hogy az adót igazságosan oszszák fel; e czélból felmérette és megbecsültette a birodalom összes mívelhető földjét és azt a föld minősége szerint külön-külön megadóztatta. Ebben méltányosnak mutatkozott ugyan, de az adó behajtásában a legridegebb álláspontra helyezkedett; az egyszer kivetett adó megfizetését könyörtelenül követelte, még pedig az adókerület főhelyein lakó decurióktól avagy a községek előljáróitól, esetleg az iparos czéh fejeitől, mint a kik az adót a saját hatáskörükben kivetették és behajtásáról gondoskodni tartoztak. E szerencsétlen előljáróktól még akkor is követelte az egész adóösszeget, ha az adófizetők száma leapadt, avagy ha a gazda szántóföldjét parlagon hevertette. Ez a szigor tette az adótehert oly elviselhetetlen csapássá, ez birta rá a kétségbeeső birtokosokat, hogy a barbárokhoz meneküljenek. Még megjegyzendő, hogy D. az adót (tekintettel a forgalomban levő hamis, értéktelen pénzre) nem készpénzben, hanem terményekben követelte és hogy a tisztviselők és katonák szintén terményekben kapták meg fizetésüket (annonae és capita = porcziók). D. egyébiránt minden lehetőt megtett, hogy a pénzzavaron segítsen; több új pénzverdét állított föl (így hazánkban is Sisciában); számos nagyobb városban (hazánkban Sisciában és Sabariában) állami pénztárakat nyitott (thesaurus) és jobb pénzről gondoskodott. Az arany (aureus) pénz értékét nem birta ugyan sokkal javítani, az ezüst- és a rézpénzverés terén ellenben lényeges javulás állott be. Még egy gyökeres ujítás történt a pénzügy terén. D. az állam birotkát császári birtoknak jelentette ki és ezzel kapcsolatban a (senatus alatt álló) aerarium és a császári fiscus jövedelmeit egy pénztárban egyesítette. Az új császári pénztár élén a birodalmi pénzügyminiszter (comes sacrarum largitionum) állott. Az ipar és kereskedelem előmozdítását sem tévesztette D. szem elől; jó országutakról, közmunkákról és közhasznú vállalatokról gondoskodott. Ez utóbbiak költségeit és kivitelét azonban merev fiscális módon egyes osztályoktól avagy egyes egyénektől követelte, a kiket azután csekély kárpótlásúl a hadi szolgálattól avagy egyik-másik adó alól felmentett. Ily rendszer keretében nem volt helye a szabad versenynek és nem keletkezhetett vállalkozási szellem. Midőn 301-ben gonosz spekulánsok felverték a gabona, kenyér és más élelmi szerek árát, úgy hogy nagy drágaság keletkezett, a császár azon a szokatlan módon igyekezett a bajon segíteni, hogy az élelmi szerek, az áruk és a munka árát, még pedig maximum árát rendeletileg (edictum de pretiis) meghatározta és tűzhalállal fenyegette mindazokat, a kik magasabb árt mernének követelni. Czélhoz azonban ez a rendelet nem vezetett, nem is vezethetett. Sokat tett D. a birodalom főbb városainak szépítésére és a határok biztosítására. Épületei közül a Romában emelt közfürdő a legkiválóbb, melynek romjai még ma is bámulatba ejtik a szemlélőt. Keleten Nicomedia köszönt neki legtöbbet. – Bizonyos, hogy ha D. 302-ben leköszönt vagy elhalt volna, nemcsak a legkiválóbb, hanem a legszerencsésebb császárok sorában foglalt volna helyet. Hiszen tagadhatatlan, hogy a bukás szélén álló birodalmat emberfölötti erővel és buzgósággal még egyszer szilárdabb alapra fektette. Élte alkonyán azonban oly dologhoz fogott, melyben kudarczot vallott és a mely emlékét az utókor szemében elhomályosítá. Vajjon mi birta a higgadt és gyakorlati D.-t arra, hogy a keresztényeket üldözőbe vegye, nem tudjuk. Valószínű, hogy tősgyökeres, babonás pogány római létére féltette az államot és az államvallást ettől a felekezettől, mely külön államot alkotott az államban, a pogányokkal való érintkezéstől irtózott, a császár imádását megtagadta. Valószínüleg veszedelmes államfelforgatókat látott a keresztény tan hiveiben. Uralkodása elején a keresztények iránt nem viseltetett ellenszenvvel; saját udvarában is alkalmazta őket és megengedte, hogy Nicomediában székesegyházat építsenek maguknak. De később gyanakvó szemmel kisérte ezen számra nézve ugyan kisebbségben levő, de buzgó, lelkes és összetartó felekezet növekvő hatalmát és 297-ben a vadlelkü Galerius sürgetésére az üldözés megindítására ragadtatta magát. Arra szólította fel a keresztény tiszteket és tisztviselőket, hogy vagy áldozzanak pogány módra, vagy hagyják ott állásukat. Mivel ez a rendelet keveset használt, D. az államtanács és Apollo isten tanácsával élve, megindítá a nyilt üldözést. 303 febr. 23-án leromboltatta gárdája által a nicomediai templomot és elégette az abban talált szent könyveket. Febr. 24-én pedig a következő rendeletet tette közzé: «A keresztény templomok romboltassanak le, a szent könyvek semmisíttessenek meg és keresztény istentisztelet többé ne tartassék; a keresztények, kik hitükhöz ragaszkodnak, állásaiktól megfosztandók; továbbá hitükhöz ragaszkodó keresztények veszítsék el polgárjogaikat; keresztény szabadonbocsátottak adassanak el rabszolgáknak, keresztény rabszolgák sohasem lehetnek szabadok; elvégre pedig: vallatáskor a keresztényeket a kínpadra is szabad vonni.» Chron. paschale 1, 515, 1 sk. Euseb. 8, 2, 4. Lactantius, de mortibus persecutorum 13 sk. Azonban ez a kegyetlen rendelet sem tette meg a várt hatást; a keresztények nem engedtek és csekély kivétellel inkább vérüket áldozták fel, semhogy hitüket megtagadták volna. Erre D. azt rendelte el, hogy a községi előljárók a keresztényeket rövid úton kerítsék kézre, 304-ben pedig azt, hogy a keresztényeket minden kitalálható módon kényszerítsék arra, hogy a pogány isteneknek áldozzanak. Galerius és Maximianus követték D. példáját és ezrével végeztteték ki a keresztényeket; de Constantius Chlorus tartományaiban mérsékelte az üldözés hevét és mindössze csak néhány templomot romboltatott le. Keleten még javában folyt az üldözés, midőn az utolsó római útja alkalmával súlyosan megbetegedett D. beleunva az uralom gondjaiba, vagy talán előre megbeszélt terv szerint, 305 május 1-én Nicomediában az egybegyült polgári főtisztviselők és hadvezérek jelenlétében császári méltóságáról leköszönt és Galeriust proclamálta örökösének. Galerius mellé nem annak fiát, hanem annak rokonát Maximianust rendelte Caesar minőségében. Ugyanazon a napon D. parancsára Maximianusnak is le kellett tenni a császári diademát, melyet Constantinus Chlorus örökölt, kinek utóda D. rendelkezése szerint a caesari méltóságban Severus hadvezér lett. Ezek után D. szülőföldjére vonult vissza Salonae városába, hol szép palotát emelt magának (232. á.) és a kertészet örömeinek élt. Aur. Vict. ep. 39. Eumen. panegyricus Const. 15. Lact. de mort. 19. Eutr. 9, 27, 2. Chron. pasch. 1, 516, 20–517, 5. Zos. 2, 8. Oros. 7, 25, 15. A D. által megalapított kormányrendszer, mely szerint a hatalmat több, egymás mellé s egymás alá rendelt fejedelem gyakorolta, D. lemondása után csakhamar felbomlott és az Augustusok és Caesarok véres polgárháborút indítottak egymás ellen, a keresztények üldözésének pedig Nagy Constantinus 311-ben véget vetett. D. még megélte rendszerének bukását, melyet többszörös felszólítás daczára sem iparkodott megmenteni, sőt még azt is eltürte, hogy a háládatlan Constantius az ő szobrait ledöntesse. 313 nyarán Salonaeben több író állítása szerint mint öngyilkos halt meg. Szép domborművekkel diszített koporsóját az általa épített Mausoleumban helyezték el. A római senatus (Constantius engedelmével) apotheosist rendezett az elhunyt császár tiszteletére. D. volt az utolsó pogány császár, ki ily kitüntetésben részesült. – Irodalom: A főbb forrásokat l. a szövegben: Lactantius és Eusebius keresztény szempontból írtak, a többi író pogány volt. Fontos hivatalos kútfő továbbá a Notitia Dignitatum (l. o.), mely 411–413 között iratott össze. Kiadták Böcking (Bonn, 1839–43) és újabban O. Seeck (Berlin, 1876). Mint törvénygyüjtemény a Codex Theodosianus említendő első sorban. Kiadta ujabban Krueger (Corpus iuris civilis, II. köt. 1880). Az iictum de pretiis perum venaliumot kiadta Mommsen, 1851. V. ö. Budapesti Szemle, 1865. évf. 108. l. Segédmunkák: Vogel Th., Kaiser Diocletian (1857). Preuss Th., Kaiser D. und seine Zeit (1869). Gibbon, A római birodalom hanyatlásának története. Casegrandi V., Diocleziano imperatore (Faenza, 1876), Schiller Herm., Gesch. der röm. Kaiserzeit (II. köt. 1887). Hertzberg, Geschichte d. römischen Kaiserreichs (1880. 617 l.). Duruy-Hertzberg, Geschichte des röm. Kaisertums (VII. köt.). Ranke, Weltgeschichte (IV. köt.). Mommsen, Römisches Staatsrecht (II. köt.). Mommsen, Zeitfolge der Verordnungen D.-s (berlini akadémiai értekezés, 1860) Seeck számos apró értekezés most együtt megtalálhatók «Der Untergang der antiken Welt» czímű nagy művében (eddig 2 köt. 1895. óta). Kuhn, Verfassung und Verwaltung d. röm. Staates, 2. kötet. Herzog. Geschichte und System der röm. Staatsverfassung (II. köt. 2. fele). Hirschfeld Ottó, Untersuchungen auf dem Gebiete d. römischen Verwaltungsgeschichte (1879 sk.). Mommsen, Das röm. Militärwesen stb. (Hermes 24. köt. 1889). A keresztények üldözéséről l. Bernhardt Th., D. in seinem Verhältniss zu den Christen (Bonn, 1852). Hunziker, Zur Regierung und Christenverfolgung des Kaisers D. Büdinger, Untersuchungen zur römischen Kaisergeschichte (II. köt.). Beurlier, Le culte impérial (1891). Allard, La persecution de D. (1890). Belser, Zur Diocletianischen hirstenverfolgung (1891). Neumann, der römische Staat und die allgemeine Kirche (1. és 2. köt.). Boissier, La fine du paganisme (2 köt. 1891). Schultze W., Gesch. des Untergangs des griech.-röm. Heidentums (2 köt. 1890–92). Mason, The persecution of D. (London, 1876), Sybel H., Polit. und socialis Verhältniss der ersten Christen (Kleine histor, Zeitschr.). Aubé, Hist. des persecutions de l’Église stb. (1876). Salona régiségei (Arch. Ért. 1872. évf. és újabban). Blümner, Die troezenischen Fragm. des diocletianiscen Maximal-Tarifs (Phil., 1894, 53. köt.)