Epirus

’HpeiroV, «szárazföld». Ez volt az általános kifejezés a legnyugotibb irányban eső görög szigetek lakosainál a görög kontinens azon partvonalának a megjelölésére, a mely velök átellenben egészen a corinthusi öböl nyílásáig húzódott. Ez az elnevezés utóbb lassanként északi Görögország azon kb. 17590 km.² terjedelmű nyugati ország-területének lett a nevévé, a melyet Ny. felől az ioniai tenger, K. felől Thessalia, É. felől Illyria és D. felől az ambraciai öböl, Acarnania és Aetolia határolt. Jobbára kopár, vulkáni hatások által megszaggatott, 2000 m.-ig emelkedő hegységek borították, a melyek az egész területnek zord, barátságtalan szint kölcsönöztek. Csak az ambraciai öbölnél volt terjedelmesebb síksága. A melyek még ezen kivül előfordulnak, azok csak csekélyebb terjedelműek; ilyen különösen a 400 m. magasságban levő fensík, a m. Janina (ta ’lannina, ebből rövidítve: ’Iwannina) mellett, egy tóval, a melynek látható lefolyása nincs. Az Észak felé eső határokon a Ceraunius hegyek húzódnak, a melyek a tengerbe ény.-i irányba befutva a félelmes Acroerauniában (v. ö. Hor. od. 1, 3, 26) végződnek. Ennek a hegyfoknak nyelvhez való hasonlósága miatt a neve m. Kap Glossza, az olasz hajósoknál pedig Linguetta. K. felől a kopár Pindus (m. Grammosz) hegység szegélyezi, D. felé 2600 m. magasságban. Egyes részeinek Tymphe, Lacmon és Tymphrestus a neve. E hegység közép részén volt a Phaecai szoros (a. m. Dugliana szoros), a fő közlekedő út E. és Thessalia között, nagy részben csak keskeny és téli időben a nagy hótömegek miatt málhavivő állatokra nézve gyakran járhatatlan ösvény. A terület belseje felé Dodona mellett húzódott a Tomarus vagy Tmarus hegység (m. Olitzika, a vidék pedig Tomarochoria). Az ék.-i szögletbe eső magas Lacmon hegységből négy folyó eredt, u. m. az Aous, a mely ÉNy. felé, a macedoniai Haliacmon, a mely ÉK. felé, a thessaliai Peneus, a mely DK. felé, az Arachthus (Aratthus), a melyD. felé folyt. E hegység dny.-i lábánál eredő folyó a Dolopiából jövő Achelousszal való egyesüléséig Inachus nevet viselt. Említhető még a Thyamis, továbbá az Acheron és a Cocytus. – A lakósok, a kik eredetileg a pelasgus törzshöz tartoztak, magukat úgy látszik, Graicoi néven nevezték. A római nép ezekkel érintkezbőn legelőbb, innen származott a latinságban a hellenekre vonatkozólag a Graeci nevezet. Ezek a szomszéd illyriusokkal való érintkezés folytán lassan-lassan elbarbárosodtak; a görögök legalább barbároknak tekintették őket. Thuc. 2, 80. Strab. 7, 321 és többször, de Hdt. 4, 31-ben a dodonabelieket határozottan helleneknek nevezi. Ezek a lakósok feloszlottak a chaonokra (CaoneV), a kik ÉNy-ra a Thyamis folyóig eső testületet népesítették be, a thesprothusokra (Oesprwtoi), a kik DNy. felé a parton, végül a molossusokra (Molossoi), a kik a terület belseje felé az ambraciai öböltől É.-ra laktak. Ezeken kívül említenek ez országterület lakosai gyanánt még másokat, így athamanokat, hellopsokat, cassopaeusokat, atintanusokat is. Ezen törzsek között kezdetben leghatalmasabbak voltak a chaonok, a kik Thucydides (2, 80) szerint egy ősrégi nemzetségből eredő s évenként változó két vezér alatt álltak. Később a molossusoknak az Aeacus családjából eredő királyai ragadták magukhoz a hegemoniát s Pyrrhus király (Kr. e. 307–272) E. összes néptörzseit a saját uralma alatt egyesítette és országa székvárosává Ambraciát tette. Ennek az államnak a hatalma, jelentősége nem csekély volt, azonban a rómaiakkal szemben még is megtört. Strab. 7, 322. Valószinűleg Vespasianus óta formált E. Acarnaniával együtt provinciát. – Városok a chaonok területén vagyis Chaoniában: Antigonia, Oricus (m. Erico), mindkettő túl a Ceraunius hegyeken, az utóbbi colchisi gyarmat, északi határváros derék kikötővel; Palaeste, a hol C. Julius Caesar a Cn. Pompejus elleni háborújában partra szállt (Caes. b. c. 3, 6. App. b. c. 2, 54), m. Paleassza; itt vannak továbbá még Phoenice, Panormus, Onchesmus, Buthrotum (m. Butrinto) kikötő városok. A thesprotusoknál vagyis Thesprotiába eső városok: Ephyra és Cichyrus, az Acheron torkolatánál; Nicopolis vagy Actia Nicopolis (m. Preveza, jelentékeny romokkal), Actiummal átellenben az ambraciai tengeröböl mellett a M. Antoniuson (Kr. e. 31-ben) nyert győzelem után Octavianus alapította; Nagy Constantinus alatt E. fővárosa volt; továbbá Pandosia, Elatria vagy Elatia (Liv. 8, 24), Bitia és Bucheta, a csssopaeusok területén. A molossusok földén vagyis Molossus területére esnek: Passaron és Dodona (Dwdwnh vagy Dwdwn), ez utóbbiak a Tomarus hegység lábánál, a legújabb ásatások szerint a legnagyobb valószinűséggel a Pambotis tavának (a janinai tónak) déli partján, kopár vidéken, a mai Janinától DNy. felé, a csarakovisztai völgyben; Homerusnál (Il. 2, 750. 16, 234) jelzője «a zord éghajlatú» (dusceimeroV). Ez a Dodona nagy hirben állt jóshelye által, a mely a legrégibb volt Görögországban. E jóshely megalapításáról Herodotus (2, 54) előadása szerint az aegyptusi Thebaeben Zeus papjai azt beszélték, hogy tőlük Thebaeből phoeniciabeliek két papnőt raboltak el, s ezek közül az egyiket libyabelieknek, a másikat pedig helleneknek adták el; ezek a nők alapították aztán Ammon jóshelyét és a dodonait. A dodonnai jóspapnők (u. o. 55) az alapítás történetét úgy beszélik el, hogy két fekete galamb repült el az aegyptusi Thebaeből, az egyik Libyába, a másik pedig Dodonába; az utóbbi itt egy tölgyfán szállt meg, és emberi hangon megszólalván, megparancsolta, hogy ott alapítsanak Zeusnek jós-helyet. Maga Herodotus (u. o. 56. 57) úgy vélekedik, hogy azokhoz a galambokhoz barbár nyelvök és arczuk színe miatt hasonlították a nőket, s a mint aztán a pelasgus nyelvet megtanulták, azt mondták róluk, hogy emberi hangon szólaltak meg. A szent hely központja gyanánt a Zeus szent fája szerepelt. A régiek szerint ez a fa druV (tölgyfa) vagy jhgoV (bükkfa) volt. E fa tövében egy hideg vizű forrás fakadt, a mely időszakos volt, a mennyiben déltájban el szokott apadni, azért anapauomenoV-nak nevezték. A fa lombkoronájának susogásából és a forrás vizének csobogásából adtak magyarázatot a jóspapnők (peleiadeV). Későbbi időben ehhez a Dwdwnaion cailcion útján való jóslás is járult. Két oszlop állt egymáshoz közel, a melyek közül az egyiken egy fiúgyermeknek az alakja állt, jobb kezében drótból font ostort tartva, a másikon pedig egy ércz-medencze volt, a mely, mihelyt szellő vagy csak légvonat támadt, a gyermek kezében levő ostor drótfonadékai érintésére hangot adott. Strab. 7, 327 sk. A cultus számára itt Dodonában emelt építmény, úgy látszik, inkább csak kis kápolna mint nagyobb terjedelmű templom volt. Dodona legrégibb lakosai gyanánt a ’Elloi vagy ’EllopeV említtetnek. V. ö. Gerlach, Dodona (1859). A felett a vitás kérdés felett, hogy az epirusi Dodona mellett lett volna egy thessaliai is, a melyre gondol az Il. 2, 750 és 16, 234 is, l. Bergk, Philol. 23, 126. l. Ungerrel szemben u. o. 20, 577. E.-hoz szokták számítani gyakran még Argos Amphilochicumot, amely az ambraciai tengeröböltől K. felé, valamint Ambraciát is, a mely a vele egy nevű tengeröböltől É. felé esett. V. ö. É.-ra nézve Bursian, Geogr. v. Griechenl. 1, 9 sk. l.