Foedus

általában minden egyesség; de szoros értelemben véve bizonyos formák szerint ünnepiesen kötött állami szerződés. A királyság alatt a király, a köztársaság idejében pedig a senatus, később a comitia tributa utasításából és jóváhagyásával lehetett évényes államszerződést kötni. Magát a kötést azután a szokásos formaságok között és sertésáldozattal a fetialisok kötötték s a római nép nevében a pater patratus tette le rá az esküt. Liv. 1, 24. A fontos szerződéseket (foedera) érczbe vésve helyezték el vagy templom falára vagy az okirattárba. L. Tabularium. Roma eleinte egyszerűen saját községi szervezetébe vonta bele a meghódított vidéket. Alba Longa legyőzése után Romas a többi latin városok között véd- és daczszövetségféle kölcsönös szövetségi viszony (f. aequum) jött létre. L. Latium, II. Ez az ú. n. f. Cassianum (493. Kr. e.), mely állandó békét («amicitia, pax esto»), háborúban kölcsönös támogatást s a fővezérlet váltakozását, egyenlő zsákmányosztást s az érintkezésben kölcsönös jogi védelmet biztosított a szövetség tagjainak. Roma fölülkerekedése azonban azon törekvésre serkentette a többi szövetségest, hogy Roma felsőbbségét lerázzák; a latinus háborúk (338. Kr. e.) következtében a szövetség fölbomlott s a rómaiak hatalmuk növekedésével nem voltak többé hajlandók kölcsönös biztosítékokkal egyenlő alapon kötni szövetséget; foedus aequum ritkán fordult elő s akkor is inkább névleg állt fönn. Ezentúl Italiában azon városokon kívül, a melyek teljes vagy részleges római civitast kaptak (coloniae civium Rom. és muncipia) és azokon kívül, a melyeket büntetésből megfosztottak szabadságuktól, a többieket – és pedig Közép és Alsó Italia legtöbb városát – megfosztották területük egy részétől s Romához való jogi viszonyukat különböző engedményekkel egy külön foedus által szabályozták (azért: civitates foederatae), a mely meghagyta a községi önkormányzatukat azon joggal, hogy csapataikat (socii) külön állíthatták ki a legiók mellé; de már egymással s más városokkal szövetségre nem léphettek. Dig. 49, 15, 7, 1. Helyzetük, mely a 2. pún háborútól fogva mind nyomasztóbbá vált, legtöbbjüket fölkelésre (bellum sociale) indította Roma ellen, a melynek az lett a következménye, hogy valamennyi italiai város római civitast nyert (lex Julia 90; lex Plautia-Papiria 89). Azontúl a foedusok jelentősége Italiára nézve megszünt. Külföldi államok is igyekeztek Romával szövetségre lépni részint a római hatalomtól való félelemből, részint azért, hogy ekként biztosítsák magukat más ellenségekkel szemben (pl. Adherbal, Antiochus, Attalus). Az ilyenek (socii et amici populi Rom.) a senatustól királyi czímet kaptak («reges socii»). Socii néven fordulnak elő egyes olyan külföldi népek is, a melyeknek önállósága egy Romával kötött szerződésen (foedus) alapult (civitates foederatae, pl. Messana, Massilia, Athenae, Rhodus), a mely meghagyta ugyan alkotmányukat, de önálló politikát nem űzhettek (Liv. 38, 8, 10) s Romát háborúiban segíteni tartoztak. A foedus csak háború esetén (később egyszerűen a császár rendeletére) szünt meg. Különböztek tehát azon városoktól (civitates sine foedere immunes et liberae), a melyeknek függetlenségét különös érdemeikért és hűségükért a senatus, a nép vagy a császár külön lex civitatis által biztosította, de bármikor fölfüggeszthette. Azontúl, hogy Roma Italiát a civitasban egyesítvén, hatalmát megerősítette, foedus ritkán fordult elő közte s külföldi államok közt; a leigázott népeket teljesen alávetette a maga hatalmának (civitates stipendiariae, provinciae).