’EpitajioV

(scil. logoV), halotti beszéd. Igy nevezték Athenaeben különösen azokat a beszédeket, melyeket a hazáért harczban elesett hősök temetési ünnepélyén az állam nevében választott szónokok ősi szokás szerint tartottak. Az elesett harczosok vitézségének magasztalásával s dicsőségök hirdetésével az élőkben is hasonló vitézséget és dicsőségre való vágyat igyekeztek ébreszteni. E temetési ünnepélyeknek először valószinűleg Aristidesnek a Plataeaenál elesett harczosok fölött tartott halotti beszéde adott nagyobb és általánosabb jelentőséget, s ettől fogva a legjelesebb szónokok is dicsőségöknek tartották az ily halotti beszéd tartására vonatkozó megbízást. Így tartott maga Pericles samusi hadjárata után a háborúban elesett katonák sírja felett nagyhatású síri beszédet (Plut. Per. 28) s igy tartotta ugyancsak ő a peloponnesusi háború első évében elesett harczosok temetési ünnepélyén a Thucydidestől megörökített (2, 35 skk.) híres halotti beszédét. Utóbb nemcsak az állam nevében tartottak ily beszédet, hanem általában a közélet kiváló embereinek emlékét tisztelték meg vele a szónokok s tudvalevőleg Georgias, Lysias, Isocrates, Hyperides és Demosthenes is készített ily beszédeket. Mikor pedig a későbbi korban a hanyatló közélet mind kevesebb anyagot szolgáltatott e beszédekhez, a síri beszédek magasztalásait átvitték egyes emberek magán életviszonyaira is. Ekkép az e. a szónoki beszédek külön fajává képződött, melyet a rhetorok kiváló gonddal műveltek s melynek fő tényezője Aristoteles szerint (Rhet. 1, 9, 38) a nagyítás volt. Az athenaei síri beszédekhez hasonlók a római laudationes funebres, a melyek panegyrikus természetöknél fogva a történetírás megbízható forrásaiul nem igen szolgálhatnak. V. ö. Cic. Brut. 16, 61. legg. 2, 25. D. I.