Dithyrambus

diJuramboV, eredetileg Dionysus tiszteletére énekelt dal volt, mely ép azért azon helyeken volt kedvelt műfaj, hol a szőlőművelés virágzott, így Naxos, Thasus szigetein, Boeotia- és Atticában. Nevének etymonja összefügg a JriamboV szóval és emlékeztet a latin io triumphe! refrainszerű fölkiáltásra. Schoemann: di JriamboV: tri iamboV: kétszer három lépést: a cretikus ütemet látja e névvel kifejezve. Csakugyan az orgiastikus zenével, a dionysus és Cybele cultusszal szoros kapcsolatba hozható. Érdekes bizonyítékul lehet felhozni Aristot. pol. 8, 7 azon helyét, hol Philoxenus költőt kigúnyolja, ki megkisérté a dithyrambust dór hangnemre átírni, de akaratlanul a phrgiai hangnembe csapott át. Flach a Dionysusra írt nomusban keresi a dithyrambus eredetét. A cithara mellett zengett nomust a kardalköltésbe vitték át, mint már Archilochus egy töredékéből (fr. 79) kitetszik, hol előfordul exarxai meloV, mi nyilván kardal-előadásra vall. Hogy a fuvolakiséret sem volt kizárva, ezt bizonyíthatjuk Pindarus egyik dithyrambus-töredékével (fr. 57), hol aceit omjai melewn sun auloiV… rámutat a fuvolakiséretre, valamint Hesychius szótárában a cuclioi auloi szó alatti magyarázat = eien d an oi coricoi auloi. A d. eredetére vonatkozik Herodotusnak Arion regéjére vonatkozó híres helye (1, 23), hogy legelőször Arion tanította be a dithyrambus-előadó kart Corinthusban. A kar száma csakhamar 50 tagra ment föl. E kart körben állíták föl (innét cuclioV coroV). Minthogy a Dionysus-mythus volt az előadás tárgya, azért a dithy rambus-karban lehet a tragikai kar kezdetét megtalálni. Kezdetben a dithyrambus is versszakokra volt osztva, de később e szorosabb kapcsokat eldobta és szabadabb szerkezetű műfajjá lett (apolelumenon meloV). Horatius ezért mondja per audaces nova dithyrambos verba devolvit numerisque fertur solutis (od. 4, 2. 10). A versforma kezdetben dactylo-trochaeus volt, Pindarus tanítója Lassus a dactylust creticusszal köti egybe, Pindarus ez utóbbi mértékben művelte. Nagyobb töredék (fr. 3) maradt tőle, melyben e versmérték szabad feloldásokkal látható. Aristoteles a poëtika kezdetén mimetikus művészetnek tartja. Tényleg a Dionysus ünnepeken jeles lyrikusok versenyeztek dithyrambusokkal. Igy Lasus Hermionéból (Kr. e. 500), ceosi Simonides, Pindarus, Melanippidesszel (Kr. e. 415 tájt), kitől Marysas, Danaidae, Persephone cz. dithyrambusok czímei és egy pár töredék maradt fenn, a dithyrambus elfajzása áll be. A féktelen képzelmet szabad szárnyra ereszték, a zenei rhythmus czikornyákkal lőn megterhelve. Ez irányt élesen, gúnynyal támadja meg Aristophanes, a Cinesias alakjában (Av. 1372. pax, 832). Ez irányt követték Philoxenus, kiről fennebb szóltunk, miletusi Timotheus (Kr. e. 357-ben halt meg), ki szerzője volt Scylla, Cyclops, Laërtes és Elpenor cz. dithyrambusoknak, melyek már nem annyira kar által való előadásra, mint egyes zenei művészek mutatványaira voltak alkalmasak. Hasonló irányban működtek Phrynis (Timotheus mestere), Polydus és Telestes, kik egyik hangnemből könnyen csaptak át a másikba. A dithyrambus nemcsak a Dionysus isten küzdelmeit és szenvedéseit adta elő mimetikus formában, de más hősök rokon tárgyú meséjét is feldolgozta. Csak töredékek maradtak: Bergk, Poët. lyr. Gr. 3. könyvében. Maga Pindarus 2 könyv d.-t írt. Euripides Bacchae első kardala (64–165) még legteljesebb formában tünteti föl a valódi d.-t. Forrásmunkák: Hartung, Philol. 1, 397 skk. M. Schmidt, diatribe in dithyrambum poëtarumque dithyr. reliquias (1845). A dithyrambus szerkezetet nálunk Kazinczy Ferencz Erdély cz. és ungvárnémethi Tóth László Az istenülés dicsősége (a költő hattyúdala) cz. költeményei utánozzák.