Epodus

epwdoV. – 1. A lyrai költeményeknek bizonyos neme, melynek külső alakját illetőleg jellemző, hogy mindig egy-egy hosszabb sorra egy-egy rövidebb (e. sicoV, tehát a. m. utóvers) következik. Az e.-nak ezen nemét a görögöknél Archilochus alkalmazta legelébb, a kit a rómaiaknál Horatius utánzott, megtartván a jellemzetes alakot és helylyel-közzel elejtvén a satirikus tartalmat. – 2. Olyan verssor vagy verssorok (versus intercalares v. epithegmatici), melyek bizonyos szabályszerű térközökben újból előfordulnak, tehát az ókorban ugyanazt a szerepet játszszák, a melyet az újkori költészetben a refrain. Ilyeneknek mintájára készült, holott Theocritusnak és általában a bucolikus költőknek műveibe a siciliai népköltészetből hatolt be. – 3. Utóének, bizonyos nagyobb lyrai költeménynek befejező része, melyet a strophe és antistrophe után énekeltek. Az olyan verses mű, a melyben ilyen e.-ok előfordultak, epwdicon nevet viselt. Ilyenek Pindarus költeményei és a görög tragikusok kardalai (pl. Sophocles Trachisi nőiben a 497 sk. sorok).