Dos

hozomány, vagyis az a vagyon, melyet a leány atyjától kapott (Varr. 1. 1. 5. 175), hogy a lakodalom és a háztartás költségeinek egy részét fedezhesse (dos nuptiarum catusa data). Az bizoyos, hogy már a legrégibb időtől fogva adtak a leánynak hozományt. Az apa ezt tiszteletbeli kötelességének tartotta, az állam pedig előmozdította a hozomány adományozását, mint a házasság egyik követelményét. Az apa által adott hozományt profectitiának, azaz a családi vagyonból eredőnek, azt pedig, melyet más adott, vagy a mit a menyasszony maga hozott, vagy a mit az érdemes polgárok leányainak az állam adományozott, adventitiának nevezték. Kezdetben csekély értékű volt a hozomány, de a fényűzés korában oly nagy lett, hogy a gazdagabb családok egy millió sestertius (240,000 korona) értékű dost is adtak. Tac. ann. 2, 86. Juv. 10, 335. A dost többféle módon és feltételek mellett állapították meg és adták át: 1) tényleg át adták (datio); 2) megigérték, hogy adnak dost (promissio dotis) és pedig vagy ünnepélyesen, vagy pusztán szóval, ez azonban épen olyan kötelező volt, mint az előbbeni. A férj teljesen önállóan kezelte a dost, amiért dominus dotisnak is nevezték, noha mindig arra is kellett gondolnia, hogy azt pl. elválás alkalmával vissza kell adnia. A lex Julia óta azonban csak feleségének beleegyezésével adhatott el belőle. A dos profectitiát ugyanis az asszony halála után köteles volt vissza adni, a dos adventitiát azonban megtartotta. Ha a férj önkényesen felbontotta a házasságot, az asszony visszakapta a dost; de ha az asszony adott okot a válásra, akkor a férj a dos egy részét visszatarthatta (retentio propter liberos vagy propter mores), ha t. i. ezt a házasság előtt kikötötték; a régi időben, ha az asszony házasságtörést követett el, nem kapott vissza semmit. A dos visszaadására irányuló pereket actio ex stipulatu, actio rei uxoriae vagy de doténak nevezték, ha pedig a férj nem volt köteles azt vissza adni, actio bonae fideinek mondták. Cic. top. 15. off. 3, 15.