Elegia

ta elegeia, később h elegeia, a lyrai költészetnek egyik kiváló műfaja. ’Ele geion tulajdonkép a. m. distichon, tehát egy hexameternek pentameterrel való összekapcsolása, a miből folytatólag egy olyan felfogás keletkezett, mely szerint ta elegeia v. h elegeia minden olyan költemény, a mely distichonban van írva. Ehhez képest az e. ókori értelmében tágabb fogalom a mostaninál, a mely szomorú dalt, gyászos éneket jelent. Lényeges volt azonban (és mindvégig az is maradt) a fuvola-kiséret (a phrygiai nyelvvel rokon, örményben elêgn = auloV), holott a tartalom és tárgy meglehetősen tág keretben mozgott. Minden élénk érzés, öröm és fájdalom, szerelmi fölgerjedés, halotti gyász és harczias lelkesültség: mind-mind megszólaltak az ókori e-ban, melynek újabb jellemű bánatos, édesbús természetét az alexandriai korszak fejlesztette ki. Első fokán az e. az epikus költészetnek a lyrához való lassú közeledése, mely Kisázsiábn az ion törzs kebelében történt. Az epika, mely kizárólag objektiv képeket rajzolt, lassankint tért enged az egyéniségnek, mely akaratával és vágyaival előlép és a multak eseményei helyett a jelent veszi lantjára és ajkaira. De bár az e. hatalmas lépés az igazi lyra felé, tárgyaiban még mindig odavonzódik a nemzeti multhoz hozzáfűzve a jelen politikai, társadalmi és egyéni viszonyait. Miként a distichonnak egyik fele (a hexameter) az epikától van kölcsönvéve, úgy az e. félig még mindig epikus, szárnyalása gyönge, még nyelvjárása is az ion eposé. – Az e. történetében 3 főkorszakot különböztethetünk meg, még pedig ama törzsek szerint, a kik gyakorolták és művelték. Úttörők az ionok, rájuk következnek az attikaiak, befejezik a sort a hellenizált törzsek (alexandriai kor). Legelső e.-írónak rendesen ephesusi Callinust tekintik (élt 776 körül, mások szerint 652 táján Kr. e.). Egyetlen ránk jutott e-ja harczias jellegű, a miből bátran következtethetjük, hogy többi költeményeiben ép oly nagy hajlandósággal művelte a harczais (politikai) irányt, mint azt közvetlen utódai (Tyrtaeus, Solon, Phocylides, Theognis, Mimnermus és Xenophanes) cselekedték. Archilochus inkább a satirához hajlott (l. Iambographusok), samusi Asius az epikához (v. ö. Parodia) A politikus (társadalmi) irányú e-nak kedves szokása, hogy bölcs (életbölcseleti) mondásokat, szálló igéket és rövid velős igazságokat vesz fel. A fentebbi írók egyik csoportja (Solon, Theognis, Xenophanes) ehhez képest az e. keretén belül jóformán új műfajt létesített, melynek gnomikus e. a neve. Az idők folyamán az e. felhagyott a politikai tárgyakkal, inkább a magánéletet kereste és hol a társas összejöveteleknek adott színt és derűt, hol a szerelemnek érzéseit zengte el, hol az elveszett vagy veszni indult örömöket siratta. Így keletkezett a későbbi e.-nak felosztása sympotikus (dáridós) e-ra, erotikus (szerelmi) és threnetikus (gyászos) e-ra. Az elsőnek kezdőhangjai Archilochus lantján csendültek meg, a másodikat ceosi Simonides virágoztatta fel, a harmadikat Mimnermus. Az alexandriai korban a mythusok, a történelem, a symbolikus és allegorikus motivumok erősen háttérbe szorítják az e-ban megnyilatkozó lyrai egyéniséget. Ennek a félig-meddig tudományos iránynak előhírnöke már Antimachus (400 körül Kr. e.), igazi virágzása korában legkiválóbb mesterei: aetoliai Alexander, Hermesianax, Phanocles, Eratosthenes, Philetas és Callimachus. A görög elegiaírók töredékes műveinek legjobb és legpontosabb szövegkiadása a Bergk-féle Poëtae Lyrici Graeci II. kötetében található. – Romában az e. az alexandriai kor görög e.-költészetének kivált Callimachusnak hatása alatt vert gyökeret, s a köztársaság utolsó évei óta mindegyre nagyobb virágzásnak indult. Az e.-költők sorát Catullus nyitja meg, következik Cornelius Gallus, kinek művészetét Tibullus a szerelmi e-ban soha nem sejtett magaslatra fokozza. Propertius szenvedélyének közvetlenségével, erejével és tárgyainak változatosságával, Ovidius viszont kifejezéseinek finomságával és költői egyéniségének játszi pajzánságával gazdagította az e.-t, mely lassankint nemcsak elérte görög mintaképeit, hanem sok tekintetben túl is szárnyalta őket. Belőlük táplálkozott a későbbi kor római e.-ja, mely századokon keresztül a legkedveltebb műfajok egyike volt és egyes kiválóbb alakjai (különösen Ovidius) révén a középkorban is uralkodott. – Irodalom: Caesar, De carminis Graecorum elegiaci origine et notione Lipsiae, 1837. Hartung, Die griechischen Elegiker, 2 köt. Leipzig, 1859. Gruppe, Die römische Elegie, Leipzig, 1838. Aigner Lajos, Az elegiáról Pest, 1869. Boros Gábor, A görög e. az alexandriai korig, Egyet. Philol. Közl. 1883.