Absentia.

Római szokás szerint hivatalra nem pályázhatott távollevő; de azért a nép olyat is megválaszthatott, ha senki sem pályázott vagy ha alkalmasabbnak itélt a pályázóknál valakit, a ki épen távol volt, kivált ha kiváló ügyességet tanusított a hadviselésben (Marquardt-Mommsen, Handbuch d. röm. Alt. I, 411. skk.). Kr. e. 62-től fogva azonban már a személyes jelentkezés is törvényes kelléke volt a választásnak. (Marquardt-Mommsen, u. o. Müller Iw., Handbuch der klass. Altertumswiss. IV, 2, 524). Megerősítette ezt Kr. e. 52-ben a lex Pompeja de jure magistratum, mely a távollevőket eltiltotta a hivatalra való pályázástól. Dio, 40, 56. Pompejusnak mint távollevőnek consullá választása már ugyanazon évben senatus consultum alapján történt. Liv. ep. 107. V: ö. Plut. Cat. 48. Minthogy azonban az ő törvényének meghozatala előtt egy ugyanazon évből való plebiscitum (lex Caelia) kimondotta, hogy Caesar pályázatát mint távollevőét is elfogadják, Pompejus utólagosan, mikor már a törvény érczbe vésve le volt téve az aerariumban, egy záradékkal tette jóvá hibáját (Dio, u. o. Suet. Caes. 28. V. ö. Caes. b. c. 1, 9, 32. Dio, 40, 51. App. b. c. 2, 25. Cic. ad Att. 7, 3, 4), bár Caesar ellenfelei úgy akarták értelmezni a dolgot, hogy ama plebiscitum Caesarra vonatkozó határozatát a lex Pompeja érvénytelenné tette. Suet. u. o. Az e kérdésből támadt huza-vona volt közvetetlen oka ama polgárháborúnak, mely a köztársaságnak véget vetett. Marquardt-Momms. u. o. Az absentia jogi következményeiről l. Contumacia.