Eros

’ErwV, ’EroV. – 1. Amor, Cupido, a szerelem istene. Ősrégi görög istenség, mely azonban inkább a képzőművészet útján jutott jelentőségre, semmint ama rituális tisztelet révén, melyben a görög törzsek egyike-másika részesíté. Jellemző mindenesetre, hogy a homerusi mytholigia nem ismeri, holott Hesiodus (theog. 120) a legeslegrégibb istenségeknek sorában említi. Szerinte legelébb a Chaos létezett, azutná a föld (Gaea), Tartarus és E., a ki minden létezőnek igazi keletkeztetője, fentartója és összhangba hozója. Ezt az ősrégi természeti istenséget Thespiaeben egy durva, alaktalan, faragatlan kőnek képében tisztelték, azonkívül minden 5 évben az erotidiákon (’Erwtidia vagy ’Erwtia) ünnepelték. – Ettől az ősrégi cosmikus istenségtől jól megkülönböztetendő az az E., a ki a költők (és bölcselők) műveiben szerepel és mint az összes istenek legifjabbja lép elénk. Szép gyermek-ifjú, hol a gyermekkorhoz, hol az aranyifjusághoz állván közelebb; tele egyrészt pajzánsággal és csintalansággal, másrészt kegyetlen hajlandósággal arra, hogy istent embert egyaránt kínozzon. Így aztán még az istenek atyja Zeus, sőt saját édes anyja Aphrodite sincsen tőle biztonságban. Aranyos szárnyakon röpköd ide-oda, kézíjja és nyilai mindig keze ügyében vannak és ezekkel megsért mindenkit és mindent, a mihez csak hozzáférhet. A mythologia családfáján szülei Aphrodite és Ares, néha azonban Hermes és Aphrodite, sőt Zeus és Aphrodite is. Későbbi görög és római hagyományok E-t körülvették nagyszámú apró hasonló lényekkel (Erosok; amorettek), sőt egy testvért is állítottak melléje: Anterost (viszonszerelem), a ki versenyével a még kisded E-t egyre nagyobbra növesztette. – Sajátszerű az E. szerepe, melyet nemcsak mint a két különböző nem egymáshoz való szerelmi vonzódásának, hanem mint a férfiak és ifjak nemes barátságának védője játszik. Ezen az alapon tisztelte őt a thebaeieknek úgynevezett «szent csapatja», nemkülönben Athenaeben is ő benne látták azt a felsőbb lényt, a melynek segítségével Harmodius és Aristogiton a várost a zsarnoktól megszabadították. A gymnasiumokban E. különös tiszteletnek örvendett, a samusi épenséggel neki volt felajánlva és ’EleuJeria néven külön ünnepélyt ültek E. tiszteletére. – Az E.-ra vonatkozó mythusok közül leginkább világirodalmi vonatkozásainál fogva első helyen említendő az, a mely az istent Psychével, az emberi lélek megszemélyesítésével hozza kapcsolatba. Ezt a mythust az ókori írók közül a legkedvesebb formába Apulejus öntötte Metamorphosisaiban (4, 28–6, 24). Elbeszélésének rövid tartalma a következő: Volt egyszer egy király, a kinek három leánya volt. A három leány közül Psyche volt a legfiatalabbik és legszebbik. E. megszerette és titokban egy rejtett helyre vitte, a hol szerelmöknek boldogan éltek, de a nélkül, hogy Psyche szive választottját, a ki mindig az éj homályában közeledett hozzája, látta vagy ismerte volna. E. óva intette Psychét, hogy ne kutassa azt, vajjon ő kicsoda, de a királyleányt irigy nénjei addig izgatták és biztatták, hogy kutasson szerelmese után, hogy Psyche csakugyan kétkedni kezdett, a min E. megharagudott és nyomtalanul eltünt. Psyche ekkor már megbánta ezen tettét, fáradhatatlanul bonyongott E. nyomán, s ezer veszélyt és bajt állott ki, a míg végre mindezen fájdalmak és megpróbáltatások tüzében megtisztúlva elérte azt, hogy E-szal újból és mindörökre egyesülhetett. Apulejus ezen elbeszélésének bölcseleti alapeszméje is volt, az t. i., hogy E. hatalmas szellem, mely az embereket a jóra bírja és megpróbáltatások útján a boldogságra méltóvá teszi. Ezt az alapeszmét előzetesen Platónál is megtaláljuk (Phaedr. 243 skk., symposium 201 skk.), s kinél E. annak a törekvésnek megszemélyesítője, mely az embert az érzékiektől fokozatosan a jó és szép eszméihez emeli. – E-nak igazi jelentősége a művészetek terén nyilatkozik meg. Már az archaistikus művészetben nem ritkák E-nak ábrázolásai, a ki mindig szárnyas gyermek, kezében lanttal és virággal, sőt megesik az is, hogy teljesen virágkehelyből emelkedik ki és gránátalmavirágot tart a kezében. Szép alkotásokkal örökítette meg E-t a görög szobrászat fénykora, kivált a 4. század, melyben Praxiteles és iskolája alakítgattak E. typusán. Ugyanekkor, de más művész kezében fejlődik az íjat felvonó E. typusa (300. á., Eros mráványszobra a Vaticanban, Roma). Nagy változatosság honosult meg E. ábrázolásaiban az ú. n. hellenistikus korban. A nemes tartásu és kifejezésű ifjuból pajzán, incselkedő gyermek lesz. Állandó kísérői az íjj és a fáklya. Ezen alakjában E. egyre népszerűbbé válik, sőt megsokasodik, az E-ok egész apró kis haddá szaporodnak, a miről legjobban a Pompejibeli falfestmények tanuskodnak. Egészen más jellegűek E.-nak azon ábrázolásai, melyek síremlékek (sírkövek, sarcophagusok) részére voltak szánva (301. á., a Centocelleben talált, most Romában levő Eros-torsónak fejét mutatja). Ezen felfogásban E. a megfordított fáklyára támaszkodik, testének tartása fáradságot fejez ki, fejét bágyadtan vállára hajtja. Helylyel-közzel kölcsönkérik számára Hypnusnak, az álomistennek atributumát, apró szárnyakat alkalmaznak fejére és mákvirágot adnak a kezébe. Végül népszreűek E-nak és Psychének (302. á., Eros és Psyche márványszobra a Museo Capitolinóban, Romában) együttes ábrázolásai (a mythust l. feljebb), melyek a modern művészetnek antik felfogásra hajló táborában rendkívül jeles másodvirágokat értek (Thorwaldsen). – A római Amor és Cupido a görög Erosnak, sőt részben E. kísérőinek Pothusnak és Himerusnak latinra való alkalmazása. – Irodalom: Roscher, Ausführliches Lexikon der griech. u. röm. Mythologie, I, 1339–1372. Baumeister, Denkmäler des klassischen Alterthums, I, 495–504. Lerch, Amor u. Psyche (Archaeol. Aufsätze, Bonn, 1844). Klein, Praxiteles, Leipzig, 1898, 209–217. Reinach, Répertoire de la statuaire grecqu et romaine, 1. köt. Paris, 1897. Petsicus-Geréb, Az Olympos, Budapest, 1893. 128–134.

2. Római comikus, ki nem valami sikeres fellépései után Q. Roscius szinész tanítványa s aztán a legkiválóbb szinészek egyike lőn. Cic. Rosc. Com. 11, 30. – 3. Antonius triumvir szolgája, ki önmagát szúrta le, midőn ura azon parancscsal adta át neki kardját, hogy ölje meg őt. Plut. Ant. 76.